Közös terv a múltról, közös emlék a jövőre – Interjú Haklik Norbert íróval

Legutóbb öt éve beszélgettünk, és akkor azt mondtad, hogy a megjelenés előtt álló új regényed terveid szerint ott folytatja a csehes hangulatú novelláid világát, ahol a Tom Hanks a vizek felett című kisprózaköteted abbahagyta – és hogy majd megbeszélhetjük, miután megjelenik. Nos, beszéljük meg: bevált a „terv”?

A Mona Lisa elrablása kicsit későn vette fel a fonalat, mert a k. vírus közbeszólt, de szerencsére nem romló anyag. A regény két síkon játszódik, van egy jelenkori síkja, meg van egy „regény a regényben”, amit a két főszereplő ír. A jelenkori történet Brnóban/­Brünnben játszódik, pár napot foglal magába, ez elkerülhetetlenül csehes vagy morvás hangulatú. Magyarországon divat, hogy ha egy regény narrátorának bármilyen köze van a szerzőhöz, az önéletrajziság gyanújába keveredik rögtön – de én nem akarom megfejteni az önéletrajziság kérdését az ítészek helyett, dolgozzanak meg ők is a pénzükért.

Ez elég baj, mert ezzel máris kiiktattad az egyik potenciális kérdésemet.

Akkor megpróbálom rövidre fogni a választ. Most már ­Brnó­ban éltem a leghosszabb ideig. Tehát az első helyet azon városok közül, ahol a legtöbb évemet töltöttem, átvette Brünn: Budapest van a harmadik helyen, a második helyen Ózd, a szülővárosom, ahol 14 éves koromig éltem – Brünnben már 15 éve élek. Úgyhogy ha akarnék, sem tudnék budapesti regényt írni, mert ha mondjuk elküldeném kocsmába a szereplőimet, akkor csupa olyan helyre mennének, amelyek már nem léteznek – a mostaniakat meg nem ismerem. Ha az a kérdés, hogy Cseh–Morvaország-központú-e a regény, akkor a válasz az, hogy nagyon, de nem is lehet másmilyen.

A Helikonban publikálod mostanság a korábban a Magyar Hang hasábjain megjelenő Sörténelem című sorozatod újabb fejezeteit – leginkább talán esszének lehetne nevezni ezeket az írásokat. Röviden összefoglalva, a rendkívül gazdag cseh- és morvaországi sörkultúrának egyfajta kultúrtörténeti, történelmi búvárkodást tükröző lenyomatai ezek a szövegek. A nyilvánvaló életrajzi érdeklődésed mellett – már ami a sört illeti – mi vezetett téged, hogy ilyen mélyen elmerülj…

…a sörhab alatt? Jó kérdés, hogy esszének vagy mi a szösznek nevezhetjük ezeket – igazából tárcaként indultak a Magyar Hangban. Havonta írok nekik egy tárcát, és amikor nem jutott eszembe semmi érdekes, akkor írtam egy Sörténelem-fejezetet – de ez nem a teljes igazság, persze. Nem arról van szó, hogy „átvittem” a sorozatot a Magyar Hangból a Helikonba, csak szeretném könyv alakban is kiadni, ahhoz pedig meg kell írnom még tíz-tizenöt darabot belőle, és nem akartam elinflálni a témát: miért vegyék meg a könyvet a lap olvasói, ha már mindet olvasták? És szerettem volna másfelé is „teríteni”, egy fejezete például megjelent a Kalligramban, most nálatok közlök belőle, aztán abbahagyom, nem akarok több fejezetet publikálni folyóiratokban. Ami a műfajt illeti: amolyan esszé-tárca keverék – én „sörténelemleckének” szoktam nevezni.

Hogy honnan jött az ötlet? Amikor a Mona Lisa elrablását írtam, utánanéztem néhány sörnek, amit szerepeltetni akartam a regényben: honnan kapta a nevét, mióta főzik, miegyéb. És az, hogy itt élek 15 éve, rávezetett arra, hogy a cseh és morva sörök sokkal érdekesebbek annál, mint hogy pusztán ízletes italokként kezeljük. A környéken többnyire két helyről vásárolom a sört. Az egyik a Porta Coeli nevű kolostor, amely egy Předklášteří nevű faluban van, és Árpád-házi Konstancia alapította, aki III. Béla lánya és II. András testvére volt, ha nem tévedek. Néhány éve ott egy kis sörfőzdét hoztak létre, nagyon jó söröket csinálnak. A sörfőzdéhez tartozó étteremben van két üst, élesben láthatod a manuális, tradicionális sörfőzést. Maga a hely tele van történelmi emlékkel, ott van a kolostor, amit most újítottak fel gyönyörű szépen, az Árpád-házi királykisasszony sírja, aki amúgy a környéken a legtöbb kolostort alapította. A másik jó sörforrásom szintén húsz-huszonöt percre van autóval innen, Černá Hora, ott 1298 óta főznek sört folyamatosan. Az, ugye, a tatárjárás után volt bő ötven évvel: ennyi idő alatt azért ki lehet dolgozni a know-how-t. A legtöbb tradicionális sörfőzdéhez tartozik egy nagyon gazdag történelmi kontextus: például van itt olyan sörfőzde – ott gyártják a Klášter nevű sört –, ami abban a kolostorban működik, ahol Husz János főzte a sört annak idején.

Erre utalsz is a regényedben, ha jól emlékszem.

Igen, a két főhősöm elég sokat sörözik, de aztán szerencsére mással is elfoglalják magukat. A sörfőzésben a cseh mentalitás is tetten érhető: ha bosszantotta őket, hogy egy német vállalkozóé volt a helyi sörgyártás monopóliuma, fogták magukat, létrehozták a gazdaszövetkezetet, majd a malátaházat, aztán saját szövetkezeti sörfőzdét csináltak. Ehelyett Magyarországon az a szokás, hogy búslakodunk, panaszkodunk, majd megisszuk a nekünk nem tetsző külföldi sörgyártó termékeit. Mekkora különbség!

Jó, de a cseh és a magyar sörkultúra sajnos nem ugyanazon a szinten áll.

Ez tény, viszont a magyar sörkultúra hiányának is megvannak az okai. Amikor a magyarországi németek jelentős részét kitelepítették a második világháború után, velük együtt kitelepítették a hagyományos sörfőzést is. Lengyelországban házilag főzték maguknak a sört az emberek, mint ahogy itt, Csehországban is. Apropó k. vírus: a sok szomorú következménye mellett a járvány meglepő módon fellendítette a kis sörfőzdéket. Az emberek otthon ültek, nem kellett bejárni az irodába, a kocsmák is zárva tartottak, mit tehettek volna? Elkezdtek házilag sört főzni, és rengeteg ilyen kísérletből azóta minisörfőzde lett.

Aki nem ismer téged, annak talán nem tűnik fel, én azonban elég régóta ismerlek ahhoz, hogy tudjam, a Mona Lisa elrablása két főszereplője közül az egyiknek, a Brünnben élő, bohém írónak, Szapáry Tibornak az alakjában elég sok elem köszön vissza a saját életpályádról. Mégis, mintha a másik figurának, a Szapárynál vendégeskedő, a történetet elbeszélő Milánnak is köze lenne a szerzői karakteredhez – mintha alteregók lennének, ugyanannak az éremnek a két oldala. Jól látom ezt?

Erre röviden annyit tudok válaszolni: igen. Nagyjából így akartam felépíteni a két karaktert. Szapáry Tibor nagypofájú, folyamatosan menőzik, kicsit hímsovén, de rájöhetünk közben, hogy megbízhatatlan narrátor – és pont ez a folyamat zajlik le Milánban, aki meglátogatja őt Brünnben. Ők egymás sötét és világosabb oldala. Szapáry Tibi leragadt a huszonvalahány éves énjénél, és kétségbeesetten próbálná azt az életet élni tovább. Milán azonban bejár egy utat, alig néhány nap alatt – egyfajta gyorsított fejlődésregényről van tehát szó. A vendégeskedés ráébreszti, hogy döntenie kell: visszatér a húszéves, éretlen énjéhez, vagy megerősödve, megkomolyodva, érett férfiként kerül ki a kalandból. Az egyik figurába beleírtam azt, hogy milyen lennék, ha az első utat választottam volna, a másikba pedig azt, mi lett a végeredménye annak, hogy végül mégsem azt az utat választottam.

A két író-barát egy közös regény fejezeteit írja, egyfajta „történetbarter” részeként: a Madzsari című áltörténelmi fikció „regény a regényben”, legalább olyan, egyszerre mulatságos és komoly, pikareszk, néhol hajmeresztő ötletekkel megspékelt mű, mint maga a jelenkori kerettörténet. Csakhogy a Madzsari mintegy két évtizeddel ezelőtt született, magam hallottalak belőle felolvasni a kétezres évek elején, meg is jelentek részletei imitt-amott. Hogyan vezetett ennek a régi kéziratnak az útja a legújabb regényedig, hogyan illeszkedik bele?

Ha jól emlékszem, 2001-ben kezdtem el írni a Madzsarit, nagy vehemenciával, két fejezet el is készült belőle: egy kicsit pikareszk, klasszikus történelmi regényt szerettem volna alkotni, csak aztán eszembe jutott, hogy ez kit érdekel? Én legalábbis egyre jobban untam. Azokat a szövegeimet akarom megírni, amelyeket csak én tudok – olyat, amit más is megírhat, időpocsékolás. És arra jutottam, hogy a Madzsari folytathatatlan.

Viszont a Mona Lisa elrablásának írása közben eszembe jutott: ez a befejezetlen szöveg kínálja magát arra, hogy a történetbarteres trükköt játsszuk vele. Mert ez a két figura, akik a regényt írják a regényben, együttműködnek, de versengenek is, néha kifejezetten ugratják egymást. Így lehetett kiragadni az én húszéves szövegemet a tetszhalotti állapotból. Elkezdődik egy Egri csillagok típusú regénykezdemény, aztán eljutunk egy több évszázadot átölelő összeesküvés-elméletig, megjelennek olyan szereplők, mint Jimmy Carter, Tito, Cicciolina, Kádár János és Aczél György. Többek közt kiderül, hogy Cicciolina beszélte rá az amerikai elnököt a Szent Korona visszaadására – így már érdekes volt továbbírni ezt a történetet.

A regény vége fele találkozunk Zsófi néni történetével, ami érzésem szerint a könyv kulcsmozzanata. „A történet, amelyért megérte Brünnbe utaznom”, ahogy az elbeszélő mondja. Mintha ebben sűrűsödne össze mindaz, amit Közép-Európa hányatott közelmúltbeli történelméről, sorsairól láttatni szeretnél – és ami mindig visszatér az életművedben. Miről szól számodra a Zsófi nénis történet?

Zsófi nénire, aki egy erdélyi származású holokauszttúlélő, Trianon miatt menekül el szülőföldjéről, majd Brünnben köt ki, az eltűnt kaméleont keresve akadnak rá főszereplőim. Mert mondjuk el: a Mona Lisa elrablásának címszereplője egy kaméleon, aki egyszer csak elvész. Nos, Zsófi néni történetéről mondja Milán, miközben hallgatja, hogy ez kellene legyen a Madzsari utolsó fejezete. A két fickó eszement ötleteléssel próbál egy alternatív közép-európai, Lengyelországtól a Balkánig nyúló, de egyszersmind magyar sztorit kiötölni, ami elkerülhetetlenül önmaga paródiájába fullad, és akkor szembejön velük egy tényleges dokumentarista alapokból összeszőtt – mert ez két, ismert történelmi alak élettörténetéből lett összegyúrva, egyikük ma is él – történet, amely hitelesen, tényszerűen mutatja meg, hogy a magyar, szlovák, cseh, zsidó, román történelmet nem lehet szétszálazni, ezek mind összefüggnek, így együtt alkotják a mi Közép-Európánkat.

Vallomás következik: alkottam egy olyan figurát, akit nagyon megszerettem. És reményeim szerint felkínáltam az olvasónak egy olyan történelemszemléletet is, amely mifelénk nem divat. Mindenki kimazsolázza a történelemből azt, ami az ő identitásképzéséhez hívószavakkal szolgál. Magyarországon – bár ez változott az utóbbi időkben, egyes írók kiváló művekkel járultak hozzá ahhoz, hogy a kétosztatú történelemképet összekössék megint – az egyik politikai oldal Trianonhoz képest határozza meg magát, a másik oldal pedig a holokauszthoz képest, és elvitatják egymástól azt a jogot, hogy az egyik a másiknak is a megélt tragédiája lehessen. Zsófi néni történetében ez a kettő szétválaszthatatlanul együtt létezik – és nincs egyedül ezzel, hiszen ez egy tipikus történetnek mondható.

Van egy részeg párbeszéd a két szereplő között, amikor egyikük Ernest Renan híres nemzetdefinícióját, miszerint „A nemzet közös emlék a múltról, közös terv a jövőre”, fordítva idézi: „A nemzet közös terv a múltról, közös emlék a jövőre”. A másik persze lehülyézi, de ha belegondolunk, nem is akkora hülyeség ez: a múlt mindig tervezve van mifelénk. Svetislav Basarának, egyik kedvenc szerb szerzőmnek van egy esszéje, amelynek az a címe, hogy A történelem mint totalitárius ideológia: ebben a maga provokatív módján kifejti, hogyan változott a történelem saját öndefiníciós, identifikációs mítoszainknak a szolgálólányává. Akkor lesz majd huszonegyedik század, ha szépen kihajítjuk ezt a hozzáállást az ablakon, és nem válogatunk a történelemből, hanem minden dicsőséges, keserves, felemelő, szégyellni való vetületével együtt a sajátunkként kezdjük el megélni. Nem egyszerű feladat, de érdemes belevágni.

Haklik Norbert 1976-ban született Ózdon. 1994–1998 között az ELTE tanárképző főiskoláján végzett magyar–angol szakon. Első novelláskötete A Mennybemeneteli Iroda és más történetek címmel jelent meg 1998-ban. Szépprózai munkássága mellett fordít, kritikákat, esszéket, tárcákat ír, sokáig újságíróként dolgozott. 2007 óta a csehországi Brnóban/Brünnben él, ahol egy multinacionális technológiai cégnél dolgozik. Legutóbbi kötete a Mona Lisa elrablása című regény (Kalligram, 2021).

‍