Közös tér, szabadság, egyén – Beszélgetés Tompa Gáborral

– Szinte nem is alkalmas a helyzet arra, hogy azt mondjuk: lehet rosszabb is ennél. Elég komoly a válsághelyzet. Van egy hatalmas, futótűzként terjedő törekvés a dekulturalizálásra, egyfajta eltörlésére mindannak, ami elsősorban európai kultúra és keresztény kultúra. Amikor Homéroszról, Shakespeare-ről olvashatjuk, hogy kikerülnek különböző amerikai és európai egyetemek tanterveiből azért, mert bizonyos műveik rasszistának, szexistának satöbbinek titulálódnak, vagy az ötvenes évek kommunista káderpolitikáját megszégyenítő módon, egy olyan nagy huszadik századi költőt, mint Ted Hughes, kidobnak a British Library-ből, azért, mert háromszáz évvel, vagyis harminc generációval ezelőtt volt egy állítólagos rabszolgatartó rokona – akkor azt gondolom, hogy közeledünk valami még súlyosabbhoz, még ha sokan nem is veszik komolyan, vagy legyintenek, ahogy ez szokott lenni általában totalitárius vagy despotikus rendszerek hajnalán, amikor nem hisszük, amíg nem a saját bőrünkön érezzük, hogy bekövetkezik.

A múlt század során, ha azoknak a szemszögéből nézzük, akik ezt valamilyen módon előidézni kívánják, az egyik legtökéletesebben működő totalitárius rendszer a Mao Ce-tung-féle rendszer volt, a Vörös Brigádok rendszere, amelyben nem tűrtek meg semmilyen művet, ami bármiféle létező, fennálló rendszert megkérdőjelezett (vagy esetleg kötődött egyfajta hagyományhoz), de annak szerzőjét sem tűrték meg. Olyan kétely nélküli rendszer volt, ahol nem kérdezték meg azt sem, hogy például: be akarod oltatni magadat vagy nem. Egyszerűen a falhoz állítottak, akár nyilvánosan is – és kinyírtak.

Manapság egyetlen Facebook-hír tönkre tehet karriereket. A közösségi oldalak már az ártatlanság vélelmét sem tartják fontosnak. Nem úgy zajlanak a dolgok, mint egy hagyományos ténykiderítési eljárásban, ahol feltételezzük az ártatlanságot, amíg ki nem derül az ellenkezője, hanem egyszerűen rögtönítélő bíróságként működik ez a rendszer, és aztán később hiába derül ki az ellenkezője, mert az egész médiaüzletet nem érdekli maga az igazság. Ha valakiről ki is derül, hogy ártatlan, már vége a karrierjének. Elsősorban politikusokról, művészekről, közéleti szereplőkről van szó. A kattintások mindig a botrányszagú tartalmaknál a leggyakoribbak, és végül csak annyi marad meg, hogy a kipellengérezett valamilyen progresszív ideológia ellen vétett. Remek irodalmárok is belemennek olyan diskurzusokba, amelyek jelentős, klasszikus magyar irodalmi művet próbálnak kisöpörni a tantervekből… Lehet vitatkozni azon, hogy ezek a művek aktuálisak-e még, irodalmi értékük van-e, jelentős-e. De progresszív ideológiákat számonkérni száz évvel ezelőtti műveken – ez nem csak abszurdum, de ostobaság is.

‍
– A cenzúrának, átírásnak eléggé vad formái már a Római Birodalomban is felbukkannak, például, hogy aztán a képrombolók vagy akár a géprombolók következzenek, vagy a 20. század elejének Akadémia-ellenessége. Ám a mostani jelenségeknek sokkal erősebb az ideológiai meghatározottsága.

– A teljesen átideologizált világ, a világ szélsőséges megosztottsága, akár egyazon országon belül is – eléggé veszélyes jelenség, mert teljesen megszünteti a párbeszédet, illetve a tárgyról való értekezést. Szélsőséges táborokra és reakciókra van osztva a világ. Gyakorlatilag minden aktivizmus azt teszi, hogy a világot ellenségekre és hívekre osztja. Attól a perctől, hogy az ellenség állít valamit, vagy az ellenség hoz létre valamit, még akkor is, ha abban sok megfontolni való igazság van, vagy egy olyan álláspont, amivel vitatkozni lehet és érdemes – nem számít már. A párbeszéd megszűnt. Csak az extrém viszonyulások vannak. Nem az számít, hogy mit állítunk, miként szól valami a saját életünkről, a valóságról, valamely bonyolult, összetett kérdésről, problémakörről, hanem az, hogy ki állította ezt, ki hozta létre, és ha az az ellenség táborába tartozik, akkor mindenképpen eltüntetni való. Míg hogyha a hívek akármilyen butaságot állítanak, az mindenképpen értéket jelent. Ebből a szélsőséges táborokra osztódásból az is következik, hogy egyszerűen egyazon körön belül nem lehet kritikai hangot használni, ami nagyon szükséges lenne. Ahogy az önvizsgálat fontos ahhoz, hogy minden nap tovább tudjunk lépni (az önvizsgálat is egyfajta keresztény attitűd), de egyazon csoport, közösség is el kell végezze ezt a folyamatos, kritikai önmagunkra látást. De már nem lehet. Ha valaki a csoporton belül kritikai hangnemet üt meg, rögtön az ellenség táborába kerül, oda utaltatik, vagyis ha valaki semleges akar lenni és a tárgyról kíván beszélni kizárólag, akkor egyidejűleg lehet náci és kommunista.

‍
– Ezért sem véletlen, hogy ebben a legutóbbi kötetben a korábbi motívumok, mint a nyolcvanas években az árnyékok, vagy a depresszió jelenléte később, vagy a lidérceké a 2000-es évek elején, valahogy visszaköszönnek a verseidben, fontos sajátosság, hogy visszatérő motívum e könyvben az elszemélytelenedés. A személyiség, a kiforrott egyén létrejöttének a lehetetlensége az, amit gyakorta megközelítesz különböző módokon.

– Az elszemélytelenedés olyan jelenség, aminek tanúi és részei vagyunk, mert sosem gondoltam el úgy a világot, hogy ők és mi. Amikor valamilyen művet hozunk létre, és valamiféle tanúságtételt próbálunk a korról megvalósítani, akkor nem lehet a világot úgy felosztani, hogy mi és ők. Ez ugyanolyan végzetes tévedés lenne, mint a két táborra oszlásnak a gesztusa, vagyis nem bókolhatunk valamilyen külső körülmény előtt. (A hetvenes és nyolcvanas évek irodalma, művészete hajlamos volt mindenért a rendszert okolni. Ebben volt némi igazság is, de azok voltak az ütősebb alkotások, amelyekben az alkotó önmagát is valamilyen módon a rendszer részeként kezelte.)

Fotó: Biró István

‍
Aminek most tanúi vagyunk, az iskolai oktatással kezdődik, az elsekélyesedett, felületes, igénytelen és rendkívül halvány követelményeket támasztó oktatással, ami tulajdonképpen elszakítja a fiatalokat a hagyományoktól, a múlttól, azoktól az ismeretektől, melyek összességét általános műveltségnek nevezzük, és ami mindenkor támasza lehet a felnőtté, az érett polgárokká válásnak, hogy az ember tájékozódni tudjon a világban. Minden mindennel összefügg, a földrajz fontos marad akkor is, ha valaki művészi pályát választ; a fizika, az anatómia, a történelem is, hiszen mindez a világról szól, az emberiségről. Ez az a műveltség, ami mindig is az alapja volt annak, hogy az ember aztán megtalálja például íróként, művészként, költőként a saját hangját, saját identitását. Ettől a fajta identitástól szándékszik elszakadni, úgy látom, az a mozgalom, ami Amerika felől futótűzként terjed (bár nem biztos, hogy ott van az epicentruma). Már a természettől adott nemi identitást is annyira összezavarja, hogy jelen pillanatban százhétféle nemet tartanak számon hivatalosan bizonyos egyetemeken. Mindegyiknek külön ikonja van (ezt látom, mert a San Diegó-i egyetemen tanítottam 14 éven keresztül), és ez az úgynevezett sokféleség azzal is jár, hogy a gyerekeknek nem szabad megmondani, hogy milyen neműek, hadd döntsék el majd ők és válasszanak… A szabadságnak az ilyenfajta értelmezése rendkívül félrevezető, és tulajdonképpen az önazonosságnak a teljes összezavarását eredményezi. Elég tragikus következménye lesz. Nem tudom, hogy ez egy kísérlet-e az Istennel való versenyfutásra vagy a halhatatlanságra – olyan értelemben, hogy egy globális és mintha időtlen időkig meghosszabítható uralomról vagy hatalomról volna szó. Mert hiszen a világot ma már egyfajta monetáris rendszer vezérli, ahol gyakorlatilag a minden kábítószernél erősebb fogalmaktól (profit, kamat, bankkölcsön) való függőség jellemzi leginkább korunkat. Ebben a világban mozogva az ember valamilyen módon, néha védekezési reflexből is, néha döbbent rácsodálkozással, megpróbál valamilyen módon reagálni az őt körülvevő jelenségekre.

‍
– Miközben költő, esszéíró is vagy, azért a kolozsvári magyar társulatnak főrendezője, főigazgatója is, az Európai Színházi Unió újraválasztott elnöke. A színház, ami a legélőbb kapcsolatot tartja fenn a közönséggel, mostanság eléggé zárt térbe kényszerült, hiszen mielőtt elindult volna ez a járvány, éppen akkor készült a kolozsvári magyar társulat egy nagyobb erdélyi, Kárpát-medencei turnéra… Leálltak a bemutatók, még ha néha újra is indult a színházi világ. A kolozsvári színház gyakorlatilag több darabot is bemutató előtti állapotban várakoztat. A kolozsvári színháznak, neked, az egész európai színházi világnak, amelyre elég nagy rálátásod van – milyen válaszai vannak erre a világra, ami bennünket körbevesz?

– Úgy érzem, hogy a nagy művek folyamatosan érvényesek maradnak, ami mindig azt jelenti, hogy újraértelmezésre adnak lehetőséget, kínálkoznak az újraértelmezésre. Ami viszont fontos, mert nagyon sokan állítják – és ezt sem tartom egy kiegyensúlyozott állításnak –, hogy egészen másként kell majd színházat csinálni a járványkorszak után. Nem így látom. Persze, ha visszagondolunk a történelem nagy járványaira, a pestisre vagy akár a spanyolnáthára, a Gulágra vagy a holokausztra, akkor is azt gondolom, hogy ebből a mostani járványból a kivezető út mindig egyfajta katarzis felé vezet. Egy nagyon fontos tényező nem változhat, és igazából ezért kritikus a színházak helyzete – a nézőké is, mert a színház a találkozás, közvetlen találkozás, ami nem megkerülhető.

Hiába próbálkozunk zoom-on, és hiába beszélünk arról, hogy ki fogják találni az online színházat, és hiába vannak erre kísérletek, online formára készülő előadások. A találkozás a színháznak a lényege. Tulajdonképpen a közös tér. A közös térben van nemcsak egyfajta energiaáramlás, hanem az egymás megszólítása. A színház megszólít. Akkor igazán jó a színház, ha megszólít és valamire késztet: önvizsgálatra, felháborodásra, katarzisra. Ugyanúgy, mint a papi „komédia”, ami nem igazán jó, ha nem szólít meg, ha nem általános, ha nem arra irányul, hogy valamilyen módon lássad magad az írások tükrében. A színházban az a fantasztikus, hogy saját magadat egy másik személy tükrében látod, és próbálod valamilyen módon megvizsgálni, elemezni, megváltoztatni. Ez nem tud megváltozni a színházban, mert ez a lényege. Az idővel kiderül, hogy milyen művek szólnak majd a korról, vagy szólnak-e majd Shakespeare-, Molière-művek, Jókai- vagy Móricz Zsigmond-művek a korról, vagy az abszurd drámairodalom remekei akár, melyek elképesztő lírai-realista erővel szólalnak meg, és sokkal szélesebb rétegekhez érnek el, mint mondjuk az ötvenes-hatvanas években, amikor még nagyrészt értetlenséggel fogadták őket, és olyan értelemben nem voltak katartikus erejűek, mint amilyenek lehetnek most.

Nemrég fejeztem be a portói Nemzeti Színházban a Godot-ra várva előadást, amit én már többször megrendeztem. Ez egy új változat, egyfajta digitális romhalmazra, digitális temetőbe helyeztem a cselekményt, de persze megvannak azok az elemek, amelyek Beckettnél állandóak. Beckett is kimerevít egy pillanatot, a vég pillanatait merevíti ki, és így próbál egyfajta megváltás-feleletet kapni. Ez az utolsó olyan dráma a drámairodalomban, ami a megváltásról szól. Csak egy előadás volt eddig Portóban, de a hatása ezekben az időkben a színészeken is lemérhető, hogy szinte minden mondat alkalmazható, érvényes egy mai helyzetre. Ez a fantasztikus benne, hogy olyan sokféle, olyan nyitott mű, annyi értelmezési lehetőségre ad alkalmat, ami végtelen; miközben a szerkezete, a formája nagyon is zárt. Be­ckett színpadi értelemben is leír egy csomó olyan dolgot, amelyen látszik, hogy ő színpadban gondolkodik, helyzetekben, cselekvésekben, cselekvéssorokban, amelyeket igazából csak az eredetiség kedvéért nem nagyon van értelme megváltoztatni.

A színház lényege ugyanaz lesz, mint eddig, de a nagy művek mostanság még váratnak magukra. Azok a nagy művek, amelyek elemi erővel beszélnek a korról. Lehet, hogy csak később bukkanunk rájuk. Pilinszky mondja: sokáig azt hittük, hogy Thomas Mann beszél a századról, közben kiderült, hogy Kafka.

‍

‍– Szavaidból azt vélem kiszűrni, hogy a színház és egyáltalán az európai kultúra kapcsán mégiscsak látsz esélyt valamiféle nyitásra vagy újrakezdésére annak, ami eddig volt.

– Föltétlenül. Mitévők is lennénk, hogy ha…

Továbbra is tanúságtevőkként kell léteznünk, továbbra is tükröt kell tartanunk a magunk módján, torz tükröt.

Valószínűleg ennek a korszaknak az átélésére, a túlélésére az egyik fontos művészi eszköz az irónia, ami azt jelenti, hogy ne váljunk patetikussá, de ugyanakkor ne váljunk teljes mértékben a tagadás ügynökeivé sem. Valahol a kétségbeesést, úgy, ahogy Beckett fogalmazza meg, a remény szintjére kell emelni. Mert valószínűleg a kétségbeesés az egyik legerősebb formája a reménynek. Ezt kell megfogalmazni különböző formákban, műfajokban, amikbe éppen kívánkozik. Ez nem azt jelenti, hogy visszatérünk valami előzőhöz, mert az lehetetlen. Azt gondolom, hogy színházban a legkevésbé, költészetben sem, hiszen a világ közérzete, a nyelve folyamatosan mozgásban, változásban van. Ami nem azt jelenti, hogy mindig az utca nyelvéhez fogunk igazodni, de bizony mindig meg kell szólítani az olvasót, a közönséget. A színháznak nehezebb dolga van, mert ott a nézőket megszólítani aznap este kell.


1 Az interjú 2021. április 6-án készült.

‍

Tompa Gábor 1957-ben született Marosvásárhelyen. UNITER-díjas színházi rendező, érdemes művész, 1990-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója és főrendezője, egyetemi oktató, színészpedagógus, költő, esszéíró. Középiskolai tanulmányai után Bukarestben tanul tovább a Színház- és Filmművészeti Akadémia rendező szakán. Az első nemzetközi színházi sikerét A kopasz énekesnő rendezésével érte el. A világ számos egyetemének volt oktatója, társult oktatója. Számtalan romániai, magyarországi és nemzetközi színházi díj kitüntetettje. Legutóbbi verseskötetei: Van még könyvtár Amerikában? (Kalligram, 2020), Válogatott versek (Hargita Kiadóhivatal, Székely Könyvtár sorozat, 2021).