Közhírré teendő: az Arcadia Bartók-albuma

Ma már minden vitán felül álló kanonikus zenetörténeti felhangra tettek szert a kamarazene olyan nevei, mint a Kolisch Kvartetté, a Magyar és a Végh Vonósnégyesé, a Juilliard-é, a Tátrai, a Bartók, később a Takács, illetve a Keller, a Hagen Kvartetté vagy a Mikrokosmosé. Ha e kisegyüttesek közös nevezőjét sikerrel megtaláltuk, akkor a lista mindenképpen és elsősorban a Waldbauer–Kerpely Vonósnégyes nevével egészítendő ki, minthogy ők szólaltatták meg először a Bartók-vonósnégyesek nagy részét, mi több, a hat mű némelyikét szerzőjük egyenesen a Waldbauer–Kerpely kvartettnek is írta. Amilyen sebesen és megingathatatlanul vált a zeneirodalom kanonikus opuszává a hat Bartók-vonósnégyes, olyan egyértelműen jegecesedett ki a zenei köztudatban a meggyőződés, hogy ha egy vonós-kisegyüttes a teljes bartóki sorozatot nagy nyilvánosság előtt ismételten bemutatja, az az illető kamaraegyüttes felsőfokú kvalifikációjával ér fel. Nem véletlen tehát, hogy aligha létezik olyan nagyratörő vonósnégyes, amely előbb vagy utóbb ne veselkedne neki az 1909 és 1939 között született hat Bartók-kvartettnek.
E hasábokon természetesen volt már szó a kolozsváriak nagy büszkeségéről, a világversenyeken is babérokat aratott Arcadia vonósnégyesről. Az, hogy az Ana Török, Răsvan Dumitru, Traian Boală és Török Zsolt hangszerein megszólaló Arcadia ímhol felzárkózott a kezdő enumerációban megidézett, híres Bartók-játszó kvartettek sorához, nyilván okot ad arra, hogy Olvasóink figyelmébe ajánljuk a nagybritanniai Chandos lemezkiadó 2018-ban elkészült kétkorongos albumát. A 2017 szeptemberében és ‚18 áprilisában Suffolkban készített felvétel (illetve a lemez kísérőfüzetében közölt kód jóvoltából online hallgatható bónusz: a Hat román tánc Dan Variu jegyezte kvartett-átirata) révén a hallgató teljes igazolását találhatja annak az elismerés-sorozatnak, amellyel a tízedik életévét betöltött kolozsvári vonósnégyes joggal büszkélkedhet.
Elsőként azt kell megjegyeznünk az Arcadia Bartók-albuma kapcsán, hogy nem csupán a zeneszerző személye és világlátásának változásban is nyilvánvaló egységessége teszi „kompakttá” e két CD-t („compact-disc”-et). Az Arcadia interpretációs horizontja annyira letisztult, stílusában, zenefelfogásában annyira homogén, hogy már ez az alap is egy és oszthatatlan, jól érzékelhető egységgé teszi a hat Bartók-vonósnégyes itt megszólaló sorozatát. Hozzájárult ehhez természetesen a zenei közismereti adottság is: hiszen a hat kvartettet „már alig néhány évvel a zeneszerző halála után úgy tartotta számon a szellem világa, mint a XX. századi zene aranytartalékának megkérdőjelezhetetlen részét, [...] a beethoveni kései kvartettek után megszakadt intellektuális-filozofikus vonósnégyes-hagyomány méltó folytatásaként.” (Csengery Kristóf) A bartóki hatos tekinthető a kései Beethoven-vonósnégyestermés örökösének, s ez a minősítés, „mintegy átnyúlva a Beethoven utáni vonósnégyesszerzők: Schubert, Schumann, Brahms, Debussy, Ravel és mások feje fölött”, nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a Bartók-művek sűrűsége, mélysége, komplexitása, a bennük foglalt költői tartalom erkölcsi üzenete csakis a bécsi klasszika romantikába áthajló zsenijének hagyatékához fogható.
Felemelő volna azt állítani, hogy az Arcadia Chandos-felvételén a Bartók-vonósnégyesek egy „erdélyi” interpretációja szólal meg. Ezt azonban semmi szín alatt nem mondhatjuk. Az Arcadia Bartók-interpretációja sokkal inkább mutat arra, hogy a negyvenes évektől kezdődő – és számos kiváló elemző tanulmányban nyomon követett – előadói világhagyomány ismeretében, az ahhoz való alkotó viszonyulásban ragadható meg az Arcadia sajátossága, anélkül azonban, hogy e hagyomány egyes vonásainak másolása vagy merő tagadása akár minimálisan is felötlene. Ekként az Arcadia Bartók-játékában vállaltan és minden artisztikus túlfinomítás nélkül van jelen az érzés- és hangulatvilág egyetemessége, a 20. század elejének oly felkapott „világérzései” (pl. a kultúrpesszimizmus, a szorongás, az egzisztencia-megélés), és persze az állandó humánállapotok, az ujjongás, a játék, az eksztázis, a remény csakúgy, mint „a magány, az elidegenedettség, a közösségből való kivetettség sivár érzetének rettentő súlya.” (Csont András)