Kórtörténet, vállalkozó macskákkal

Vetró András: Anyaság 9
Különösebb tájékozottság nélkül mondom, de alighanem a pattintott kőkorszakban lehetett, amikor az első előemberek egyike a másik előemberek egyikét vállon szúrta egy lándzsával. Vagy egy agyarral. Vagy bármivel. Azért vállon, mert az éppen kéznél volt, és hát nem volt még biztos az ő keze sem, többnyire járáskor használta.
De eljött a vállalkozás kora. Később.
Azelőtt, persze, már a kardfogú tigris, és minden egyéb rettenet, akiknek a főemlős afféle veszélyesebb desszert volt, mint a japánoknál a fugu-hal, előszeretettel kapták el zsákmányként a majom­embert. Is. Mármost minden macskafajta, a Catzillától az oroszlánig, a tigristől a házi szőrgombócig: nyak és váll között kapja el áldozatát. Ez a biztos. Ütőér, gerinc, bénulás, iszonyú fájdalom, és vég. Ha kegyes, megrázza egy picit áldozatát. Addig meg a áldozat bevállalja végzetét. Ha ráér a fájdalomtól. Többnyire nem.
Vissza az emberekhez. Eljött a vállalkozások kora, lándzsa, nyílvessző, kard. Mit ad Isten, a sérülések jó része jobb felső melltájékon, a nyak és váll között történt, és történik. Legyen az bármilyen lövedék, csapás, szúrás. Egyszerű oka van: az emberi anatómia.
A legtöbb ember jobbkezes. Jobbal vág, jobbal szúr. A balkezes még veszélyesebb, akár a teniszben. Szemben állva két ember, harc közben, a sérülékeny részt választja. Hány címerben van levágott jobb kar?! Na, ugye.
Vissza a macskákhoz.
Freya, a viking istennő szekerét macskák húzták (na, jó, legyenek hiúzok, név szerint Trófnir és Högni). Hát, Freya, aki mégiscsak istennő volt, kapott a törpöktől egy aranynyaklácot, ami szépen eltörte a vállcsontját, és fojtogatni kezdte. A macskák egyenesen a Walhallába repítették, Odin mellett üldögél, és bizonyosan fáj a válla. Mézsört iszik, de az köztudomásúan nem jó a gyulladásra, magam is tanúsíthatom, lassan képbe jövök.
De addig is.
Amióta az ember megtanult kézifegyvert használni: nyilvánvalóan letális céljai voltak vele, minél gyorsabban, minél nagyobb kárt okozni az ellenben.
Csatában, gyalogosan vagy lovon, nem volt érdemes balról sújtani, ott volt a pajzs. Védett. A jobb kéz, nyak, váll, szinte kínálja magát. És azonnal harcképtelenné tesz az ott kapott seb, átvágódik az izom, lehull a kéz, fájdalom, elvérzés, harcképtelenség jó esetben is.
Íjjal és lőfegyverrel kicsit más, de ott is a leggyakoribb a váll, a nyak, kulcscsont sérülése. Egyszerű oka van. De vissza a macskákhoz.
Minden, ismétlen: minden macskafajtának a metszőfogai végén érzékelő idegek vannak. Hőérzékelő idegek. Ezért, és nem humanitárius okokból, egyszerűen a hatékonyság kedvéért, minden ragadozó macska az ütőérre megy. Mint említődött: nyak és váll között kap el. És türelmesen vár, amíg kiszenvedsz. Vállalja a kockázatot, türelmes.
Sovány vigasz, hogy mivel a természet kompenzál, a macskafajták, öregkorukra, úgy 12 év körül, kilencven százalékban nyaki arthrosisban (porckopásban) szenvednek, leasántulnak, és körülbelül átérzik, amit a bengáli ember a tigrissel való találkozás utáni első percekben.
Az emberi fajnál, ahogyan nálam is, ötven körül jelentkezik ez az átkos fájdalom, sokféle neve van, spondilózis, porckopás, perifáriás idegpálya-gyulladás, nyaki sérv, kutyafüle: lényege, rettenetesen fáj, egyszerre érzed a pattintott dárdát a válladban, a kardfogú tigrist, a mérgezett háromélű tőrt, a tüzes harapófogót: pokoli. Ilyenkor semmi nem segít, hellyel-közzel vonítasz, próbálsz gyógyszereket, hát, erre még várni kell pár évezredet, amíg hatni fog. Ki kell bírni. Egy macska talán még segíthet, furcsa mód.
Vissza a fegyverekhez, mert hát a vállalkozó ember váll nélkül mit sem ér.
Minden kézi lőfegyver a váll és nyak függvénye. Onnan feszíted meg a húrt, oda támasztod a puskatust, oda üt vissza a kézifegyver. Annak idején, a lovagi tornákon és a nehézlovassági csatákban még a bazi nagy kopját is vállhoz támasztották, és vállra céloztak vele. Nem véletlen a nyak- és vállvért volt a leghangsúlyosabb páncélzati alkatrész.
Lőfegyvereknél a vállhoz támasztott fegyver az elsülés pillanatában óhatatlanul hátralöki a vállat. Ettől elmozdul a célpont, és a mellkas helyett többnyire a jobb oldali vállat találja el. Katonadolog.
De hát manapság már nem lövöldözünk csak úgy egymásra (dehogynem!), megteszi egy rendes vállsérv, az ülő életmód, a rossz testfekvés, dekadens népek lettünk, több embernek ment szét a nyak-váll tájéka a számítógép, tévé előtti fekvés, stressz miatt, mint ahányat valaha lelőttek, leszúrtak, megharaptak, elejtettek a nagymacskák.
Mit tehet ilyenkor az Ember? Akár egy ideggyógyász? Megmondom, megtapasztaltam. Semmit. Megvizsgál, és többnyire vállat von. Mert ő még vonogathatja. Te maradsz a fájdalommal. Esetleg felír egy valeriána nevű ősrégi gyulladáscsökkentő, nyugtató gyógyszert, aminek rendes neve, egyébiránt: macskagyökér-kivonat.
Hoppá. Macskagyökér. A macskák egyébiránt úgy vannak ezzel, mint az emberek bizonyos tudatmódosító szerekkel: csak ők módjával élnek vele, ha hozzájutnak.
És annó, Harald király egyik kedves, vállalkozó szellemű kollégáját, a hastingsi csatában vállon lőtték, valahol a kulcscsont alatt. A beszámoló szerint kihúzta a nyílvesszőt, megnézte, és megjegyezte: jól tartott engem Harald király, van még zsír a szívem mellett. Hogy ennek mi köze a történethez? Nem sok, csak úgy eszembe jutott, meg az is, a vikingek mindig hordoztak félelmetes drakkarjaikon néhány macskát, már csak a patkányok, meg a jószerencse miatt is, és nehogy azt higgye valaki, ezek a dögök a jeges estéken nem bújtak be a marcona vikingek mellé a prém alá.
És aztán, ha meg bújunk: hát, ízületi gondokra, porckorong, sérv: ha nem is megoldás, de majdnem megoldás a macska. Az , amelyik millió évekkel ezelőtt mélyesztette fogát a nyak és váll közé, azóta is fáj.
Vezeklésként talán, vagy csak mert ilyen furcsa és igazságos a Természet: a macskák gyógyítók lettek. Semmi különöset nem tesznek: odabújnak, és dorombolnak.
A macskadorombolás 20–140 Hz frekvenciájú rezgéssel működik, és gyógyító hatása van csontnövekedés, csonttörés, fájdalom, gyulladás, sebgyógyulás, izomnövekedés, ínsérülés, ízületek mozgathatósága esetén.
Előszeretettel bújik minden macska a hónod alá, a vállhoz, a nyakhoz. És dorombol, dorombol, néha ráfekszik, idegesít: de gyógyít. Ő nem tehet róla, talán őseiért kompenzál.
A minap, gyakorló nyak- és vállsérvvel küszködő ember, vinnyogok a fájdalomtól. Sürgősség érkezik, perceken belül úgy nézek ki, mint egy rosszul feldíszített karácsonyfa, mindenféle vezetékek lógnak ki belőlem, és én átérzem Dózsa György minden fájdalmát a tüzes harapófogóval.
Aggódó tekintetek, lassan már ünnepélyes gondolataim támadnak, Zrínyi Miklós és a vadkan, a vállon szúrt II. Lajos, Ivanhoe, és a Szellő tetőn vállon lőtt nagyapám…
Aztán egyszer csak az infúziós vezetékek között, valami puha, meleg, odabújik.
Rózsi macskám. És dorombol. És ezt most így leírhatom, és vállaljuk egymást, meg ezt az őrült világot.
Mert vállt vállhoz vetve semmi nincs veszve.
Mit szóltok, emberek, macskák? Bevállaljuk a következő eonokat, évmilliókat?
Be.