Koronázási szertartások

„Azért gyűltünk itt ma össze, az Úr 1000. esztendejében, karácsony havában, hogy tanúi legyünk annak, ahogyan szolgáját, Gyula vezér unokáját, Géza fejedelem fiát, a Vajk néven született, de kereszténnyé lett Istvánt a mindenható örök Isten Magyarország élére emelni méltóztatja” – nyitotta meg 2013-ban, Szent István halálának 975. évfordulóján az első Koronázási Szertartásjátékot a szertartásmester szerepében Mihályi Győző a Székesfehérvári Királyi Napok összművészeti fesztiválon.

Szikora János rendező, a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója az egykori koronázó templom, az 1600-as évek elején megsemmisült Nagyboldogasszony-bazilika romjai fölé emelt színpadra álmodta meg az előadás-sorozatot, a belvárosban található, nemzeti emlékhelyként fenntartott Középkori Romkertbe, amely 2022-ig a kilenc Árpád-házi királyból nyolc „megkoronázásának” adott otthont (Szent István, 2013; Szent László, 2014; Könyves Kálmán, 2015; II. [Vak] Béla, 2016; III. Béla; 2017; II. András; 2018; IV. Béla, 2019; III. András, 2022). A járványnak Kun László éve esett áldozatául, 2020-ban a szertartásjátéknak a Székesfehérvár melletti Csúcsos-hegyen található Aranybulla-emlékműhöz kellett kiköltöznie.

A beiktatási szertartást felszabdalva, a rendező annak momentumai közé (eskütétel, felkenés, a különböző felségjelvények átvétele, mint a gyűrű, a kard, a lándzsa, később ezt váltja fel az előadásban a jogar és a korona, a király koronázási ruházatának legfontosabb kellékeinek felvétele, úgymint a karpántok, a saru, a palást) épít be egy cselekményszálat, amely végigvezeti a nézőt az adott király addigi életén, az előadások pedig mindig figyelnek arra, hogy az előző évben bemutatott történésekhez is kapcsolódjanak. Tehát Szikora János kronologikusan és egy koherens dramaturgiával építi fel történelmi sétáját, amellyel kilenc évbe sűríti össze a háromszáz éves Árpád-házi uralkodást, annak Magyarországával együtt.

Az évszázadokkal ezelőtt zajló esemény minél pontosabb megidézését először is a színpadi szerkezet teszi lehetővé, hiszen a rítus helyszínét, a koronázás szakrális terét, a bazilika vázát körvonalazza. Az évek során az előadás sajátos térformái körülbelül hatvan tonna súlyú homlokzati állványból voltak megépítve, az ezek által nyert órási tér pedig száz-kétszáz fős stábot igényelt. A ceremónia magasztosságát már a tér mérete is biztosítja, a létszám pedig ugyancsak „isteni” érzetet kelt: a koronázás újrajátszása során az akkor, ugyanott megtörténő „megtisztulás” jelenkorivá válik.

Kovács Yvette Alida, a jelmeztervező minden évben a középkori forrásoknak megfelelően alkotta meg a korabeli ruhákat. Tehát a körülmények adottá váltak ahhoz, hogy zökkenőmentesen visszamenjünk az időben.

„Hagyományt élesztünk újra, és ezzel új hagyományt szeretnénk teremteni” – fogalmazott a rendező 2013-ban. Az új hagyomány másik mozgatóereje pedig a Horváth Károly (1950–2015) zeneszerző által megírt „pogány ritmusokból áttérő keresztény szertartászene”. A korabeli dallamokat ötvözi a kortárs zenei világgal, a repertoár pedig évről évre megújult.

2015 óta Szirtes Edina Mókus vette át az előadás hangzásvilágának megteremtését: „és megértettem, hogy miért rajonganak a zenészek, maga a régizene-mozgalomért, miért ilyen elkötelezettek, lelkesek és odaadóak, mert én is az lettem. Itt nem az a lényeg, hogy kifejezzem magam, de mégis úgy kell belecsempészni azt a 21. századot a korabeli zenébe, hogy átemeljük az örökséget” – magyarázta tavaly, a III. Andrásról szóló, befejező előadás próbafolyamata alatt a zeneszerző, aki zenekarával biztosította a korábbi évekhez hasonlóan megszólaló élő zenét, amit olykor szimfonikus zenekarok egészítettek ki, így 2013-ban az Alba Regia Szimfonikus Zenekar, vagy 2014-ben a Nagyváradi Szimfonikus Zenekar, akik hangfelvételről voltak közreműködők.

A minden előadásra külön megírt zenék pedig táncot kívánnak maguknak. Majoros Péter koreográfussal indult, hozzá társult 2014-ben Horváth Csaba, aki azután állandó alkotójává vált a szertartásjátékoknak. Néptáncelemek, korabeli tánctechnikák, reneszánsz és kortárs táncstílusok ihlette víziója azon alapszik, hogy a színpadi mozgással a tömény, történelmi információkkal teli előadás dinamikáját, hangulatát, az események illusztratív megjelenítését irányítsa. Az Alba Regia Táncegyüttes mellett a Nagyváradi Táncegyüttes is színpadra lépett már, sőt a Nagyváradi Szigligeti Színház társulatának színészei is szerepet kaptak a 2014-es, Szent Lászlóról szóló előadásban.

2017 sajátos évnek számít ilyen szempontból, mert cirkuszművészek produkcióival bővült a mozgásvilág, a cirkuszi számokat Fekete Péter, a budapesti Fővárosi Nagycirkusz igazgatója rendezte.

A bemutatott történelmi pillanatok nem hétköznapi történéseket foglalnak magukba. Az akkori Magyarország legfontosabb eseményének újraalkotásához és a szakralitás jelentésének megmutatásához és hatalmának megvalósításához a rendező castingját is mindig a „nagyság” jellemezte. Olyan színészeket láthattak a nézők az évek során, mint Tordy Géza (Asztrik, koronázó érsek 2013-ban), Blaskó Péter (Szent Lászlónak a koronázó érseke 2014-ben, krónikás 2015-ben a Könyves Kálmánról szóló előadásban, Felicián, koronázó érsekként áll Vak Béla mellett 2016-ban) vagy Trokán Péter (püspök 2013-ban, Mánuel bizánczi császár 2017-ben a III. Béla-előadásban).

‍

‍

Szóval, hogyan lettem én is még temesvári diákként részese ennek az alkotói folyamatnak?

2018 óta A Rákóczi Szövetség Kárpát-medencei Színjátszó Tábort szervez Székesfehérváron felvidéki, vajdasági és erdélyi diákoknak, a tábor célja pedig az előadás színpadra állítása, mi pedig statisztáknak, táncosoknak, kisebb szerepekre szoktunk kelleni. Tehát lehetőségünk nyílik arra, hogy egy ennyire komplex és show-jellegű előadás próbafolyamatában részt vegyünk, ami nagyjából a tábor idejével egyezik meg. 2021 és az idei év kivételével tíz intenzív, csak próbákból álló nap után következett a produkció három előadása, és már el is telik a táboridőszak két hete.

Először 2021-ben vettem részt egy eddig nem említett előadásban, a Visszatekintő játékban, ami nem lett egy hagyományos Koronázási szertartásjáték, a járványhelyzet miatt csak egy táborozókból álló produkciót lehetett összeállítani. Az addig „megkoronázott” királyok szertartásaiból és életük fontosabb pillanataiból állítottunk színpadra egy összefoglaló előadást, amelynek írója és rendezője is Lőrincz Zsuzsa volt, a Vörösmarty Színház jelenlegi stratégiai munkatársa, Kolozsváron végzett színész, aki gyakran rendez diákelőadásokat.

A 2022-es záróelőadás, az Árpád-ház utolsó királyának megkoronázása (III. András – Az utolsó aranyágacska) százhúsz fős stábbal rendelkezett, amelynek részese volt egy hatvantagú kórus is. A látvány plusz eleme egy tíz méter magas fa volt, amely a fináléban felemelkedik. A Szentboldogasszony-bazilikát olyan precízen rekonstruálták, hogy a kétszintes színpad felső szintje, ahol a liturgia, maga a koronázás zajlott, pont ugyanazon a helyen, magasságban történt, mint az eredeti kétszintes templomban. A koronázás alatt elhangzó mondatok (pl. „Kenessék fel ez a kéz…”) maga az eredeti „mainzi ordo”, a koronázási szertartásrend szövegei. Ennek utolsó részével („Fogadd az ország koronáját…”) a mindegyik előadásban szereplő Mihályi Győző (szertartásmester 2013-ban és 2014-ben, 2015-ben, 2017-ben, 2022-ben koronázó érsek, 2016-ban krónikás, 2018-ban és 2019-ben narrátor, 2020-ban Kézai Simon) zárja le az ugyancsak általa, 2013-ban megnyitott koronázó ceremóniasorozatot. „Ebben a királyi trónusban erősítsen meg Jézus Krisztus, hogy az örök királyságban uralkodhass vele, aki a kiralyok királya és az uralkodók ura, aki az Atyaistennel és a Szentlélekkel él és uralkodik mindörökké. Ámen.”

A tavalyi év után, idén ismét meghirdették a tábort, már kísérőként mentem vissza. „Kit fogunk koronázni, ha nincs több Árpád-házi?” – volt az első nap legtöbbször elhangzott kérdése. Egy négynapos própafolyamat alatt Szikora Jánosnak sikerült Egyed Attila közreműködésével, csupa diákkal színpadra vitt előadást összeállítania. Ismét az Aranybulla-emlékmű volt az előadás helyszíne, ennek témája pedig meglepő módon még mindig a koronázás, ám idén maga a koronázás aktusát megelőző történéseket, a Székesfehérvárra vezető út stációit mutattuk be, amelyek ugyancsak a rítushoz tartoztak, tehát a cím Korona-túra lett. A két óriás ledfal is összezsugorodott, ahogy a színpadi és az ezerhatszáz férőhelyes nézőtér is, hiszen a Koronázási szertartásjáték korabeli világának hangulatát úgyanúgy megidéztük.

Nekünk, határon túli magyar fiataloknak még inkább fontos a téma, amelyet évről évre feldolgozunk, mert ilyenkor a mi történelmünkről beszélünk, közösen, így lehetséges az is, hogy egy hagyománnyá vált köszönési formává fejlődött ki közöttünk, visszajáró táborozók között Körtvélyessy Zsolt, tavaly a III. András gyermeki énjének látomásként megjelenő öreg király záró mondata: „Ne a gyümölcsöt keresd, a gyökeret becsüld meg!”

‍