.svg)
Körforgás
Egy éve is azt írtam az őszről, hogy másmilyen.
Hogy hiába ropog. Meg a köd.
Sok mindent látni errefelé, ráhangolt az életvágy, hogy keressek.
Újra és újra élni valamit: a megrekedés szinonimája.
Levegővételbe vett „így is szép”.
Annak kell lennie.
Most ázok szét. Némán, hatások és ingerek közt fejlődni.
Inkább felejtődni. Sok a név, sok a nagy név.
Kiszáradó terveim maradnak belőlem.
Nyomok, amik befogják a helyeket, ahol járok. Bélyeggyűjtemény a fiatalságról.
Szóval egy éve is azt írtam az őszről, hogy másmilyen.
Most talán érettebb.
Lehunyom a szemem egy annyira…
Hajdani bérlőtől képkeretet örökölni.
Felfüggesztem tükörnek, próbálok így szembenézni magammal.
Nyugtatóbb a fal fehérsége. Patyolat.
Bűntudat fogta be felsőm, miért kell nekem ennyire törődni?
Én, aki megfújja a kihűlt kávét is,
nem azért, mert ott felejtette a kredencen, és ezt is elfejtette,
hanem a koffeinhez adagolandó
fáradtság és szédülés miatt.
Annyi emberbe öltem bele magam.
De senkitől sem kérdeztem meg: – Szeretnéd?
Mocskos hullaházak mindenhol.
Nem jár mindenkinek a kripta fényűzése.
Rég elfogadtam, hogy nem romlott az alma,
csak a torkodon kíván akadni.
És csak utólag tudhatod, ki volt közületek a tiltott gyümölcs.
Margaréta
addig is hiányzik,
nem mindig, csak mikor megosztanék egy kis
örömöt, szorongást, idegességet,
egy kicsi gyászt,
nem sokat és nem nagy dolgokat
nyáron picivel több kedv jut ki,
és idő –
még idő, hogy történjen valami.
egy hónapja volt
két hete halott,
plusz két napja temetett.
alig kenődött el a szemceruzám,
égettem ki vasalóval a fekete garbóm,
vagy töröltem számát a híváslistából,
már otthon sem vagyok
a távolságban mindig gondolkodom,
azaz csak akkor tudok,
mikor már úgyis mindegy
minél többet veszek a nyakamba,
annál jobban érzem,
hogy mert eltompulnak a rezgések, megszűnik a melegség,
felszárad a folt, és eloszlik a memória kockánként,
marad még annyi az embernek, hogy kihúzza. Úgy egy életig
nem tudom, az mennyi…
♋︎
június vége, július eleje – mikor megbomlik a nyár közepe,
felfal és kiköp két mosoly után,
még mielőtt megterveznéd.
egyszerre taposott fel minket az élet,
receptre írt amnéziával zsebünkben.
beváltja majd más.
horizontális mérlegben hintázunk,
leszakadnak a trapézok sorra,
időnként váltjuk a háló szerepét.
lassan kiapadt konverzáció, nem lesz miről hazudni.
az se, miben elmerülni vagy megfulladni
két megálló között, a harmadik felvonás szünetében.
az erkélyen éjjel, az erkélyen reggel.
szétázol, a földből felszabadult esőillat kábít.
csupaszon, párosan száradtok a napon,
az árnyékok melegek, úgy borulnak rátok.
színeivel imponál a tér, de te nem figyelsz rá,
elszalad melletted csak úgy egy év.
ugyanaz a lemez, mégis folyamatosan más
számokat játszik a lejátszó – és ezt a közhelyet.
hiába szedted fel a kopott hajópadlót,
kalapáccsal ütötted le a régi festéket a falról.
én csak a penészre és a párára tudok gondolni,
ez a bélyeg útipoggyászom oldalán.
nehéz szatén lóg a bőröndből, csak akkor veszem észre,
mikor befut a vonatom.
feleannyi embert látogatok idén:
több az árva.
és senki nem érkezett váratlan,
rajtam kívül
