„Körben az angyalok ülnek”

A Hat hét in medias res indít: egy dühös fiatal lány készül felszállni a buszra, mikor meglát valakit, leugrik, a távolból láthatunk egy hangoskodó nőt (az anyját), aki nekitámad egy fiúnak (később megtudjuk, hogy ő a lány barátja, a gyermeke apja). A lány szétválasztja a veszekedő embereket, majd elkíséri a helyszínről anyját. Mint kiderül, a lány, Zsófi (Román Katalin) gyermeket vár, és a nyílt örökbeadást választja. Zsófi édesanyjával és kishúgával él egy kis panellakásban, versenyszerűen pingpongozik, közben pedig nemcsak a hiányzó apamodellt, hanem gyakran az anyamodellt is kénytelen magára vállalni, édesanyja érzelmi állapota ugyanis labilis, alkoholproblémái és feltehetően anyagi nehézségei is vannak. Zsófi megszállottan sportol, hisz, amint azt nyíltan meg is fogalmazza, ez az egyetlen esélye kiemelkedni a nincstelenségből és nélkülözésből. A nem kívánt terhesség, a felelőtlen apai hozzáállás, valamint a kicsit sem megtartó családi körülmények azok, amelyek miatt a folyton dühös, feszült kiskorú lány a nyílt örökbeadás mellett dönt.

A film egészében háttérbe szorul a verbalitás, inkább a gesztusrendszer és a mimika a kommunikáció eszköze. A kameraállás nagyon közeli, gyakran egy-egy testrész tölti ki a vásznat: Zsófi ökölbe szorított keze, verejtékező, szenvedő arca. Az érzésvilágra, nonverbális kifejezésmódra alapozó technika erőssége a hangeffektusokkal való operálás is. A hangok – néha a hiányukkal is – a ráközelített gesztusokhoz hasonlóan kitöltik a jeleneteket. A zene mint háttérzaj, mint a valóságtól eltávolító médium például betölti a kórházba vezető taxiút idejét, amelyhez társul Zsófi szaporátlan, majd egyre koordináltabb légzése is. A film hangjai tehát egyszerre ábrázolják a választott vagy ránk mért élet ritmusát és valóságát (vö. sörösüvegek szilánkokra törése a szelektív kukában: „Úgy szeretem a hangjukat”, mondja az idős bácsi, aki zacskónyi üres üveget dob ki), ugyanakkor a menekülési, elvágyódási lehetőséget is felkínálják (gondoljunk csak a labdák ritmikus, fülbemászó pattogására). A közelhozáshoz, a fájdalmas realitás direkt, kendőzetlen ábrázolásához kapcsolódik a nagy, mély érzelmek bemutatása is. A düh állandó, Zsófi dühös mindenkire és mindenre: a világra, a csapattársaira, az edzőnőre, az anyjára, a barátjára, a testére, amely több pihenést kérne, hogy a szülés után regenerálódhasson, de ő ezt a nehézségekből való kilépés ellehetetlenülésének éli meg. Zsófi szomorú, zaklatott, összezavarodott. Ő, aki laza, nemtörődöm, olykor hetyke, rideg karakterként tűnik fel, végigjárja az anyai szeretet és kilátástalanság stációit, közben pedig saját és családja lelki-anyagi fennmaradásáért kapálódzik.

Szakonyi Noémi Veronika nagyon érzékenyen nyúl a választott témához. Több interjúban is elhangzik, hogy férje és alkotótársa, Vincze Máté régóta foglalkozik az örökbefogadás és a nyílt módszer tematikájával, sokat kutakodtak, interjúztak, elmélyültek a téma komplexitásában, a magyarországi helyzetben, de azon felül is a mélyen emberi és egyéni megélések megértésében. A film erőssége sok mindenben rejlik, ilyen a téma- és szereplőválasztás, a választott kameraállás, nem utolsósorban pedig az érzékeny, nagyon empatikus rendezői attitűd is. A lányanyaság itt van. A diszfunkcionális családok itt vannak. Az egyszülős generációk itt vannak. A meddőség itt van. A szülőanyák támogatásának hiányfoltjai itt vannak. Itt, a szemünk előtt csak inkább a félrenézést választjuk, a sztereotip véleményformálást. Közben pedig nagyon sokan szenvednek az életérem egyik vagy másik oldalán. A Hat hét beszél róluk, értük úgy, hogy dialógusai nem a nagy, világmegváltó, filozofikus töltetű igazságoktól nehezednek. Mély alázattal és tabusítástól mentesen ábrázolja a lányanyaság mélységeit és az örökbefogadás emberi felét mindkét oldalról. Végigélhetjük Zsófival a lemondást, majd a kétségbeesett kapálózást a gyermekéért, az örökbe fogadó család örömét és fáradtságát, közben pedig sem a gyermekéről lemondó szülőanya nem válik „bűnbakká”, sem az örökbefogadót nem avatják szentté.

A cím többlettartalmú, elsődleges asszociációm a népi hagyományból ismert hathetes gyermekágyi időszakra irányult, amikor is ideális esetben az újszülött és édesanyja testileg és lelkileg is regenerálódik, elkezd kialakulni a születés utáni szimbiotikus kapcsolat egy nyugodt, kíváncsi és cukormázas látogatóktól mentes környezetben – a filmben akár az első hat hét gyermek nélküli anyai szorongásait, egyedüllétet, az örökbeadás utáni bűntudatot is végigkövethettük volna. De nem ez történik: itt a hat hét azt az időszakot jelenti, amely a magyarországi törvénykezésben – nyílt örökbefogadás esetén – a szülőanya számára adatik meg, mialatt visszavonhatja, újragondolhatja az örökbeadási szándékát. Bár a filmben az örökbeadási és -fogadási procedúra kerül előtérbe, egy elhaló, ziháló telefonbeszélgetésből megtudhatjuk, hogy az örökbeadás visszafordítása soklépcsős procedúra: felülvizsgálásra kerül a szülőanya családi, szociális, anyagi háttere és körülményei. Ez a hat hét fájdalmas, nagy amplitúdójú érzelmekkel jár együtt Zsófi életében, a tagadástól eljut a gyermek akarásáig. Felkutatja az örökbe fogadó párt, kezdetben képet kér a gyermekéről, majd elmegy az otthonukba, és meg sem áll egészen a kisbabája ágyáig. Első alkalommal fogja a kezébe gyermekét, aki végeláthatatlan sírásba kezd, majd a tehetetlen, rémült Zsófi visszateszi a kiságyba és összeroskad mellette. Ez a jelenet jól megszorongatja az ember szívét: egy síró csecsemő, mellette két anyja guggol, két anyja sír. Bóbita, bóbita táncol, körben az angyalok ülnek – Zsófi arcán patakzanak a könnyek, most engedi el gyermekét. A kisbaba közben megnyugszik örökbefogadója dalától. Bóbita, bóbita táncol.

S hogy dönthetett volna-e másképp a főszereplő, van-e kiút a kilátástalanságból, és mi az igazán jó a megszületendő gyermekeknek és mi az anyáknak, legyenek azok szülő vagy örökbe fogadó anyák, valószínűleg sosem lesz maradéktalanul megválaszolható. A Hat hét azonban mintha szimbolikusan kínálna erre egy válaszlehetőséget. A zöld papagájt, akit Zsófi anyja maga is mintha örökbe fogadna egy időre, végül a lány látja el, nézi a hideg konyhacsempén ülve, gondozza, már-már mintha a gyermeke iránti szeretetét fordítaná erre a másik élőlényre. Aztán a papagáj meghal, és vele együtt mintha kifolyna a kezek közül minden naiv remény is. Vannak olyan fájdalmak, amelyekre nincs gyógyír.

Hat hét, színes magyar nagyjátékfilm, 95 perc, 2022. Rendező: Szakonyi Noémi Veronika. Forgatókönyvíró: Vincze Máté Artur, Szakonyi Noémi Veronika, Daoud Dániel. Operatőr: Dévényi Zoltán. Vágó: Hargittai László, Vághy Anna. Szereplők: Román Katalin, Járó Zsuzsanna, Balsai Móni, Mészáros András, Györgyi Anna.

‍