Kolozsvár – ahol a lehetetlen is lehetséges – Beszélgetés Anja Haaparantával, a kolozsvári BBTE egykori finn lektorával

1983-ban pályázta meg a kolozsvári lektori állást. Milyen előfeltevésekkel érkezett Erdélybe?

1982-ben diplomáztam finn szakon a turkui egyetemen. Helsinkiben kezdtem dolgozni, finnre tanítottam a vietnami menekülteket. Februárban láttam egy álláshirdetést, Kolozsvárra kerestek finn lektort. Bár érdekesnek tűnt a felhívás, mégsem pályáztam. Egy hónap múlva újra szembejött a hirdetés. Akkor már nem hagyott békén a gondolat… Aztán felhívtam a minisztériumot – én voltam az egyedüli pályázó. Így kerültem Kolozsvárra. Előtte nem jártam Romániában, elég keveset tudtam arról, mi vár rám.

A Suomea pitkin palloa című kötetben azt írja, sehol máshol nem szerezhetett volna ehhez hasonló élettapasztalatot, mint a kolozsvári évek során. Még mindig otthonos közegként gondol vissza Erdélyre?

Finnországhoz képest teljesen más országba csöppentem. Októberben érkeztem, karácsonyra már hazautaztam. Először megijedtem, hova is jöttem – hosszúnak tűnt elsőre a két év. Szürkének láttam a várost. Amikor a tavaszi félév elején visszajöttem, már másképp látszott az itteni élet. Attól kezdve nagyon jól éreztem magam. Rájöttem, minden teljesen másképp működik, mint otthon. Nincs értelme logikát keresnem a dolgok működésében. Minden egyes nap egy kaland, reggel nem tudhatom, mi minden történhet estig. És ez így volt jó. Izgalmas. Megtanultam, a boldogsághoz, az elégedettséghez kevés kell. Nem a külső, tárgyi dolgok fontosak, kevesebb is elég. Elég, ha barátok, emberek vesznek körül, akik törődnek veled. Számos kedves, hűséges barátot szereztem, akikhez mai napig visszajárok. Azóta eltelt pár évtized, többen elmentek vagy az idősebbek közül sokan elhunytak. Egyre kevesebb barátom él már, de szerencsére vannak fiatalabbak is.

Irmeli Kniivilä és Minna Savela látták el előzetes tanácsokkal. Mire hívták fel a figyelmét?

Hogy teljesen más világ van itt. Olyan, amilyennel sehol máshol nem találkozom. De persze nem igazán értettem, mitől ennyire különleges ez a város. Főként az itt élő csodálatos emberek, családok szeretete miatt érezték jól magukat ők Kolozsváron, róluk meséltek, neveket, címeket, telefonszámokat adtak. Jelzéseket, hogy szeretettel várnak rám. Hogy nem leszek egyedül. Nagyon jó érzés volt. Öröklődő barátságok. Természetesen minden lektor más-más barátságokat kötött, de közös az ismeretségi körünk. Az elődjeimmel – évtizedek óta! – jó barátok vagyunk. Sűrűn találkozunk, sokat tudunk egymásról. Kolozsvár hozott minket össze.

Milyen mértékben járultak hozzá a barátságok a mindennapjaihoz?

Öröklődő barátságok ezek, mint mondtam – kolozsvári életemnek mindennél fontosabb alkotói az előző lektoroktól örökölt barátságok. Meglepett, milyen természetes közvetlenséggel fogadtak. Mintha a lányuk lettem volna. 28 évesen kerültem ide, talán azért. Mindig kaptam segítséget, akármire volt szükségem. Alig volt nap, hogy az egyetemről hazafelé útközben ne néztem volna be valakihez, vagy estére ne hívtak volna vacsorára. Minden családban volt mivel kínálni, a szűkös időkben is. Soha nem engedtek üres kézzel haza. Igyekeztem én is segíteni, amivel tudtam: finn, magyar vagy a valutaüzlet termékeivel. A havi élelmiszerjegyekből (hús, cukor, liszt) mindig adtam másoknak, nekem nem kellett. Kenyeret, tojást vettem a jegyekkel. Soha nem éreztem magányosnak magam. Ha néha végre egyedül lehettem, annak is örültem.

Jelenléte a kolozsvári közösségben átjárást biztosított a két kultúra, két ország között…

Örültem, hogy a diákjaim mellett a kolozsváriakkal is megismertethettem a finn kultúrát. Az itteni éveimre esett a Kalevala születésének 150. évfordulója. Háromnyelvű ünnepséget szerveztünk az egyetemen – a szigorú energiatakarékosság miatt csak kivilágítatlan folyosókon keresztül lehetett a terembe jutni. A teremben volt áram, kb. 160 érdeklődő zsúfolódott össze. A helyi újságban szerintem szándékosan rossz időponttal hirdették az eseményt. Kalevala-kiállításokat is rendeztem, igaz, egyet sem probléma nélkül. Mindig hiányzott egy engedély vagy más hasonló. Aztán eltűnt az egyik kiállított kép – szerencsére a sajátom. Ugyanazon a télen a Bánffy-palotában kapott helyet a finn üvegművészetet bemutató vándorkiállítás. Abban is segédkeztem, finn zene szólt minden nap, finn filmeket nézhettek a látogatók. A kiállítás hatalmas sikernek örvendett, naponta kb. háromszázan látták.

Az uralkodó politikai rendszer milyen hatással volt a mindennapjaira?

Nehézségeket okozott például kirándulásokon, hogy külföldiként tilos volt magánembereknél megszállnom. Voltak barátaim, ismerőseim, akik egy idő után már nem mertek velem találkozni. Nem szóltak semmit, csak eltűntek. Kihallgatták a velem való kapcsolatukról. A forradalom után újra találkozhattam velük, akkor mesélték, mi történt. De személyesen csak akkor láttam, hogy figyelnek, amikor külföldi vendégeim jöttek. Ilyenkor állandóan mögöttünk vagy valahol közel követtek, figyeltek.

Melyek voltak a legmarkánsabb kulturális, társadalmi különbségek?

Meglepő volt számomra, mennyi festmény, teli könyvespolc, gyönyörű népművészeti szőttes, kerámia található az ismerőseim lakásán. Személyesen ismerték a művészeket, írókat, költőket. Szimfonikus hangversenyre jártak, otthon klasszikus zenét hallgattak. Ez a sokszínű kultúra hamar az életem természetes részévé vált. Megismertem a kolozsvári művészeket, bekerültem a kolozsvári élet-kultúra körforgásába. Biztos vagyok benne, ez nem minden lektornak adatik meg. Úgy érzékeltem, a kultúra és a hagyományok szeretete-ápolása a kolozsvári magyarok mindennapjainak – kevesebb románt ismertem – természetes tartozéka, ez adott erőt a nehéz körülmények közötti élethez.

Hogyan emlékszik vissza a diákokra? Mit tartott leginkább szem előtt a tanítás során?

A diákok nagyon kedvesek, udvariasak, de meglehetősen csendesek voltak. Egy évfolyamon csak egy vagy két fiú, a többi lány. Akkortájt alig juthatott ki egy hallgató ösztöndíjjal Finnországba, ezért igyekeztem sokféleképpen bemutatni a finn kultúrát: képekkel, tárgyakkal, filmekkel. Finnül beszélni, ezt gyakorolni, ennek akkor nem nagyon volt értelme… Fontosabbnak tartottam a nyelv szerkezetének, a finn és a magyar nyelv rokonságának megismertetését. A tankönyv néha gondot okozott, minek olvassunk arról, mennyibe kerül egy kiló banán – a számnevek és a partitivus gyakorlása során –, amikor banánt látni sem lehetett. S bár elvileg volt lehetőség finnországi nyári nyelvtanfolyamra pályázni, a legtöbbször nem sikerült diákokat küldeni. Volt olyan év, amikor a pályázó már az útlevelét is megkapta, amikor jelentették, abban az évben senki nem utazhat külföldre nyári egyetemre. A reménysugár után lehangoló, bosszantó érzés tudomásul venni, hogy senki nem megy sehova. A munka, a tanítás nem volt fárasztó, az adminisztrációtól megkíméltek, önállóan dolgozhattam. Külföldi lévén a tanszéki gyűléseken nem is vehettem részt.

Milyen érzésekkel távozott az országból? Most hogyan gondol vissza Erdélyre?

Vegyes érzésekkel. Négy év alatt megszoktam az itteni életformát: hogy semmit nem lehet előre pontosan tudni, de majd valahogy csak sikerül. Hogy nem lehet előre tervezni és abban bízni, úgy is fog történni, ahogy terveztük. Hogy sok minden lehetetlen, de mégis lehetséges. Hogy a barátaim hiányozni fognak. Én elmehettem, de nekik maradniuk kellett a nehézségeikkel együtt. Az a szabadság, ami nekem megadatott, számukra nem járt: majdnem szabadon utazhattam ki és be az országba. Annak is örültem, hogy nemcsak Kolozsvárt, de a csodaszép Erdélyt is megismerhettem, sokfelé kirándultam ittlétem alatt. Ugyanakkor Kolozsvár arra is megtanított, a belső értékek sokkal fontosabbak, mint a külső és felszínes dolgok. Hogy mennyire kevés kell a boldog, egyszerű élethez. Nem a tárgyak, nem a boltok hatalmas választéka, nem az előre tervezett, meglepetés nélküli napok. Olyan életiskola volt a kolozsvári finn lektori állás, amilyet sehol máshol nem kaphattam volna meg. Mert ha reménytelen is a kezdet, a végén csak örülhetett a lektor, hogy átélhette mindezt, és más emberként tért vissza Finnországba. Nekem Erdély lett a második hazám. Magyarország a harmadik, bár régóta itt élek. Aki nem élt Erdélyben, vagy nem járt ott, nem értheti, mi az erdélyi, kolozsvári varázslat.

Ha ki kellene emelnie a legkedvesebb emlékét, melyik lenne az?

Számos emlékem van… – kedvesnek nem mindig mondhatók, mert olykor inkább pánikba sodortak, de mindig minden megoldódott. Emlékszem, két év lakótelepi élet után beköltöztem egy belvárosi lektori lakásba. A nyári szünet előtt már beköltöztem, hogy ősszel, Finnországból jövet, már ott kezdjem az őszi félévet. Naponta egy vonat járt Budapestről Kolozsvárra. Hajnali három tájt érkeztem. A tanszékvezetőnk férje segítőkészen várt autóval a lehetetlen időpontban az állomáson. Elérkeztünk a lakásomhoz. Két zár várt a bejárati ajtón. Mindkettő zárva, s én csak egy kulcsot kaptam tavasszal az egyetemen. Azzal nem lehetett mindkét zárat kinyitni. Elrohantunk hajnalosan az egyetemre, a portás nem tudott segíteni. Nem volt más kulcs. Visszamentünk. Hirtelen ötlettől vezérelve a segítőm megpróbálta a saját otthoni kulcsával kinyitni a zárat. És azzal sikerült! Ilyen világ volt itt. Valami lehetetlen, és mégis lehetséges.

‍

Anja Haaparanta 1955-ben született. 1983-ban, mindössze 28 évesen lett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem finn lektora. 1987-ig élt Kolozsváron. 1987–1988 között a Finnmark Területi Főiskolán dolgozott a norvégiai Altában,  1989–1991 között a helsinki Käpylä Esti Gimnázium tanára. 1991-től 2019-ig a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem lektora. Társszerzője az Ezër magyar közmondás és szólás: angol, észt, finn, némët nyelvën (2005), illetve a Finn nyelv és kultúra magyar szakosoknak (2006) című könyveknek. Pécsett él.

‍