.svg)
Most, hogy az első világháború győztesei éppen azon serénykednek, hogy fellobogózva ünnepeljék a térképek újrarajzolásának jubileumát, a második világégés győztesei is mozgósítják az emlékezetpolitikát, hogy az X, Y, Z generációk se feledjék el nagyapáik sorsát. Egyre több, a témát feldolgozó film készül az egykori győztes államokban, és egyre kevesebb a vesztesekében. Az orosz propagandagépezet a nagy honvédő háború véráldozatai okán szinte teljesen ki akarja sajátítani a náci Németország feletti győzelmet, és természetesen az akkori szövetségesek is ráfordultak lassan, hogy ismét a köztudatba hozzanak olyan fogalmakat, mint Gallipoli, Dunkirk, Maginot-vonal, amint azt ebben a filmben is teszik.
Egyrészről ezzel nem volna semmi gond, elvégre, mint tudjuk, historia est magistra vitae, apáik – s hogy polkorrekt legyek, anyáik – baklövéseiből (sutalövéseiből) tanul a következő nemzedék. Hát igen – a ciki persze az, hogy az első nyertesei a második nyertesei is, kibővülve persze néhány szuperhatalommal. Így a németek, és persze talán leginkább a magyarok megint kimaradnak az ünneplésből. De hát nem lehet mindenki győztes, hacsak nem a számítógépes játékokban, ahol a virtuális térben újrarendezhetik a gyerekek a fenti hadszíntereket. Ott bárkivel lehetsz és bárkivel nyerhetsz is, illetve veszthetsz. Ez persze azzal jár, hogy kopik az emlékezet, feleslegessé válik az úgymond hazaszeretet. Az átköltözik a sportba, a gasztronómiába, vagy akár az éghajlatba és a mezőgazdaságba.
No de ezt mégsem hagyja a hidegháború felolvadásával lassan betüzesedő nemzeti érzés, értsük ezt többes számban, ezért is készülnek a mai kornak és felejtésnek megfelelően olyan fikciók, amelyek, úgy fest, lezser vidámsággal hajlandóak áldokumentumfilmes elemekkel lebutítani az azóta a monitor fényénél kvarcoló többséget. Vegyük példának okáért ezt a mostanit, amely A legsötétebb óra címet viseli (eredeti címén: Darkest Hour).
Történelmi tényekre épül a film, ez nem vitás. Mint ahogy az is kiderül, hogy a középpontban a Beatles előtti világ karizmatikus brit miniszterelnöke, Winston Churchill áll.
Most Gary Oldman vállalta a feladatot, hogy az emblematikus vezető bőrébe bújik. Gondolom, szorgosan igyekezett ellesni a testalkathoz tartozó szokatlanul fürge, ám mégis bukdácsoló mozgást, a mindenki által ismert manírokat – játék a szivarral és a kalappal –, és természetesen a Churchillt társaitól eleve megkülönböztető jellegzetes beszédstílust. A totyakosságot és az arcberendezést gondos szakemberek alakították ki – érdekes módon mit sem törődve a színész szemével. Annak álcázása persze nem könnyű feladat, hiszen Oldman egyik színészi jellegzetessége, ahogy a szemével játszik. Ezt a szokását talán Coppola Drakulájában sikerült valahogy eltüntetni, de ha jól emlékszem, akkor is csak egy John Lennon-szemüveg segítségével.
Churchill karaktere ma a szánalmas, alkoholista vénember kategóriájába tartozna. De az akkori időkben pont a férfiúi potencia egyik mérőeszköze volt a szesszel teli pohár. Az a legény, aki bírja, tartja a mondás. Churchill pedig állítólag baromira bírta. Ez pedig, lássuk be, nem könnyű feladat, gondoljunk csak Borisz Jelcin egykori orosz elnök vodkagőzös csintalankodásaira a kamerák előtt (is).
Így, hogy mostanra sikerült felskiccelni a karaktert, rá kellene térnünk a történetre is. Nyilvánvaló, hogy Churchill megítélése a brit alsó- és felsőházban nem mindig volt egyértelmű. Emlékeztet is a film pár rövid mondat erejéig arra a mozzanatra, mikor is a konzervatívoktól nemes egyszerűséggel átült a liberálisokhoz, ezzel is bizonyítván, hogy egyedülálló módon felette áll a tradicionális kliséknek.
A legsötétebb óra azonban nem közvetlenül erről szól, hanem hogy a frissen megválasztott miniszterelnök hagyja-e, hogy Hitler a Benelux államok bekebelezése után szinte egy puskalövés nélkül lerohanja egész Franciaországot, és béketárgyalásokra kényszerítse őt magát és a brit kormányt. Nyilván itt majd felbukkannak a belső ellenségek is, akik egy darabig úgy vélik, a béketárgyalás az egyetlen megoldás. Közben láthatjuk a háttértörténetét annak, amiről a tavalyi Dunkirk című film emlékezett meg. De leginkább annak bizonyítékát kapjuk, hogy minden sikeres férfi mögött egy erős nő is áll, aki a legjobb esetben nem az anyja, legfeljebb majdnem az. Itt Churchill feleségét Kristin Scott Thomas alakítja, aki egy idomár türelmével igyekszik kezelni a világ akkor egyik legfontosabb emberének hisztijeit.
Továbbá, ha már nők, ki kell emelni, hogy a 2016-os sikeres és megrázó mélységű dokumentumfilm, az Egy német sors ihlethette a forgatókönyv íróját arra, hogy húzzon egy gépírónői fonalat is a történetbe. Mondhatni teljesen feleslegesen. Bár tény, hogy az egykori propagandaminiszter, Göbbels is a verbális karizmájával nyerte meg a tömegeket, mint ahogy Churchill is szónoki képességeinek köszönhette elismertségét, mégis, a bensőséges szimbiózis itt nem mutatkozik meg a kimondott és leírt szöveg között. Persze a nagy beszédek kibukdácsolnak a túlerőltetett játék közepette a színész száján, és egy-egy közeliben is odakoppan az írógép ólombetűje a szálkás papírhoz, de ezek nem kölcsönöznek különösebb súlyt a film ezen jeleneteinek. Ha már beszédek, megjelenik persze a király is a történetben – bár Erzsébet apját ezúttal nem Colin Firth, hanem Ben Mendelsohn alakítja jóval kevesebb átéléssel és már egy furcsamód kikupált, alig érzékelhető beszédhibával.
A film legsötétebb pontja mégiscsak az, amikor a miniszterelnök a szokásos bunkernél is mélyebbre merül, azaz leereszkedik az undergroundba. A történelemhamisítás filmes úttörői ezt miért csinálták, rejtély. Churchill tehát metróra száll, és szóba elegyedik a munkába tartó színes brit nemzetközösséggel, azaz a néppel. Ennek elemzésébe nem megyek bele. Mint ahogy abba se nagyon szeretnék, hogy a film végi kiírás miért csak arról tesz említést, hogy Churchillt közvetlenül a háború után nem választották újra. Mint ahogy Clement Attlee-nek, legfőbb ellenfelének politikai érdemeit sem sikerült a filmnek kellő igényességgel megrajzolnia. Ne feledjük, a háború után ő váltotta Churchillt a miniszterelnöki székben, és azt sem, hogy – bár a film nem tesz említést erről – 1951-ben megint csak Churchill lett a britek vezére. Aki eközben még többek között elnyerte az irodalmi Nobel-díjat – irodalmi ügynöke amúgy Révész Imre (Emery Reves) volt. Azután, második ciklusának lejártával még tíz évig vígan kedvére italozott szerte a világon.
A legsötétebb óra (Darkest Hour), színes angol film, 125 perc, 2017. Rendező: Joe Wright. Forgatókönyvíró: Anthony McCarten. Operatőr: Bruno Delbonnel. Zene: Dario Marianelli. Vágó: Valerio Donelli. Szereplők: Gary Oldman, Kristin Scott Thomas, Ben Mendelsohn, Lily James, Stephen Dillane, Ronald Pickup.
