Kivezetés a Bond-univerzumból

Tehetnénk úgy, mintha a Nincs idő meghalni egy lenne a Bond-filmek sorában, már csak azért is, hogy ne lőjük halomra a poénokat és fordulatokat, amelyek az új 007-es opuszt jellemzik, de akkor épp a lényegről nem vennénk tudomást. Úgyhogy előre bocsátom, ez a szöveg nem lesz spoilermentes, aki ezt nehezen viseli el, lapozzon tovább. Ez a film mérföldkő a Bond-sorozatban, de ennek vélhetően kevésbé örülnek Őfelsége titkosügynökének legelkötelezettebb rajongói – és nem csak azért jelent cezúrát a szériában, mert jubileumi, huszonötödik epizódja ennek a hatvanéves sagának; még csak azért sem feltétlenül, mert ez volt a hattyúdala a 007-es ügynököt a 2006-os Casino Royale óta, öt filmen keresztül alakító Daniel Craignek (bár a lezárás, elbúcsúztatás szándéka kétségkívül nyomot hagyott a produkción). Hanem azért, mert a Nincs idő meghalni olyan tabukat hág át, amelyeket a korábbi Bond-filmek nem mertek és nem is akartak, oly módon formálja át a történet és a főhős karakterét, illetve sorsát, ami után nagyon nehéz visszatérni az „alapokhoz”.

‍
James Bond mint karakter és jelenség természetesen nem érinthetetlen: amióta Ian Fleming regényei alapján, az 1962-es Dr. No című filmmel kezdetét vette a populáris film történetének egyik legsikeresebb, kultikus monstre-sorozata, a szerepben megforduló színészek – Sean Connery, George Lazenby, Roger Moore, Timothy Dalton, Pierce Brosnan és Daniel Craig – mind „hozzáigazítottak” valamit a sztoriból és a zsánerből saját művészi karakterükhöz, a Bond-univerzum így folyamatosan módosult az évtizedek során. Amikor pedig a széria producerei, élükön Barbara Broccolival, a franchise „mindenesével”, úgy döntöttek, hogy a piperkőc bájgúnár figuráját tökélyre fejlesztő Brosnan után a baltaarcú, darabos, karcos keményfiú-imázst megtestesítő Craiget bízzák meg a 007-es ügynök megformálásával, világossá vált, hogy a hős és a legendárium újabb dimenziókkal bővülhet, mégpedig egyáltalán nem hátrányára. Craig Bondjával a sorozat készítői visszanyúltak a Fleming-művek erőteljesebb realizmusához, és új színekkel árnyalták a legendás brit titkosügynök jellemét és cselekedeteinek kontextusát: a horizontok elkomorultak, Bond, James Bond pedig egyszerre lett nyersebb és érzékenyebb karakter, aki mélyen régivágású jellemként igyekszik helyt állni egy bonyolultabbá vált világban. Hihetőbb emberi arcot nyert: a mindig elegáns és magabiztos, nőfaló, szellemes-cinikus gentleman, az angol titkosszolgálat gyilkolásra is felhatalmazott ügynökeként a Korona érdekeit gépszerűen védelmező figura esendőségében is megmutatkozott előttünk (tegyük hozzá, ez a típusú fejlődési ív nyomokban egyes korábbi epizódokban is fellelhető), az említett Casino Royale-ban szerelmes lesz, szenved, csalódik, a monumentális Skyfallban személyes démonaival küzd, egyáltalán: személyiségként tűnik fel – a kérdés az, meddig tágíthatók ennek a személyiségnek a határai, hogy a félreismerhetetlen „bondság” minden változás ellenére megmaradjon.

‍
A 2015-ös Spectre a nagyszerű True Detective sorozattal egy csapásra a hollywoodi fősodorba kerülő Cory Joji Fukunaga által rendezőként jegyzett, közel háromórás legújabb opusz közvetlen előzményfilmjének tekinthető: azok a folyamatok, amelyek abban indulnak útjukra, itt tetőződnek, egyes, dramaturgiai szempontból kulcsfontosságú figurák, mint Madeleine (Léa Seydoux) vagy Ernst Stavro Blofeld (Christoph Waltz), a titokzatos Spectre nevű szervezet vezetője, ezúttal is jelentős szerephez jutnak. Bondnak ismét csalódnia kell: miután úgy tűnik, magánéleti szempontból révbe ért, egy félreértelmezett helyzet miatt elhagyja szerelmét, a már említett Madeleine-t, hogy legközelebb Jamaicában lássuk viszont, ahol élvezi a visszavonult életmód kiérdemelt előnyeit. Mindaddig, amíg fel nem bukkannak körülötte régi és új ismerősök, és neki vonakodva kell tudomásul vennie, hogy sajnos megint nem akad más, aki megmenthetné a világot. Ha nem tudnánk, hogy a filmet másfél évig parkoltatták, bemutatóját rendre elhalasztották a válság miatt, azt hihetnénk, hogy a genetikai machinációk révén előállított, járványszerűen terjedő méreggel való megfertőződés témája egyfajta reflexió a pandémiára. A főgonosz ezúttal nem a korábban is felbukkanó Blofeld, hanem egy olyan figura, akit a film készítői képesek voltak Lucifer (!) névre keresztelni. A probléma az, hogy a karakter nem ér fel a névből adódó elvárások szintjére, Remi Malek alakítása erőtlen, motivációi még a világpusztító/világboldogító őrültek szokásos mércéje szerint is homályosak. A cselekmény a festői Itáliától Kubán át a japán-tengeri szigetvilágig ível, az akciódramaturgia és a fényképezés lélegzetelállító, és akadnak nagyon igényesen kidolgozott mellékkarakterek, mint Ana de Armas cserfes ügynöknője a kubai epizódban. Egy másik mellékszereplő felbukkanása viszont előrevetítheti a figura fejlődéstörténetének következő, meghökkentő állomását.

‍
Az, hogy James Bond szerepét eljátszhatja egy nő is, őrültségnek tűnik, márpedig egy ideje erről keringtek bennfentes pletykák. James Bondét nem – de a 007-es ügynökét igen. Mint ahogy el is játssza: a Nincs idő meghalniban feltűnik egy színesbőrű ügynöknő, Nomi (Lashana Lynch), aki a szolgálatnál a retirált Bond helyét veszi át – igen, a 007-es sorszámmal együtt. Daniel Craig állítólag azt nyilatkozta, hogy nem tartaná szerencsésnek, ha fekete vagy női színész lenne az utóda a szériában. Inkább kapjanak ugyanolyan jó, de új és más szerepeket; ne Bondot formálják át, hanem teremtsenek hozzá méltó új karaktereket. Csakhogy a woke ideológia nem pusztán alternatív mitológiákat akar építeni, hanem átformálni vagy eltörölni a régi mitológiákat, James Bond pedig ebből a perspektívából maga a két lábon járó toxikus maszkulinitás, nem a pátriárka, hanem a kalandor fajtából: a mindenen győzedelmeskedő fehér heteroszexuális alfahím – nem lehet kegyelem számára. Ebből a szempontból logikus az is, hogy Bond, mielőtt végleg kiiktatnák, pontosabban olyan helyzetbe hoznák, amelynek az önként vállalt halál az egyetlen méltó feloldása, rátalál a magánéleti boldogságra, újraszövi kapcsolatát Madeleine-nel, megismeri a saját kislányát: kétségkívül ez lett a széria leginkább melodrámai darabja. Búcsúztatása – és ezt pozitívumként kell megemlíteni – grandiózus és megrendítő: a harcmezőn bukik el, de végső soron nem a becsapódó rakéták, hanem a megváltozott korhangulat okozza pusztulását.

‍
Ennek fényében igazán talányos a végefőcímet követő szokásos zárómondat: James Bond visszatér.

‍
De honnan és hova?

‍

Nincs idő meghalni (No Time to Die), színes brit–amerikai film, 163 perc, 2021. Rendező: Cary Joji Fukunaga. Író: Ian Fleming. Forgatókönyv: Neal Purvis, Robert Wade, Cary Joji Fukunaga, Phoebe Waller-Bridge. Zene: Hans Zimmer. Operatőr: Linus Sandgren. Vágó: Tom Cross, Elliot Graham. Szereplők: Daniel Craig, Léa Seydoux, Rami Malek, Lashana Lynch, Christoph Waltz, Ana de Armas, Ralph Fiennes, Ben Wishaw, Naomie Harris, Jeffrey Wright.