Kísérletek az összerakásra

„balra rengeteg erdő

medvék és népmesék

télire tűzifa

fölötted isten

isten az űrben

az űrben nebulák

a nebulákban ősporok

az ősporokban szellemek”

Ferencz-Nagy Zoltán versei egy tudatos, látszólag összeegyeztethetetlen építőanyagokból létrehozott mikrokozmoszban helyezkednek el: összeér bennük a népies líra a morgensterni abszurdummal, a bahtyini karnevál a szatirikus képek mögé rejtett aktualitás tapasztalatával. Ez a versbeszélő helyenként gúnyosan kiszól a sorok mögül, egymás után beszél istenről és szúnyogcsípéses lábfejekről, csángó településekről és az űrről, egy térbe helyezi Assisi Szent Ferencet az esztenával, olyan módon, hogy a szakrális profánnak tűnik, a profán szakrálisnak, és minden elemével arra készteti az olvasót, hogy megvizsgálja ugyanazt a fonákjáról is.

Az irónia és a szatirikus megjelenítés épp erre szolgál ezekben a szövegekben: nem didaktikusan mutat rá a jelenségek megkérdőjelezhető, esetenként nevetséges mivoltára, hanem olyan merész képzettársításokkal kalibrál, amelyek a dolgok viszonylagosságát és változandóságát hivatottak előrevetíteni. Szókimondó, de ez nem azt jelenti, hogy nincsenek tabuk: sok esetben szinte szégyenlősen elfordul, játszik; naturalisztikus, de a képek célja mégsem a megbotránkoztatás. Ezek a szövegek tematikájukkal, formai megoldásaikkal és egyszerűségükkel ragadják meg a figyelmünket: kellemes visszaemlékezésként, szinte patetikus nosztalgiával tekintenek az archaizmusokra, aztán szemtelenül kérdőjelezik meg az állattenyésztés etikusságát.

Ez a heterogén elemekből álló, de összeolvasva mégis egységesnek tűnő mikrokozmosz merész. A természetközpontú, hagyománykedvelő, ritmikus líra és a versek implicit humora kérdéseket vet fel: lehet-e úgy tematikáját tekintve akár népiesnek tűnő verset írni, hogy ne legyen népieskedő, megfér-e egy szövegben a virsli, az elbeszélő múlt és a halott Dávid? Lehet-e a humor felől beszélni akár klímaszorongásról, transzgenerációs traumákról vagy transzcendens tapasztalatról? Lehet-e a pátoszt tudatosan alkalmazni, értjük-e Enkidut, hogy miért beszél a giccsről, hogy Uruk miért varrat tigrismintát magára, mitől lesz és lehet-e egyáltalán mindvégig etikus egy nász?

Ezek a versek kísérletek a világ újbóli összerakására: intellektuális vonzódást mutatnak minden felé, ami a régit, a zsigerit új perspektívából láttatja. Gúnyosak és őszinték, közben pedig misztifikálnak is, és gyakran szándékosan távolodnak el mindattól, ami a jelenünk részét képezi. A kísérletek kivitelezője olyan, mint a gyermek, aki ösztönösen beszél és úgy merészkedik az irónia terepére, mintha mindvégig nem lenne tudatában annak, amit csinál: egyszerre jellemző rá az ártalmatlan naivitás és a nagyon is kritikus perspektíva. Ez az ambivalens megszólalásmód pedig izgalmas: azoknak örömére, akik / az erdei bolondoktól várják / a megváltást.

Fenti szöveg a március 20-án a kolozsvári Bulgakov kávéházban lezajlott 19. Bréda Ferenc Irodalmi Körön elhangzott vitaindító szerkesztett változata.

Lázár Kinga 2001-ben született Baróton. Többnyire verseket ír. Jelenleg Kolozsváron él, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán magyar–finn szakos hallgató.

‍