Kirándulás a szakadékhoz

Utcahosszat mentek egymás mellett szótlanul. Kese Ida kezdte sokallni a Balajti hallgatását, talán mert úgy képzelte, hogy az őrajta gondolkozik. Csak lóbálja a hosszú karjait, ahelyett, hogy belém karolna, bezzeg Veress Géza múlt vasárnap nem mélázott ennyit, míg magához nyalábolt, gondolta, pedig ő se nagyon értette, mi a helyzet velem. Aztán igyekeztem megmagyarázni neki. Ennek nehezebb lesz, ennek a bumfordinak. Hűségesen kalákáznak majd két hete, hogy a kicsi családi tűzhely, ahol ez a bolond lány az életet elkezdi a csirizes Gyerő Albival, takaros legyen… Ahogy délután lefújnak, jönnek elimbe, na kishúgom, gipszet szereztél, drót van, szeg, festék és bergmanncső és fészkes fene… ők tartják számon az egészet: Ma a szabóval végzünk, holnap lekenjük az ajtókat, hajjaj. A csirizest, a jövendőbeli álomlovagot szalajtjuk Májerhez sörért. De hogy szedi a lábát a drága Albikám. Csupa toporzék, csupa elragadtatás… Hogy ezek mindent meg tudnak csinálni, ezek a gyári haverok. Há persze, ha egy gyári jány férjhez készül, az így megy, jönnek s megcsinálják, mindegyik ért valamihez. Így könnyű. Igen, s ez valahol mind neki szól. Mert ő egy jó pesti. Az vagy, angyalom, hogyne. Csakhogy már az oltár elé tipeghessek veled. És még azt várnám ettől a két szépfiútól, hogy meg is értsenek. Bolhás mozi, Pap utca, ez mindjárt faképnél hagy; itt valamelyik házban laknak Veress Gézával, eszem az albérletük… Az bezzeg ma arrafele se jött. Testvériesen megosztoznak rajtam, s közben hagyjátok, hogy azt higgyem, én osztottam be őket így… Most kezdjem azzal, hogy Péter lelkem, ha nem utálod? Miközben ez teljesen megkukult. Ha lehet, ugyanazokkal a szavakkal, mint Gézának múlt vasárnap…

– Te, Ida, azzal a borral, amit bátyádtól hoztam ma egy hete, azzal mi legyen.

– Igen, igen. A menyegzői bor…

– Vigyem fel holnap vagy ide át hozzád?

– Ide kéne átvigyük, Péter – mondta Kese Ida (na hála isten). – Ott elfogy jövő vasárnapig s nézhetem. Segítsz hazavinni, ugye? Vagy sietsz valahova? (Remélem nem, sehova.)

– Elvihetem egy darabon – hagyta rá Balajti Péter kicsit egykedvűen. – Csak belépek érte s máris hozom – mondta később a kapujuk előtt.

Balajti persze nem öltözik át, mint Géza szívem ma egy hete, gondolta. Jött is, tán két percet sem kellett a lánynak várnia. Hozta a két demizsont.

– A tízliteresben óbor van – mondta.

– Tudom, azt már tavaly félretette nekem szegény öreg. Vagy lehet, öt-hat esztendeje mindegyre félreteszi. Úgy érzi, ennyivel még tartozik nekem, ha valaki beköti a fejemet… Hogy örülhetett, hogy végre elküldheti.

– Ezt a másikat csak gézzel kötöttük le – mondta Balajti –, a múlt héten még csípős volt, most nem tudom, milyen. Azt sem tudja bátyád, az idén lassan forr, lehet, hogy jó lesz.

– Mindjárt megkóstoljuk, s kiderül.

– Csakhogy én azt hiszem, nem megyek veled haza.

– Na fene, tán félsz, hogy…

– Nem az, de én oda nem megyek.

– Ahogy gondolod – mondta Kese Ida. – Ilyenkor vasárnap sosincs idehaza.

– Én azt nagyon jól tudom, hogy ilyenkor vasárnap nincs odahaza…

– Tudod?

– Tudom.

– Na, ez érdekes. Hogy te miket tudsz. Vagy tán Albi miatt? Ne félj, az ma már nem jön errefele.

– Az a hülye kicsi fasiszta? Persze, hogy nem. Örvend, hogy mára megszabadult tőled, hogy végre eldicsekedhessen veled.

– Na látod. Különben ez a te dolgod… (Rohadj meg, ha ilyen hülye vagy. Csak nem fogok imádkozni neked.)

Az Ipar utca sarkán Balajti Péter megállt, letette a korsókat, lassan körbekémlelt, ahogy a fejét fordította, mintha szóval azt tapogatná, mennyire sűrűsödött a sötét.

– Na, lépj előre s nyisd ki a kaput – mondta aztán.

Kese Ida fogta a kisebbik demizsont, igyekezett. Alighogy beért az udvarra, hallotta is Balajti viharkabátját sustorogni, s amint az belül került, nyomban bezárta mögötte a kaput. Aztán mintha ő is most járna itt először, körülnézett az udvaron. Igen, az egész háztáj komor és elhagyatott. Igen, a szomszéd ház most is hátat fordít, s még bár egy kamraablak sem töri át a tűzfalat. Akkor minden rendben van, nem? Vagy az a hepped, hogy előbb frászt kell verni a hölgybe s akkor könnyebben megy. Te engem összetévesztesz valakivel. Majd elképedve látta, hogy míg ő nyitja az előszoba ajtaját, Balajti hátralopakodik az udvaron, körbejárja a fáskamra és a klozet környékét, s miután feljön, első dolga, hogy lekattintja a villanyt, s már úgy tapogatja ki a kilincset is, hogy Ida jól zárta-e be az ajtót mögöttük.

– Mondd, te tényleg bolond vagy, vagy csak teszed magad?

Balajti nagyot fújt, Ida hozzá húzódott, a mellére hajtotta az arcát s érezte, odabent jócskán dübörög. Kézen fogta, és a sötétben hátra vezette az ő szobájába.

– Innen nem szűrődik ki a fény, teljesen le van sötétítve, ne félj. – Fölgyújtott egy kicsi olvasólámpát, s közben olyasféle riadalom kezdett erőt venni rajta, mintha neki is félnie kellett volna talán egyvégtiben, amióta itt lakik.

Aztán a viharkabát a székre huttyant, reá a micisapka is. Ida látta, Balajti, mert már igyekszik erőt venni magán, bár valójában meg sem próbálta leplezni előtte, hogy mióta a kapun belülre kerültek, rettegni kezdett valamitől. Voltak pillanatok, hogy észre se vette a lányt. Széttárta, nyújtóztatta hosszú, erős ujjait, aztán meg keményen ökölbe szorította a kezét, mintha saját erejében próbálna megkapaszkodni. A lány tehetetlen: értetlenül nézte egy darabig, aztán kiment a konyhába s tüzet rakott. Vajon ez a marha attól félhetett, gondolta, hogy tőrbe csalom? Vagy hogy itt talál valakit? De hiszen azt gondolta, tudja, hogy Szályka Éva ilyenkor nincs idehaza. Azt viszont honnan a nyavalyából tudja? A jó ég igazodik el ezeken. Bevitt a szobába két borospoharat, s visszalépett a kisebbik demizsonért. Balajti ült az egyik széken s figyelt valahová, mintha most is, miután Ida mellette állt, egyre az előbbi tűzrakás hangjait kutatná a konyha felől. Vagy talán kint bolyongott, bujkált valaki elől. Ebben a közéjük, rájuk rogyott néma várakozásban egy idő után úgy rémlett, a szoba sarkában mindjárt megszólal a szekrény, s ha ők nem moccannak, az előbb-utóbb ordítani kezd.

Fölállt a székről, kivette Ida kezéből a korsót, töltött a poharakba, s mintha minden átmenet nélkül lekapcsolódnék róla a nyugtalanság, fölkacagott furcsán oktalanul.

– Szervusz, lelkem, nincs semmi baj – mondta, hozzákoccintotta a lányéhoz a poharat, visszaült, a keze nem remegett. Ida csak bámulta, de most már nem tudott vele tartani a föloldódásban, hisz Balajti szerint valami bajnak, úgy látszik, kellett volna lennie. Lehetett volna vagy lehetne.

A férfi érte nyúlt, magához húzta, a térdére ültette, mint egy megszeppent gyereket. Ahogy átkarolta, keze a mellein. S én még azt hittem, gondolta, hogy lesz egy csomó nyavalygás, körülményeskedés. Fázott, s közben csodálkozva vette észre, hogy hiszen a Balajti tenyere meleg. Darabosan csókolt csókjától moccanni sem bírnak ajkai. Bénultan – „mintha mindez nem velem történnék”, „s ilyen sem volt még” – követte, amint a férfi karjaiban tartva fölállt vele, mintha egy elfáradt gyermekkel tenné, ki ruhásan aludt el, s mielőtt ágyba dugnák, levetkőztetik. A heverő végéből föllibben a puha takaró s szétterül fölötte; aztán nemsokára érzi, amint a másik hozzá húzódik a takaró alatt. Ki tudja, mióta nem volt részed valami békebeli jóban, suhan át agyán, szinte kapkodva, hogy a pillanathoz maga is hozzáadjon valami igenlésmorzsát, beleegyezést. Simogatása szinte óvakodó, a kéz súlyát Ida csak akkor kezdi érezni, amikor az megpihen az öle fölött.

– Előbb megdermesztesz, aztán… – suttogta, majd valahonnan nagyon messziről visszakondult benne a régi vadmacskalány; csúfondáros gondolat-derengés: na, te Balajti, akkor vagy legény, ha most szét tudod bontani bennem ezt a szorongásgubancot ott a tenyered alatt. Aztán szerteomlik minden követhető; csupa önkéntelenség, ami marad. Furcsa erejű ember, gondolta, amint figyelme ébredezett odabent. Átkarolta, szorította magához. Hogy itt van, most már nem menekül, nem kell futni, kapkodni az érzés után. Míg végre bele lehet lankadni a kétszemélyes semmibe. Aztán messzi riadalom kondul: most mi lesz, most mi lesz, most mi lesz.

Mi lesz, ha ez is, mint a másik, leül a konyhaasztalhoz szemben velem s faggatni kezd. Hogy elsietted, bogaram… Gondold meg, van még két heted. Most már csak egy. Talán más volna, igen, igaz, de ti hol voltatok, amíg nem voltatok? Hasonlítgassalak, vesselek össze benneteket? Az egyik áradó gazdagság, bár nem tudni, csupa kincs vagy kacathalmaz; ám legyen, döntsd el magad, válogass, turkálj benne, s ha valami megtetszik, tedd el, a tied. Ez pedig, ha van valami emberi portékája, azt nagyon mélyen ásták el benne. Ez kíváncsivá tesz, amaz rád hinti okosságát, örökké vigyáznod kell, észre sem veszed, betemet. Hasonlítgassa őket? Ez az, amit nem akart.

Tényleg, vajon ez is elkezdi, hogy elsietted, bogaram? Ettől most félt valahogy. Kiváró, fürkésző, faggató sóhajtás. Öltözködik, aztán abbahagyja. Hátha a viharkabátot is magára kanyarítja s csendben elmegy, gondolja, de Balajti még az ingét sem vette fel. Nem, most még ne menjen el, mert űrt kelt maga után, s kisodor, elcibál a mögötte megritkult levegő. Ida résnyire nyitotta a szemét, kereste a rája meredő férfiarcot. Balajti mogyorószín hajából maréknyi a homlokába hullott, erős ajkait szigorúra vonta, mintha önkéntelenül, akárha érezné, a dús ajkak védtelennek mutatják a férfiarcot akkor is, ha az amúgy kemény vonású, darabos. Töprengve figyeli az előtte fekvő nőalakot, vajon annak nyugalma valóságos-e. Ida lopva nézi az őt fürkésző szemeket, nem érti a vallató, ítélkező tekintetet; a férfi arcán egyéb feszültségnek nyomát nem leli. Ez is valami. Meztelen mellkasa ellazul, a csomós izmok békés hepehupává szelídülnek a csapott váll bomlott kévéi alatt. Aztán mintha végzett volna valami számvetéssel, avagy csak benne alakult, elfordul, tovább öltözködik. Majd kimegy a sötét előszobába, a kabátja a széken, tehát marad. Ida szinte kapkodja magára a ruháit, mi a frászt csinál ez odakint. Áll a bezárt üveges ajtó előtt, s bámul kifelé a sötétbe.

– Ki vagy te tulajdonképpen – mondja, mintha a sötét udvarnak, mikor a lány kijön s mellette megáll.

– Mit hülyéskedsz már megint? – ellép mellőle, a konyhában villanyt gyújt, a kemencében megigazítja a tüzet. – Mi bajod? – néz vissza az előszoba felé, de Balajti már nem állt az üveges ajtónál, hozta s a konyhaasztalra tette a két poharat meg a demizsont.

– Nem tudom, mi a helyzet veled. Nem tudom. – Töprengő idegen hang s benne számonkérés. – Lassan majd csak kiderül. – Ez meg már-már fenyegetés.

– Na ne mondd… – Ida végképp elbizonytalanodott: ez nem az az ember, aki a karjába vette alig fél órával ezelőtt. És nem az, aki a készülő új lakásban kente az ajtókra a festéket délelőtt. És nem az a jóságos marha, aki Géza szívem dumájában mindegyre fölbukkant itt ma egy hete. – Balajti, te egy épkézláb, majdhogynem tagbaszakadt embernek látszol; hogy az istenbe mentek így szarrá az idegeid.

– Nincs nekem az idegeimmel semmi baj. – Leült az asztalhoz, megtöltötte a poharakat.

– Mikor bejöttünk, mintha attól majréztál volna, hogy itt egy csapat hekus leshet reád. Mi van veled? Ne főzzek egy teát?

– Ne. Inkább azt mondd, hogy kerültél te ide – mondta Balajti csendesen. (Úristen, ez tényleg bolond.)

– Kávét?

– Kávét? De. Azt igen.

– Hogy kerültem ide? Az sose volt titok. Tizenhét éves koromban meguntam bátyáméknál a szilvaízes derelyét, felültem az autóbuszra, s beálltam a gyárba dolgozni, mint te meg a többiek. Azóta szabom a felsőrészt s tűzöm, fűzöm a kicsi életem. De mindezt te nagyon jól tudhatod. Akkor is, ha erről sose beszéltünk mostanáig.

– Én nem a gyárra gondoltam, bár az is érdekes. Hiszen ahhoz, hogy akkor bekerülj, kellett, hogy támogasson, segítsen valaki.

– Mint ahogy, gondolom, titeket is.

– Mi jóval előtted indultunk, akkor még másként ment.

– Hogyne, kötéllel fogták a vidékről felszédelgő segédeket. Ugyan már, ne…

– De ide, ebbe a házba hogy kerültél?

– Úgy, hogy itt fogadtam kvártélyt.

– Na ne mondd. Az első naptól.

– Ha olyan jól tudod, mi az istennek faggatózol? Mit akarsz velem?

– Azt véletlenül nem tudtam. De annál érdekesebb, hogy te már tanoncként tudtad fizetni ennek a tágas, jól berendezett szobának a bérét, konyhahasználattal, mindennel együtt. Holott erre még most is nehezen futhatná, pedig úgy sejtem, elég rendesen keresel.

– Természetesen besegített a Vörös Segély. De te biztos azt is pontosan tudod, csak tőlem akartad hallani – mondta Ida, s hirtelen arra gondolt ezzel, ennyivel talán csak nem adta ki Géza-szívemet. Balajti valahogy tétovázóbb, már-már gyámoltalanabb lett, forgatta kezében a poharat:

– Te énrólam mit tudsz?

– Nafene. Azt, hogy egy nagy marha vagy. Részletezzem?

– Nem bánnám – mondta Balajti komoran.

– Mindjárt gondoltam. Ha nem vigyázok, a végén még hálás is leszel érte nekem. Na jó. Jajdonban, ahogy a főtérről a csizmadiaszín felé indulunk, bal kéz felől van egy sor apró műhely a római katolikus templom alatt. Egy szíjgyártó, egy gombkötő, egy órás-aranyműves, de nem sorolom mindet, szóval ott van a Vágó úr finommechanikus műhelye is. A légyszaros kirakatban egy rozoga írógép és egy még rozogább vadászpuska. Odabent varrógépek nyújtogatják a nyakukat, s újabban a fal mellett kerékpárok kushadnak, szemüveges, kopasz mester matat rajtuk, bíbelődik velük. Na, ennek a Vágó úrnak olyan tizenöt évvel ezelőtt volt egyszál bumfordi inasa. Ez a fiú, úgy emlékszem, valahonnan az alszegről járhatott fel, mindenesetre nem volt a mi fertályunkból való. Így aztán, ne haragudjon, felügyelő úr, nem ismerhetem közelebbről azt a fiút. Nagyobb is volt nálam pár esztendővel; gondolom, négy polgárit végzett, az elit szakmákhoz iskolát kértek már akkoriban is. Bár most, ahogy visszagondolok, rémlik, egyszer a mi portánkon is megfordult a mesterével, délután jöttek zárás után, s igazítottak a Mátyás Máté varrógépén valamit. Igen, így volt, most már emlékszem, s tudja, miről maradt bennem ez a látogatás: rácsodálkoztam, hogy bőrtáskában hozták a szerszámaikat. De aztán, hogy hányban szabadult, hogyan került be a gyárba karbantartó műszerésznek, azt, látja, igazán nem tudnám megmondani. Annyi bizonyos, mikor én huszonnyolcban fölkerültem, ő már itt volt jó ideje. Na és tetszik tudni, felügyelő úr, az ő szakmájuk a gyárban igen előkelőnek számított. És nem is úgy fizették őket, mint bennünket, ezt nem kell mondanom. A lányok, s hát a menyecskék is, olajat pisiltek a gyönyörűségtől, ha valamelyik kikezdett velük.

Ez a Balajti különben elég hallgatag ember volt, azt sem tudnám megmondani, mikor barátkozott össze Veress Gézával, a másik ifjú munkás-arisztokratával, aki viszonylag fiatalon a gyár egyik fő-fő villamos szakembere lett. Néha fölbukkantak a munkásotthonban is, de rendszerint félrehúzódva álltak meg, elszívtak egy jobb cigarettát, s továbbmentek, láthatólag nem vegyítettek akárkivel. Igen, s még valami, szinte elfelejtem, Veress Géza egy időben elvállalta az otthon könyvtárát, igen, most már emlékszem, valamikor hat-nyolc évvel ezelőtt ő kezelte a könyvállományt elég huzamos ideig. De ez nem változtat azon, mintha óvakodtak volna attól, hogy fölhívják magukra a figyelmet valamivel. Csakhogy magát főleg a másik jómadár érdekelné, ugye, kvesztor úr? Mi a csudát mondjak magának róla? Várjunk csak. Hát persze, megvan. Hogy kikoppant a fejemből. Igen, tavalyelőtt tavasszal valami dumát hallgattunk az otthonban, s észrevettem, hogy ez a Balajti követ a szemivel. Igen, mintha akkor kinézett volna engem ott. Ez meg is lepett. Csak közben elfelejtettem. S most, ahogy visszaidézem, még jobban meglep. Mellém sodródott. Hazafelé együtt mentünk, most már dereng valami, igen, az utcánk sarkáig kísért. De arra, látja, már nem emlékszem, miről beszéltünk. Sőt, másnap, miután lefújtak, újra összebotlottunk. Talán megvárt, bár úgy rendezte, mintha véletlenül kerülnénk egymás mellé a gyárkapun kifele jövet. Tudja, hogy szokott ez lenni, felügyelő úr; igaz, máskor miért nem sodródtunk soha egymás mellé annyi év alatt. Na de sose késő, annyi baj legyen. Meg kell mondjam, nekem lett volna kedvem hozzá, hogy olyan szép szál fiú. Na meg nem is voltam túlságosan elkényeztetve akkoriban. Éppenhogy nem. Közben mintha meg is nézegetne magának, de olyanformán, mintha keresne rajtam valamit. Ezt most, ahogy visszagondolok rá, szinte magamon érzem. Szóval cseppet sem volt az efféle vetkőztetős nézés, kvesztor úr.

– Ne hülyéskedj már ezzel a…

– Jó, nem mondom tovább, ha zavar. Pedig látod, lassan belejövök.

– De, mondd. Csak ne mind kvesztorozz. Sőt, minél részletesebben.

– Mi a macska? Szóval újra csak az Ipar utca sarkáig jött velem. És semmi dörgölőzés. Sebaj, ráérünk. Inkább olyasmit vár ilyenkor a szegény gyári lány, hogy aszonygya, „nem volna kedved délután eljönni…”, „este, ha nincs jobb dolgod”, effélék.

– Szóval nem volt semmi ilyesmi? Gondolkozzál.

– De. Hát persze. Tisztára kótya vagyok. Persze, a kirándulás. Na, arra jól emlékszem, hajjaj. Csak te koppantál ki a fejemből. De mindenestől. Hogy én ilyen hülye legyek. Stimmel, sőt, most már látlak is. Csakhogy akkor nem lett semmi közöttünk. Na igen. Talán az utcánk sarkán, mielőtt elváltunk, azt mondod: „te, Ida, nem vón kedved vasárnap a Tordai-hasadékhoz eljönni velünk?” „Hogyne, szíves-örömest.” Ez pénteken lehetett, mert azt is mondtad, másnap, szólsz, ha valami közbejön. Ha nem, akkor a Vágóhíd térre jön értünk az autóbusz, legyek ott, reggel fél nyolckor indulunk. Talán még nem kérdeztem, mennyivel kell beugrani, mire te olyasmit mondtál, elrendezzük, nem érdekes.

Vasárnap reggel kimentem a vágóhídhoz, az autóbusz már ott volt, látom, Balajti messziről figyeli, jövök-e. De miután odaértem, mintha nem örvendett volna különösebben nekem. Le vagy tojva, gondoltam, biztosan te se tudod, mit akarsz. Fölszálltunk az autóbuszra, s az mindjárt el is indult velünk. Huszonöten-harmincan lehettünk, én rajtad kívül csak Veress Gézát ismertem meg, ha jól emlékszem, látásból két irodista nőt. Közben te, igazíts ki nyugodtan, ha valahol nem stimmel, hiszen látod, most kaparom elő az egészet…

– Mondjad csak – sürgette Balajti. Ida, bár maga sem értette, miért áll rá ilyen könnyen, mondta is jó ideje szívesen, csupán az zavarta, hogy a másikat cseppet sem mulattatja ez a kierőszakolt emlékezés.

– Na jó. Most úgy tűnik, a többiek sem ismerték mind egymást – talán a fiúk egy része –, mert már ment velünk az autóbusz, s még mindig folyt a bemutatkozás. Annyira vidám társaság volt, ki sem értünk a városból s már énekeltünk. Én persze emellett a hülye mufurc mellett ültem, kvesztor úr, igaz, tessék-lássék szólott hozzám, de mintha azt is csak azért, hogy a többiek lássák, együvé tartozunk. Nekem így is jó, gondoltam, ám fanyalogjon, az ő baja, olyan rég nem voltam sehol, örvendtem, hogy végre kidöcögünk valahova. Talán egy óra alatt értünk oda, aztán még gyalog is mentünk egy keveset. Amikor megláttam, elállt a lélegzetem. Aki már járt itt azelőtt, útközben ki nem fogyott a meséből, de el nem tudtam volna képzelni, hogy létezhet ilyen. Holott csak egy jó magas dombváll, amely a közepén egyszer csak kettéhasad. A szakadék alján patak folydogál, fölötte a toronymagas sziklák mintha befele dőlnek, olyan meredekek. Meséljem neked a Tordai-hasadékot, mit akarsz? … Közben elfőtt a kávé vize. Hogy te dilinyós vagy, ez rendben van, de hogy engem is meg tudj hülyíteni… Mire jó ez az egész? Mondd meg végre, mit akarsz tőlem?

– Azt, hogy mondd tovább. – Balajti csak nézett rá unszolva-kérlelőn furcsa készenlétben, ha a lány újra megszólal, figyelme nehogy kihullassa egyetlen szavát. Közben bádogdóznit húzott ki a kabátja zsebiből, olyan ócskát, kopottat, amilyen esetleg vén kubikusok tarisznyájából kerülhetne elő, dohányt csippentett ki belőle cigarettapapírra, igazgatta, majd egyetlen ördöngös mozdulattal sodorta meg három ujja között, aztán szinte kapkodva gyújtott reá.

Kese Idát ingerült fáradtság közelítgette, mert mi legyen, főzze meg azt a kávét, vagy mondja azt ennek a bolond Balajtinak, menjen a nyavalyába, mára az egészből elege volt. De hátha nem megy el. Most már nem akar. Akkor mi lesz. Elővette a kredencből a darálót, kihúzta a fiókját, volt benne valamennyi megőrölve, belehintette a lobogó vízbe, a cukortartóból beledobott két kockát, s majd sétáltatta a csuprot előre-hátra a kemence lapján, míg föl nem habzott harmadszorra is, aztán két csészébe ontotta a forró feketét, s kérdőn nézett Balajtira, az meg mintha csak arra várna, hogy végezzen a kávéfőzéssel:

– Folytasd, Ida.

Eleinte még ugrató, heccelődő kedve nem kezdett lankadni, valahogy benne volt a játékban, bár nem tudta elképzelni, mi lehet a pakliban, ám ahogy most a másik arcába nézett, végképp elbizonytalanodott. Balajti ugyanis jó ideje mintha önmagát vallatná: mindez dehogyis játék, ellenkezőleg, Ida minden szava rendkívül fontos számára valamiért. Ugyanakkor most már nyilvánvaló volt, csak egyféleképpen derítheti ki, mi gyötri, mi nyomorgatja vele kapcsolatban a másikat, ha enged a makacs nyaggatásnak, s tovább beszél.

– De mi a jóistent mondhatnék még, Péter? Hiszen az egész kirándulásról egyetlen szavadra sem emlékszem. Időközben, mint említettem, arról is megfeledkeztem, hogy egyáltalán te hívtál meg oda. Amikor a nyáron rátok akaszkodtam, akkor például eszembe se jutott, hogy hiszen én ezekkel a betyárokkal együtt autóbuszoztam harminchat tavaszán. Most már persze látlak azon a kiránduláson, hajjaj, csak éppen nem hallom a hangodat. Pedig téged most bizonyára az érdekelne, mit mondtál, arra én mit feleltem, meg ilyenek. Hiszen ha alakult, mozdult volna köztünk valami… Akkor, ne félj, emlékeznék. Azt nem két, de tizenöt esztendő múlva is el tudnám neked mondani. Hanem a mászkálás emléke, a látvány, az igen, az bennem maradt. Mert arra azóta is gondoltam. Az is sokszor eszembe jutott az után a kirándulás után, úristen, mennyi szépség lehet még a világban, amiből mi semmit sem fogunk látni, pedig talán rajtunk is múlik, mert nem biztos az, hogy egyszer mindenért, ami elmarad, az életünk körülményei okolhatók. De ezt most nem keverem ide. Persze, ha jól belegondolok, azt az egyetlen igazi szép napot is teljesen véletlenül éltem meg. Most – éppen a faggatózásod nyomán – azt most már végképp nem értem, végül is, hogy kerültem én oda, mit kerestem én ott veletek. Csak azt tudnám, hogy mit vársz tőlem. Meséljem, hogy milyen virágokat szedtünk a patak medrében vagy fenn a sziklaperemen? Mert arra, látod, pontosan emlékszem…

– Igen, azt meséld – mondta Balajti.

– Komolyan mondod?

– Nagyon komolyan.

– Hát jó, akkor még egyszer megkínzom a kedvedért az emlékezőképességemet. Április volt, ugye? Igen, és olyan meleg, mint máskor júniusban. És nagyon kék volt az ég. Alighogy odaértünk a hasadék bejárata elé, a társaság máris majálisozni akart. A patak mellett a tisztás körül, ahová letelepedtünk uzsonnázni, virágoztak a galagonyabokrok, a mogyoró hányta a barkáját. Így gondoltad, Balajti? Ja jó. És a kökény is virágzott, de az nem ott, hanem fenn a hasadék fölött. Persze én máris indultam volna, hogy végigjárjam ezt az egész különös természeti micsodát. Sohse hittem volna, hogy engem hegyek, sziklák látványa ennyire le tudjon bilincselni. Ráérünk, mondtátok, estig úgyis mindent alaposan megnézhetünk. Végre nekivágtunk a patak medrének, s hogy lásd, nemcsak a szám jártatom, a víz szélében a kövek között sárga virágok nyíltak, nagy, húsos szirmúak, a nevüket nem tudom.

Kőről kőre szökdöstünk, s ahogy befele haladtunk, egyre hidegebb lett. Amint fölértünk a fölénk meredező szürke sziklafalak között, csak keskeny, kék sáv látszott az égből. Mélykék – ugye, jól mondom, Balajti, te is olyannak láttad. És madarak, vércsefélék, csak apróbbak. Közben eléggé szétszóródott a társaság, néhol bele kellett gázolni a dermesztő hideg vízbe. De te velem tartottál, végig a nyomomban voltál, csak éppen megszólalni nem akartál, igaz? Végül is ezen nincs mit csodálkozni, hiszen ha a látványról akartunk volna beszélgetni, mert másról miről, akkor regényekből kellett volna kölcsönvenni a szavakat, hiszen a sajátjaink gyatrák, otrombák, alkalmatlanok arra, hogy az efféle szépségeket megnevezzük velük. Barlang is volt, ha jól emlékszem, mindkét oldalon, igen, azt mesélték, betyárok, rablók tanyáztak ezekben a kőodúkban valamikor. Aztán miután azon a rémisztő sziklatorkon visszajöttünk a tisztásra, valaki azt mondta, nézzük meg felülről is a hasadékot.

– Én mondtam – mondta Balajti.

– Látod, erre sem emlékeztem… Közben a fiúk a sofőrt rávették, hogy menjen vissza Tordára sörért, úgyhogy csak tízen-tizenketten lehettünk, akik fölkapaszkodtunk a köves, bozótos oldalon. Fentről másként látszott félelmetesnek, rémisztőnek a szakadék. Lent úgy éreztem, hogy összehajolnak s rám szakadnak az égbe nyúló szürke falak, itt meg, hogy húz lefele s el akar nyelni. Mondjam, Balajti?

– Igen, igen.

– De énvelem mintha az ördög kezdett volna incselkedni, kimerészkedtem a legveszélyesebb párkányokig, hadd lám, le tud-e rángatni az a gyehenna. Fent különben még jobban szétszóródtunk, mint előbb a hasadék alján a patakmederben. Nyilván mert oda föl mind jöttünk, s nem akartuk zavarni egymást. Tova majd a keresztnél gyűltünk össze többen; az középtájt állt kint az egyik szikla csücskében, ahonnan be lehetett látni a hasadék gyomrába. Később aztán mintha megint csak mi ketten lettünk volna a szakadékos részeken. Na igen, a virágok. Én gyenge szirmú, csenevész kék virágokra emlékszem. S te? Te is? Na jó, aztán meg a madarak. Azok a kicsi héja- vagy vércsefélék. Itt most már velünk egy szinten röpdöstek, sőt, volt úgy, hogy alattunk lebegtek a hasadék szája fölött. Milyen színűek voltak, hátha te jobban emlékszel rájuk, Balajti. Nekem úgy rémlik, kékesszürkék, de lehet, hogy mégsem; talán drapposak, mint a gerle… Nos? Nem, nem tudom, pedig itt látom őket magam előtt. Szinte állnak a levegőben, alig mozdítják a szárnyukat. Szóval én továbbra is kint idétlenkedtem a sziklapárkányokon, úgy mászkáltam ott, mint hajdan a bátyám szőlejében az almafákon. Igen, mintha egy napra visszaszabadultam volna a kölyökkoromba, sőt, ez még annál is sokkal jobb volt, mert itt most szabad volt rosszalkodni, nem szólt rám senki – igaz, Balajti? –, hogy vigyázz a ruhádra, Ida, vagy mássz le onnan, mert kitöröd a nyakadat! Mintha csak azt akartam volna kipróbálni, iszonyodom-e a mélységtől s szédülök-e? Iszonyodtam és nem szédültem. Így aztán az egészben volt valami torokszorongatóan izgalmas. No de lássuk Balajtit, legalábbis próbáljuk meg. Na akkor, ott, abban a bolond vásott kölykös szertelenkedésben néha már-már meg is feledkeztem róla. Na de úgy kell neki. Különben odafönn az már eszembe se jutott, hogy ejnye, lehetne köztünk valami. Sőt, most már az sem, hogy hiszen én az ő társaságában kerültem oda. Mert akkor már mintha csak nekem lebegnének ott azok a hülye madarak, és az a hegy is csupán azért nyílt, szakadt volna ketté valamikor, hogy én egyszer majd ámuldozhassam rajta. Pedig ott volt Balajti is, sőt, most úgy rémlik, hűségesen mászkált utánam a sziklaszéleken. Különösen az elején, mielőtt még odaértünk volna a kereszthez. Persze a többiek már ott vártak s rémüldöztek, hogy mi kötéltáncosok módjára egyensúlyozunk. Úgy van, néhol egészen a nyomomban járt, mintha csak szegény bátya hagyta volna meg neki: „Péter fiam, oszt arra a bolond lányra vigyázz nekem!” Különben amúgy is mozgott benne valami gondoskodás irántam, végtére földiek lennénk vagy mi a szösz. „Ha már eljött velem ez a félkótya fehérnép, nehogy valami baja essék, a nyavalya rontsa ki” – gondolhatta Balajti. Bár azt őróla nemigen lehet tudni, mit gondol, mert hátha éppen az járt az esziben: „maradt volna otthon ez a … ha egyszer nem tudok mit kezdeni vele…” De miért is? Mert nem az esetem? Tegnapelőtt még az volt, mikor meghívtam? Ezt boncolgassuk, igaz, Péter? Pedig most, hogy mind… Úgy rémlik, mégis van itt valami. Mert hisz ma délután… Röptibe, mint a kulcslyukat. Na jó, változott az ízlésed, annyi baj legyen. De várjunk csak. Mikor odaértünk a kereszthez s megszusszantunk, most úgy tűnik, elég nyúzott voltál, az arcod megviselt. Bizonyára nem nagyon lelted kedvedet a mászkálásban, s attól a gyehenna mélységtől is jobban iszonyodtál, mint én. Csak persze nem mutattad, s főleg nem mondtad, mert te egy olyan fiú vagy. Mintha ugyanbiza szégyellnivaló volna, hogy az embernek valamitől frásza van. Mindegy. Persze lehet, sejtettem, küszködsz, hogy a nyomomban maradj, csak közben elfelejtettem, nem tudom. Mindenesetre, ahogy magamat ismerem, kitelik tőlem, hogy csak azért is kísértsem, például ott azt a poklot, csak hogy frászt verjek beléd.

Ida, mintha csak újabb biztatást várna – bár közben kezdett volna mókásabbra fordulni a mondókája – vagy lehet, éppen ezért – ránézett a férfira, egy pillanatra elhallgatott. Balajti, úgy tűnt, nem fürkészi már olyan faggató-várakozón. Avagy egyúttal tovább is gondolja, amit tőle hall?

– Mondd csak tovább – szólalt meg, ahogy a csend beállt.

– Persze, lehetőleg azt, hogy mi volt a helyzet veled…

– Mondjuk.

– Szinte gondoltam. Szóval, ahogy a kereszttől továbbmentünk… Most megint úgy rémlik, mintha tényleg próbára akartam volna tenni a bátorságodat. Vagy csak azt akartam elérni, hogy ne gyere velem tovább? Látod, ez is lehet, nem tudtam. Mert emlékszem, egy olyan hajmeresztő helyre mentem ki valami kövirózsa után, ahova te már nem tudtál követni. Igaz, továbbra sem hagytál magamra, fölöttem kapaszkodtál valamivel biztonságosabb helyen. Bár ez sem egészen valószínű, mert kilazulhatott a kezed vagy a lábad alatt egy jókora kő, az mellettem zúgott le a mélybe, erre most már pontosan emlékezem; akkor arra gondoltam, na, ennek fele sem tréfa, akinek ez a fejére esett, az hiába húzta ki a telet. És hogy ne marháskodjunk tovább, mert a végén ez a Balajti le talál potyogni, azt nézhetem. Kimásztam a lankás tetőre a kövek közül, számban a virág; rémlik, ő is ott boldogtalankodott. Talán meg is nyugodott, hogy nem kell tovább vigyáznia reám. Fönt a hegyvállat gyér fű lepte; szétszórtan hatalmas fehér kövek; s kökénybokrok, melyek oly bolondul virágoztak, mintha tojásfehérjéből vert volna valaki rájuk habot. Mihelyt az ember a hasadék szélétől kicsit eltávolodott, többé eszébe se jutott a szörnyű sziklatorok. Mondom, aznap gyönyörű idő volt, szokatlanul meleg, elbóklásztam ott a fehér kövek között. Balajti akkor már nem tartott velem. Ha ezt akkor egyáltalán meggondolom, talán hálás is vagyok neki. Egyik hordó nagyságú kő tövében puha gyepteknőre leltem, leheveredtem, kigomboltam a blúzomat, aztán a szoknyám alját is fölhúztam egészen az ölemig, hogy mennél jobban hozzám férjen a nap. Azután már az egész hasadék nem volt érdekes, az emléke is kihullott belőlem. Azt hiszem, órákon át feküdtem ott, senki, semmi meg nem zavart, még bár a kő árnyéka sem kúszott fölém. Egészen belebágyadtam a sütkérezésbe, a bőrömet megperzselte a nap. Figyeld, mióta te a mesében nem vagy jelen, sokkal könnyebben pereg? Mert ez később aztán még sokszor eszembe jutott. Először mindjárt aznap este. Valósággal újraéltem az egészet. Ahogy a szél borzongatja a megsárgult bőrömet. Vagy amint résnyire húztam össze a szemem, s nézem a hatalmas, kék eget, rajta a kósza fehér fellegeket. Mintha a virágzó kökénybokrokat kapta volna fel az áprilisi szél, s göngyölgetné, gombolygatná odafönt. Este, miután végre ágyba kerültem, még egyre az a napfényes délután élt bennem. Azon gondolkoztam, vajon miért fészkelt meg úgy a lelkemben az a néhány óra, hisz az egészben nem volt semmi különös, talán azért is tudom most neked ilyen kicifrázva elmondani. Bágyadt heverészés valahol egy köves bozótos hegyvállon; mégis ahogy behunyom a szemem, jó ideig ott látom hintázni magam fölött a kökényvirágos eget. Aztán sűrűsödni kezd valami furcsa riadt öröm, de ez talán már túl az álom küszöbén: valahol a világmindenségnek lelke van… Aztán rémítve dédelgető kétségekkel bélelt kérdés: emberfiának lehet ehhez köze? Na de honnan is volnának nekünk az effélékhez szavaink. Még jó is, hogy nincsenek, hisz, ahogy kimondja őket az ember, már nem igazak, s akkor talán az sem igaz, amit meg akar nevezni velük. Töprengtem akkoriban ezeken a dolgokon, volt rá időm. Kutattam magamban sokszor anélkül, hogy tudnék róla, hol s mikor éreztem ahhoz hasonlót, mint akkor ott, azon a kékegű hegyvállon.

‍

Egyszer, most nem is olyan rég, egy csúnya őszi délutánon, igen, már megvolt ez a díszvirág, a főtér felől vágtam át a belvároson, s a Farkas utcai templomba bekergetett az eső. Ahogy megláttam a sárgán derengő csúcsíves ablakokat, elázva, átfázva úgy kezdtem szaladni a főbejárat felé, mintha most kérném le az üdvösségemet. Holott tudod, mikor késtem én azt le – amikor még ki sem bújtam a tojásból. Beértem a magas ajtószárnyak között, s szinte megtorpantott a csend. Hirtelenjében még arra is vigyáznom kellett, a cipőm talpa se csosszanjon, de még át sem haladtam a karzat alatt, mikor megszólalt fölöttem az orgona. Olyan erővel – bár lehet, csak a hangözön váratlansága tette ezt –, hogy megtántorodtam. Úgy zuhogott rám az orgonaszó, azt hittem, menten lever a lábamról, aztán meg azt, hogy fölkap, mint egy galambpihét s elsodor. Nagy nehezen elértem az egyik oszlopot, szorosan mellé húzódtam, szerettem volna megkapaszkodni valamiben. Egyre csak azt éreztem, kicsi vagyok, semmi vagyok ahhoz, ami most átjár; szavakkal körüljárni, megjelölni, megkísérelni is. De lám, én szegény didergő pocegér, hiába, hogy nem érek föl mindehhez, íme mégis közöm lehet hozzá, és akkor is, ha ennek az érzésnek a mibenlétét egész pontosan fölfogni sem bírom, akkor is, ha eddig sohasem kerestem, sőt, sejtelmem sem volt arról, hogy létezhet ilyen. Aztán váratlanul eszembe jutott az a délután a köves, kökénybokros hegytetőn. Bizonyára nem véletlenül bár, hogy mi köze lehet a kettőnek egymáshoz, nehezen tudnám megfejteni.

– Az, hogy a lelked mélyén ott lappanghat valami misztikum – mondta Balajti, s újabb cigarettát sodort.

– Nem tudom. Hanem a kirándulás… Arról tulajdonképpen nem is nagyon van egyéb mit mondani. Megperzselt a nap, de ezt már említettem. Mikor hűvösebbre fordult a délután, s a szél is megelevenedett, a megpirult combomon s mellemen futkorászni kezdett a hideg. Látod, ez most jut eszembe, te fő-fővallató. Ma délután bent a díványon egyszer csak ugyanúgy kezdett borzongani a bőröm, mint ott fenn a hegyen. Lám, csak értesz te valamihez, hiába, hogy hozzám sem értél, tán a kezem se fogtad meg, mégis emlékezett rád a bőröm, hogy akkor ott együtt voltam veled. Ha még gyereket is csináltál ma nekem, akkor talán ezt a hülye faggatózást is meg fogom bocsátani. De mondjam tovább, hogy most már érjek a végére. Föltápászkodtam, s indultam, nehogy a többiek elmenjenek nélkülem. Na igen. Amint lefele tértem az ösvényen, egyszer csak ott voltál mellettem. Akkor erre nem is gondoltam: nyilván egész délután ott kuksoltál valamelyik bokor tövén s vártál engemet. Csak hogy együtt érjünk vissza a többiekhez. Mert hát egyébként miért. Talán meg is kérdezted, jól vagyok-e. De ez nem biztos. Ha igen, erre én csakis azt felelhettem, igen, persze, jól vagyok. Mondom, erre nem esküszöm meg. Lent a patak mellett a tisztáson lobogott a tűz, sütötték a szalonnát, itták a sört. Az osztály majálisozott. De te, ha jól emlékszem, megint elkódorogtál valamerre, nem telepedtél a tűz mellé velem. Odahúzódtam Géza mellé, úgy láttam, őt nem zavarom, na meg ne tűnjön föl, hogy petrezselymet árulok. Aztán fölkerekedtünk, visszamentünk az autóbuszhoz, s hazadöcögtünk.

Ennyi. A többit már mondtam. Hogy este még egyszer a kék ég s a kökénybokrok… S ha majd még ezután is eszembe jut, akkor azt hiszem, az a kék ég úgy fog búgni bennem, mint az orgonaszó. Szépen mondom, ugye, Balajti? Na jó. Akkor most lássuk, miért kellett nekem ezt az egészet elmondanom. Végül is mit kellett bizonygatnom: hogy ott hülyén viselkedtél?

– Mondjuk.

– Jó, és akkor mi van? Hisz mondtam már az elején, ez engem nemigen zavart. S hogy aztán el is felejtettem az egészet. Mármint azt, amihez neked ott közöd lehetett. De látom, téged azóta sem hagy nyugton az a kirándulás. Vagy talán azóta lett ez idézés valamiért. Hogy az utóbbi hetekben közelebb kerültünk…? S netán arra gondoltál, bennem akkortól valami tüske maradt? Frászt. Különben is már az elején meggyőződhettél róla, hogy semmi. Közben mindegyre úgy tűnt, hogy számodra minden apró részlet fontos valamiért. S hogy nem csak a bolondját járatod velem. Szórakoztál volna rajtam? Alig hiszem. Na mindegy. De ha már annyit faggattál, remélem, kinyögöd végre, hogy mire volt jó ez az egész. És egyáltalán – hisz ekörül forogtunk, hiába mondtam, hogy én közben el is felejtettelek – mi volt akkor ott veled?

Balajti Péter egy ideje, ha nem is látszott türelmetlennek, mintha várta volna, hogy a végére érjen a lány:

– Te, Ida, mondd, mibe keveredtél te akkoriban? Nem hurcoltak meg, vagy…

– Nem, Balajti. Nem. Te ezt most komolyan?…

– Akkor végképp nem értem.

– Mit, a jóistenért? Mit kéne értsél, mondjad? Mondjad, mert én mindjárt…

– Semmi. Én csak… megkérdeztelek.

– Nem. Te azt hiszem, tényleg összetévesztesz valakivel. Ha hiszed, ha nem, engem soha semmiféle hatósági személy elő nem vett, ki nem hallgatott. Ha ugyan effélére gondolsz. Még bár a zsaruk sem állítottak meg soha, hogy igazoljam magam. Pedig vagy kétszer úgy sétáltam el mellettük, hogy éppen razziáztak. Mi az isten, Balajti? Te hülyéskedsz velem?

– Nem, nem hülyéskedem – mondta a férfi elég nyomatékosan. – Szóval ott a kiránduláson téged valami baj érhetett volna… Baleset.

– Hogyhogy? – Kese Ida szeme tágra kerekedett, szája kiszáradt: – Nem értem.

– Pedig kellett legyen körülötted valami. Esetleg nem tudtál volna róla?…

– De miféle baleset? Ezt úgy értsem, hogy akkor engem ott… Vagy éppen te?…

– Én csak…

– Te csak… – Érezte, kétségbeesett düh keríti hatalmába: – A kurva isteneteket. Te csak meg kellett volna taszíts, ugye, mikor ott…

Fölállt a székről, nem nagyon tudta, mit tesz, Balajti felé lépett; az rezzenetlen arccal nézte: ez a lány egészen megvadult. Már-már várta, Ida, ököllel esik neki.

– Te csak el kellett volna tegyél láb alól, mi? Esetleg azt sem tudod, hogy miért. Mondd már. Semmiség az egész. De hiszen ti nem vagytok rablóbanda, sem gengszter.

– Én is úgy tudom – mondta Balajti csendesen. S menekítette Idáról a tekintetét.

– Akkor meg miért?

– Ennek akartam a végére járni ma valahogy.

– Igazán? És ezt hogy képzelted? hogy addig faggatsz, míg… Vagy azt akartad kicsikarni, sejtettem-e valamit? Te mégis hogy gondolod, ha sejtem, hogy mit forgatsz a fejedben vagy hogy mire készülsz ellenem, elindulok veled? Nem, te azt pontosan tudtad, látnod kellett, hogy bennem nyoma sem volt semmiféle gyanakvásnak.

– Igen, éppen ez volt a bökkenő.

– Nocsak. De egy most már bizonyos: te ma itt még mindig újabb haladékot akartál adni magadnak azzal, hogy engem beszéltetsz. És én bolond, szépen besétálok a kelepcédbe. De mit ad isten, mikor ott vagyok, nem akar a lábamon csapódni a vidravas. Mert ugyan a végére akarsz járni a dolognak, csak éppen kinyögni is képtelen vagy, hogy né, te nyomorult, én le kellett volna hogy taszítsalak azokról a kurva sziklákról.

– Azért kedvesem, hogy nem voltál-e benne valamiben.

– Te tényleg egy kötni való bolond vagy.

– Ez egyszer biztos – mosolyodott el Balajti furcsán-keservesen.

– Hisz én, ha nem voltam benne semmiben, nem mondhatom azt, hogy benne voltam. Ehhez először is, gondolom, közibetek kellett volna hogy tartozzam. – És Balajti erre nem mondta: miért, te honnan tudod azt, hogy én hova tartozom. – Akkor viszont még ha ma tényleg anyává tettél volna, sem mondhatnám el, hogy valaha is mi a helyzet velem. Ugye? Bár lehet, amikor le kellett volna zuhannom a hasadékba a kedvetekért… Egy őrület, valahogy az egészet nem hiszem.

– Elhiheted…

– …szóval akkor talán még hízelgett volna, ha sejtem, hogy rólam efféléket feltételezel. De mondd, hogyhogy végül is megkegyelmeztetek nekem? Ha ugyan remélhetem…

– Én ezt nem tudom. Hiszen én terólad jóformán semmit sem tudok…

– Persze, amikor valami ilyesmivel megbíznak, nem kérdezheted meg, hogy miért. Részükről a határtalan bizalom, részedről a feltétel nélküli engedelmesség. Sohse tudtam volna elképzelni, hogy ti effélékkel foglalkozzatok.

– Te engem kötni való bolondnak mondtál az előbb: nos, én valahogy még most, ezek után sem hiszem.

– Miután azt mondták neked, hogy engem…

– Igen.

– Végképp nem értem…

– Igazából én sem. Márpedig én attól nagyon félek, amit nem értek. És tulajdonképpen csak attól.

– Na az neked éppen elég lehet – mondta Kese Ida, s még el is mosolyodott.

– Te, mondd, ha ugyan… Hogy történik egy ilyen megbízatás. Sorsot húztok? Vagy hogyan mondják meg neked, hogy ezt meg kell tenned?

– Én csak erről az egyről tudom. Szóval figyelj ide… hisz mert már úgyis mindegy – állt rá Balajti váratlanul. – Találkozol azzal, akivel szoktál. Mi van. Az van, mondja a befutó, hogy holnap a gyárból hazafelé menet hozzád lép majd valaki, akit te eddig nem ismertél, azt fogja neked mondani, hogy bükk-makk, erről tudni fogod, hogy ő az. Na ő majd eligazít. Így valahogy. Végre velem is kezdenek valamit, gondoltam. Engem ugyanis eddig nemigen dobtak be komolyabb ügybe. Legalábbis úgy éreztem. Nekem, ugye, a duma nem erős oldalam. Akkor sem, ha úgy hiszem, nem vagyok hülyébb, mint más. Nem vagyok dicsekvő fajta, s tán alá sem becsülöm magamat. De ha egyszer eldöntöttem, hogy kikkel s merre tartsak, igyekeztem odafigyelni. Csakhogy amennyit az ember lopva fölszedhet, az elég kevés. Az nem elég ahhoz, hogy másokat győzködjön. Bár lehet, mindez alkalmasság kérdése, tudja a jóféle fene. Én tán, ha betéve ismerném Lenint meg a többieket, akkor sem tudnék odaállni. Közben van, aki fölnyal három jelszót s már fújja is. Na meg lehet, az is megcserzett, hogy együtt vagyok ezzel a bölcs Náthánnal, aki mindent örökké megforgat az okoskodásával, s a feje tetejére állít… Ez persze arra jó, hogy az ember gondolkozzék s ne beszéljen hülyeségeket. Csak ebből meg az lesz, hogy végül azt sem mondod, amit valahogy sikerült tisztáznod magadban…

Idának úgy rémlett, ahogy a Balajti megfontoltan egymás mellé rakott szavait hallgatta, hogy ez az ember számtalanszor végiggondolta s talán magában végig is mondta ezt a számvetést.

– …Szóval ez nekem nem ment. Albérletben lakom, méghozzá ezzel a figuramatyival, tehát nálam összegyűlni sem lehet. A szakszervezetben ugyancsak nem állna jól nekem a fontoskodás, hogy a főnökök olyan nagyra vannak velem. És egyáltalán, a gyárban az isten se hinné, hogy én… De ezek azt mondták, ez így a legnagyobb rendben van. Persze, értettem én, mert azzal többször is megbíztak, hogy hozzak-vigyek dolgokat, pedig nyüzsgő pacák vagyok, könnyebben rám terelődik a gyanú. Na meg néhányszor fölvezettem olyan valakiket, akik nagyon… Ez, mondjuk, frászosabb mese… Közben többször elgondolkoztam rajta, más egyebet mit is tudhatnék nekik… A szakmám szerint ugye… Varrógéptől írógépig; megismertem az acélmívesség fortélyait…

– Az illegális nyomdagépet majd te kapod karbantartani.

– Lehet. Bár eddig még sohse láttam ilyet. És persze értenék a fegyverekhez. Katonáéknál már az elején kiszedett a fegyvermester, aztán míg le ne szereltem, végig én igazítottam a szar puskák célgömbjét s javítottam a zárdugattyúkat. Nyilván ezt mind tudják rólam. Azt is, hogy birkóztam a vasasoknál, az elég jól ment. Később meg be-benéztem a bokszedzésekre, de azt csak úgy… Minderre nem nagyon van szükség. Egyszer még meg is intettek, hogy vigyázzak a tudományomra. Valami idősebb szemüveges bácsikát kellett fölvezessek, inkább tanárnak nézett ki, mint vasöntőnek, tudja a frász, honnan jött, de ez nem rám tartozott. Összeszedem az állomás körül, köd van, szemerkél valami nyirok, mondom, ez jó nekünk. Már kint járunk a város szélén, caplatunk felfele egy sikátoron, s egyszer csak hallom, két pacák mögöttünk szaporáz. Megállni, ne mozduljanak. Na baszd ki, már csak ti hiányoztatok. Mikor mögénk lépnek, úgy nyúlok hátra értük a két karommal, mint hátúszásnál, egymáshoz vertem őket, az egyiket fölkentem a deszkakerítésre, a másikat a földre, közben intettem az öregecskének, tipegjen előre, míg én ezeket a dolgos kis kezemmel munkába veszem s aztán óvatosan megtaposom, volt pisztoly is, azt odébb rugdostam a lefolyóig, majd léptem az öreg után, hogy tudjunk eltűnni, míg ezek összeszedik magukat. Akkor már oda, ahova kellett volna, nem vihettem, mert ki tudja. Gondoltam, le van tojva, jöjjön haza velem. A nagybátyám Máramarosszigetről, úgy is nézett ki, valószínű a gyomorfekélyét meg kell műteni, s tetszik tudni, míg beutalják, talán holnap vagy holnapután, addig mi Gézával összébb húzódnánk… Erre másnap: mi van? Mondom. Megőrültél? Miért? Sima volt. Csak nem fogunk besétálni, ha nem muszáj. Fejcsóva, mintha eltoltam volna valamit. Az jobb lett volna, ha lebukunk? Hogy meggondolatlan anarchista, nem tudom, mi. Ne féljetek, mondom, pont a hátam közepét látták, erre volt gondom nekem. De ha úgy jobban tetszik, eladom a trencskót az ószeren, s másikat veszek. Bár pont tízezer ilyen viharkabát szaladgál ebben a városban télvíz idején. Szóval cseppet sem voltak elragadtatva, sőt, pár hétig felém se bigéztek. Na, szóval volt ilyen is. Azokban a hetekben hallani lehetett, hogy fognak Spanyolországba menni innen is. Nemzetközi brigád. Na, ez végre olyasmi volna, ami nekem való. Lövöm majd a fasisztákat, s ez tiszta munka lesz.

– Meg azok tégedet.

– Ahogy mondod. Tehát jeleztem, ha efféléről szó lehet, akkor én…

– Örültek neki?

– Ez nem úgy megy… Megemlíted, hogy te esetleg… Arra persze akkor nem szólnak semmit. Számontartják, aztán ha a dolog sorra kerül, gondolom, elindítanak.

Milyen hülye is az ember – Balajti fölhajtotta a csésze kávét, mely rég kihűlt, s újra elővette a dohányosdobozt.

– Persze nem lett belőle semmi.

– Nem. Pedig én közben már azt is elképzeltem, ha nyomtalanul eltűnök, mekkorát fog nézni ez az okosdomokos. Hát még mikor Párizsból kap tőlem levelezőlapot. Mert ott ugye csak megállok egy félórára, hogy írjak neki. Ahogy ezt Móricka elképzeli. Aztán meg a karbantartó banda a gyárban: mit, hogy ez a Balajti kilógott Spanyolországba önkéntesnek? Nahát. Akármit, de ezt róla az isten se hitte volna el. S ha valaha visszakerülök, azt mondom majd ennek az ökörnek: látod, apámé, nem csak dumálunk, hanem odafekszünk, ha kell, a géppuska mögé. Mondom, én marha, mind efféléken fantáziáltam azokban a hetekben. S akkor szólnak, hogy holnap a gyárból hazafele menet… Na, gondolom, ez az. Mikor kiérek a Fecske utcára, hallom: ne siess. Ott lépdel mellettem, rémlik valami zömök testesebb figura. Mondja, mondom; rendben, ő az. Felé se fordultam, úgyhogy föl se igen ismerném, esetleg a hangjáról. Sasszéra fogom, hanyagul, mintha csak unottan bandukolnék hazafelé. Ő hol egy lépéssel előttem, hol mögöttem ugyanúgy. És várom, hogy na, nemzetközi brigád. Ehelyett: ismerlek én tégedet? Úgy valamennyire. Inkább csak látásból. Próbáljak meg udvarolni neked. Legalábbis, hogy te azt hidd, hogy. Mi az isten, gondoltam; na ez szívdöglesztő egy feladat. Jó, megpróbálhatom. Mindent bele, mondta, erre pontosan emlékszem. Egy hét alatt el kell érd, hogy elmenjen kirándulni veled. Főleg tegezett. Azt sem tudom, mondom, van-e valakije. Úgy tudjuk, nincs. De ha van, az se számít. Mindent bele, biztatott meg újfent a zömök. Ismered a Tordai-hasadékot. Igen, egyszer már jártam ott. Na, fölmentek ott oldalt azokon a lófasz sziklákra. Ahonnan le szoktak nézni, meg le szoktak esni a szakadékba. Értem? Ha a bestia megcsúszik, nem nagy baj. Világos. Sőt, egy cseppet sem baj. Hisz azért mentek oda. Baleset, előfordul. Vagy nem? De igen, mondtam bizonytalanul. Én meg is álltam, talán mégis a képibe szerettem volna nézni, de hogy olyan alacsonyabb forma volt, csak a kalapja karimáját mutatta. Nem nyavalygunk, értem? Nincs rá semmi okunk, mondta, s még azt, hogy mikor, honnan indul a kirándulóbusz, meg hogy kinél kell föliratkozni. És ezzel le is maradt mellőlem. Na, ezt bevetted, Balajti koma. Mintha hirtelen berúgtam volna. Jól hallottam, amit mondott ez a pasas? Hátha nem. Valamit félreértettem. Vagy csak képzelődöm. Na de lázas nem vagyok, magamtól különben sem tudnék kitalálni ilyet. Ez mégiscsak valami tévedés, félreértés lehet. Na de kivel tisztázhatom ezt? Senkivel. Itt mások már mindent tisztáztak. És eldöntötték, hogy nekem a pokolba kell küldenem egy fehérnépet, akit jóformán nem is ismerek. És közben azt sem tudom, hogy miért. Hogy mi a bűne nyomorultnak… Lehet, nem is fogom megtudni soha. Aztán meg: miért éppen én? Mivel szolgáltam rá arra, hogy… Másrészt: ha valakit halálra ítéltek, az erre talán mégis rászolgált. Csakhogy ezt rendszerint a hóhér is tudja, mi a bűne az elítéltnek, gondolom, előtte olvassák fel az ítéletet. Aztán: miből gondolják, hogy effélére én alkalmas vagyok. Na de nem zsibbasztalak tovább, hisz azt, ami akkor megfordult a fejemben, úgysem tudnám mind elmondani. A legkurvább dolog, hogy senkivel sem beszélhettem róla. Vagyis hát ott lett volna ez a nagyokos dumazsák. Na de hogyan? Hazaszédelgek. Nem vagy valami osztályharcos kedvedben – ezzel fogad. Na bazdki, máris minden a képemre van írva, gondolom. Gyere, járjunk egyet. Puccba…? kérdezi. Ahogy akarod. Na fene. Vacsora a Metropolban, vagy mi lesz? Ha ott parancsolod. Francba parancsolom. Előbb uzsonnázzunk, mert az éhségtől a gyomrom kilyukad, aztán tőlem mehetünk akár a New Yorkba is. Elővettük a szalonnát, én is nagyon éhes voltam, de a bicskával ugyancsak vigyáznom kellett, nehogy észrevegye, hogy reszket a kezem. És még ezek azt hiszik, hogy én ki tudnék nyírni valakit. Na és a nemzetközi brigád? – gondoltam. Persze, az lövészárok, ott a másik töltött puskával áll szemben velem. Összeszedtük magunkat, s kimentünk a városba. Te Géza, milyen esetben nyírhatunk mi ki valakit? Miután az osztályharc a barikádra szólít? – kezdte a hülyülést. Nem, addig. Közben, mondtam. Ezt úgy érted, hogy krrr…? – s mutatta a torkán a keze élivel. Mondjuk. Te, annyi marhaságot összehordtál. Esetleg az öregtől hallottál ilyesmiről. Nem, nem hallottam, s nem is igen hiszem, hogy közületek valaki… Én sem, mondtam, de azért gondolkozz. Jó, mondta, s nem kérdezte, hogy ez engem most miért érdekel. Talán arra gondolt, hallottam valami efféléről, s nem tudom megemészteni. Szó se róla, marhul, meg minden, de azért jóérzésű fiú. Kicsit furcsa, hogy ezt te éppen tőlem… – kezdte, mintha csak hangosan töprengene. A kapcsolatodat erről nyilván nem faggathatod. Na jó, gondolkozzunk. Rendőrt, hekust biztos nem. Hisz akkor olyan hajtóvadászatot rendeznének, mondta, hogy nézhetnétek magatokat. Aki valaha is a kezük között, azt mind begyűjtenék, azt nyírnának ki, akit akarnának. Tán még jól is jönne nekik. Különben is azt a világon sehol se szeretik a zsaruk, ha valaki rájuk emeli a kezit. Ezt úgy tudják, csak nekik szabad, nem szívlelik a szerepcserét. Na meg egyelőre ti sem mondhattok le a tőlük kapott támogatásról. Menj a francba, mondom, ne szórakozz már velem. Úgy értem, a gumibotról. Ha nem patkolnak meg időnként, elpuhultok. Vagy hát nem ők edzenek meg a harcban benneteket? Felfogás kérdése. Jó na, de most nem arról van szó, Géza apámé. Igen-igen. Azt, hogy cégvezetőt, gyárigazgatót kinyírnátok, ugyancsak nem tudom elképzelni, egyrészt nem valószínű, hogy helyettük közületek választanának valakit az igazgatótanácsba, másrészt meg az ő támogatásukról is korai volna lemondanotok. Nem tudom. Nem úgy néztek ki, mint akik effélét… Ha csak magatok közül nem, töprengett tovább Géza apámé; de azt is miért? Nem álltok ti most olyan fényesen, hogy lemondhatnátok valakiről. Egyszóval nem lettünk okosabbak.

Balajti elhallgatott, majd úgy nézett a lányra, mintha most ő várná a biztatást. Ida felállt, elrakta a kávéscsészéket, s a zavaros új borból megtöltötte a két poharat:

– Egyen meg a fene benneteket – mondta, és a Balajtiéhoz koccintotta a poharat. – Azért csak mondjad tovább. Beszéltettél engem is eleget. Fölöslegesen.

– Jó, mondom. Valószínű ugyancsak fölöslegesen. – Kiitta a borát. – Van Gézának egy vénséges vén nagybátyja, talán mesélt róla neked. Régi maximalista, mert ezek még így nevezték magukat valamikor a világháború előtt. Két doktorátusa van, bölcsészetet Grázban, jogot meg Pesten tanult, gondolom, kilencszáz körül vagy még azelőtt. Szóval jobb napokat látott bácsika, öregségére viszont a gázgyárban lett kistisztviselő. De nincs benne semmi a lecsúszott ember keserűségéből, néha még az az érzésem, mintha mulattatná, hogy ami volt, elmúlt, talán azért, mert egy foglalkozásnál vagy a megélhetésénél a világhoz amúgy sokkal több köze van. Figura vénember, Géza, amit tud, jórészt tőle szedte fel. Van egy nagy szobája, a könyvespolcok a plafonig érnek, s egy akkora íróasztal, mint ennek a konyhának a fele, bár azt hiszem, nem ült le mellé húsz esztendeje, mert a poros újsághalmok rajta méteresek. Körben nagy bőrfotelek, most is elég jó állapotban, esténként hol egyikben, hol másikban üldögél, mint akinek nincs megszokott helye; előtte kicsi asztalon nagy cseréptál félig szívott bőrszivarokkal s egy csésze kihűlt tea, kopasz fejére állólámpa kifakult ernyője alól hullik a fény. Szivaron s teán kívül sohse láttunk előtte egyebet. A könyvespolc egyik sarkában metszett üvegben pálinkát tart, de ezt talán csak miértünk, ha beállítunk, int, szolgáljátok ki magatokat. Az asztalkát s a lámpát, úgy látszik, mindig a soros fotelhez költözteti. De a szivarfüstöt se szereti a szobában, mert az ablak örökké nyitva, ha hideg van, pokrócba csavarja magát, azt hiszem, legtöbbször úgy is alszik el. Persze ettől még a kesernyés szivarbűz könyvet, bútort, mindent átjárt, s szürkesárgára pácolta az öreget is. Különben ugyanolyan ugratós fajta, mint Géza, csak bölcsebben csinálja, vigyáz arra, nehogy bántó legyen. Ez meg persze szemtelen vele, túl sokat megenged magának, de az öreg csak mulat rajta, hadd okoskodjon, tekerje az eszit. De miért is kezdtem el ezt? Mondom Gézának, ahogy ott csellengtünk, meg kéne kérdezni az öreget. Meglehet, hagyta rám, nézzünk fel hozzá, hazafelé menet. Én most nem szívesen megyek, de ha te föllépnél… Most nem esedékes, mi? Éppen nem, mondtam. Az van ugyanis, hogy időnként az öregtől pénzt szoktam elhozni. Nekünk. Nyilván nem annyit, amennyit ő a kicsi fizetéséből adhatna, valakik lerakják nála, s amikor esedékes, egy idő óta nekem kell érte mennem. Nos, azóta máskor nem is szívesen megyek. Most valahogy másként néz rám, mint azelőtt. Mint aki úgy tudja, ennek a fiúnak most már komoly dolgokhoz van köze. Megfontoltan szól hozzám, szinte valami tartózkodó megbecsüléssel, amitől én szarul érzem magam. Na meg az a maszkura, mindjárt viccesre veszi, ahogy meglát, hogy a barna pralinés zacskót megkapom s gyűröm a kabátom bélésibe. Mert ez, bár soha szó nem esett róla, egy bólintásból, egy szempillantásból egyből mindent megért, s már kezdi is: na mi van, na mi van, tejel a polgárság, tejel? Előre megfizeti a sírásóit. Koszorút, szemfedőt, mindent leelőlegez. Micsoda előre látó osztály. És milyen gáláns. Titokban mindig is ezért irigyeltétek ti az arisztokráciát. Hogy olyan elegánsan tudott veszíteni. Mit ad isten, eltanultátok tőle. S elkezdtétek gyakorolni a proletárokkal szemben ugyanezt. Vagy most is, aki beszáll, az csak az értelmiségije? Na, ilyeneket mond ez a hóvizes. Meg hogy: kifizetitek az adót időre, pontosan, amiből a rendszer gumibotot vásárol, rendőrt, csendőrt, ügyészt fizet, majd a cselédszoba ablakán kiadjátok a borítékot a munkásosztálynak, hogy legyen miből ügyvédet fogadjon a lebukottaknak. Közben az ügyvéd már lehet, saját pénzét kapja vissza honorárium gyanánt, aminek a fejében rég a páncélszekrényben őrzi a Vörös Segély-bélyeget. Hajjaj, csakhogy a polgár sose lesz arisztokrata, még ha értelmiségi sem, megmarad számító uzsorásnak, mocskos tőzsdeügynöknek: az osztálycsatátok után majd be fogja nyújtani a számlát, fölmutatja nektek a páncélszekrényében őrzött bélyegeket. Hogy ő mindig hummonista volt s főleg szimpatizáns, lám, gyógyszerre, pokrócra, szeretetcsomagra, mikor bajban voltatok, mindig pénzt adott. Most hát hagyjátok meg az irodáját, a katedráját, a prakszisát. Csakhogy itt most elszámítottátok magatokat, nagyon tévedtek, ha azt hiszitek, hogy ettől majd meg fognak hatódni Balajtiék. A bélyegeitekkel kitörölhetitek. Na, de ti nemcsak a hadsereget s a szigurancát fizetitek, hanem a papoknak az egyházi adót is lepengetitek, miközben elszaladtok s szemináriumot rendeztek az Anti-Dühringből, pedig az se olcsó mulatság, ugye. Hogy is bírjátok ezt a sokféle kínt…? Nehezen, Géza fiam, nehezen, mondta az öreg. Abból, ami az extraprofitból hozzánk gurul, egyre nehezebben. Na de mit csináljunk. Mert arra egyik sem gondol, hogy nekünk adnunk kell a másiknak is. Így aztán lassan le fogunk rongyolódni. Szegény fejetek. Persze, ti középosztály vagy micsoda, amit a kapitalistától levágtok, azt az úgyis a prolin hajtja be. Hanem ezektől ti majd megkapjátok. Hálából ólmot a hátatokba. Az jó lesz, kacagott az öreg. Na de ez most mind nem érdekes.

– Pedig én most már jobban szeretem, hogy nem magunkról beszélünk… – mondta Ida. Szinte látta maga előtt a fura vénembert, aztán már-már magát is odaképzelte a szivarfüstös szobába a dumás Géza s a komoran mélázó Balajti társaságában.

– …Hazamenet az öreg felé kerültünk, az ablakát gyér fény világította meg, tehát csak az olvasólámpája ég, akkor nem valószínű, hogy lenne nála valaki. Na, menjek fel hozzá? Eredj, s keverd bele a dumátokba ezt a dolgot valahogy. Ne félj semmit, ha most nem is, később biztos fog mondani valamit. Esetleg megbeszéli majd a vén zsidó cimboráival, hisz tudod, akad azok közt újságíró, ügyvéd, minden, amit akarsz. Itt az egészet ezek találták ki, meg az ellenkezőjét is, csak értenek hozzá. A kizsákmányoláshoz is meg az osztályharchoz is. Na, ilyen marha ez. De mással erről ne beszélj senkivel. Azt mondod? Erre megnézett magának, hogy mind ezzel az üggyel vacakolok. Fújd fel, mondta, s becsengetett az öreghez. Én végigbandukoltam a Hosszú utcán a gázgyár magas kőfoka alatt, aztán ahogy hazaértem, mindjárt le is feküdtem, eloltottam a villanyt, de ébren vártam, míg hazajött. Micsoda hülye helyzet, gondoltam, hiszen ha valami nyomorúság ránk tör, végül is én kéne könnyebben eligazodjam, hisz állítólag én föl vagyok vértezve vagy mi a túró, ehelyett én szorulok reá. Méghozzá olyasmit szeretnék megtudni a segítségével, amiről neki még bár azt sem szabad sejteni, hogy engem egyáltalán miért érdekel. Az is eszembe jutott, vajon ez lenne az ára annak, hogy én kijussak a nemzetközi brigádba. Hogy a jóistenbe van ez?

– Nem is rossz ötlet – szólt közbe Ida. – Akkor biztos kiküldtek volna. Ha nem is jutalomképpen, de hogy egy időre eltűnj a környékről. Onnan úgysem kerültél volna haza egyhamar. Na meg addig ki tudja. Ló döglik, hám ürül.

– Ha egyáltalán valaha is hazakerülök, ugye. Na mindegy. De akkor már sejtettem, sose fogok Párizsból Gézának képes levelezőlapot küldeni. Akkor este elég későn jött haza. Hallottam, ahogy óvakodik befele, kitapogatja a csergőórát, fölhúztam-e. Nem alszom, komám, mondjad, ha tudsz valamit. A sötétben megágyazza a másik díványt a szoba túlsó felébe. Nem nagyon tudja az öreg ezeket a dolgokat. Ne bazd már, komám, felkönyöklök; csak kellett, hogy mondjon valamit. Valamit. Na. Inkább találgatás. Az sem kimondottan rólatok, hanem csak úgy általában a tiltott szervezetekben. Mondjuk, aki túl sokat tud. Aki valakik szerint fölöslegesen ismer ügyeket, s ezzel veszélyessé válhat. Aha… Na, stimmel? Semmi, hallgatlak. Szóval, aki például veszélyeztetheti a többit, esetleg az egész mozgalmat, merthogy lebukik. Kinyírhatnak, megkínozhatnak miatta embereket, lebukások sorozata várható, ilyesmi. De elképzelhető különböző csoportok versengése következményeképpen is. Azt mondja, az efféle szinte mindig előfordul titkos szövetkezésekben, aztán sorra vette nekem a karbonáriktól a fene tudja, meddig a titkos társaságokat, de semmi közelebbit nem tudott. Azt is mondta, az ilyen ügyek egy kiterjedt szervezetnek inkább a központjaiban fordulhatnak elő, de annyira suba alatt, hogy rendszerint soha nem derül fény rájuk. Nagyjából ennyi. Ez is valami. Remélem, nem mondtad, hogy én… Nem is ismerlek. Esetleg gondolkozhatunk még rajta. Jó na. Vagy inkább felejtsük el. Ahogy akarod. Ebben maradtunk. Becsületére váljék, amilyen szövegelős, sohse emlegette többet. Akkor azért sem akartam, hogy tovább morfondírozzon, mert én szerettem volna végiggondolni azt, amit az öregből kiszedett. Csoportok rivalizálása… S hogy te ilyesmibe keveredtél volna bele; ez egyszer hülyeség. Ennyi fogalmam azért nekem is van ezekről a dolgokról. Hogy egyáltalán fölkapcsoltak… Végül is miért ne, bár, hogy őszinte legyek, ezt se igen hittem volna. Na de közelebbről, ugye, nem ismertelek, és hát azt hiszem, ezt rólam sem feltételeznék. Legalábbis merem remélni. Tehát mért ne lehettél volna benne te is. De hol csúszhattál el? Lebukott valami kapcsolatod, s várható lenne, hogy letartóztassanak? Verni, kínozni fognak? Egyáltalán, tudhatsz te olyasmiket, amiket, ha kivernek belőled, az nagyobb méretű lebukások oka lehet? De mióta Géza elhallgatott, nem tartottam kizártnak, hogy belemászhattál valamibe. No meg mindegyre: ezeknek kell tudniuk, miért határoztak így… Aztán újra a veres kakas meséje: miért esett rám, éppen rám a választásuk? Ezt különben máig is rágom… Azt gondolták volna: ha én két hekust meg tudok taposni, akkor nekem ez se okoz gondot? Mi lehet itt? Másnap elkezdtelek figyelni. Kijössz a gyárból, be a csarnokba, vásárolni valamit s indulsz haza, délután semmi.

Szürkületkor nyílik a kaputok, vajon hova mész? Arra a műsoros estre az otthonban. Jó. Hozzád szegődöm, nem is vagy elutasító. Másnap megvárlak, együtt jövünk a sarokig. Mintha csak tudnád, mi vár rád, és szinte keresnéd az alkalmat te is. Mert közben én olyan balfasz módon kerülgetlek, mint a nyúl a vadalmát. Hisz teljességgel béna voltam, különben is, én meg a szívdöglesztő dumák. Említem ezt a kirándulást, egyből örömest benne vagy. Mi az isten, mintha csak nem is nekem, hanem egyenesen a zömök kalaposnak engedelmeskednél. Én meg egyre zavartabban fonom a lábamat és azon imádkozom, betegedj meg, törd ki a bokád, gondold meg magad. Hiszen ha otthon maradsz, arról én nem tehetek, s az számomra minimum haladék. Mert ha eljössz, talán mégis megteszem. Ezt azért végig nem tudtam egészen biztosan. Közben látom, olyan vidáman szeded a lábad, hogy le ne késd az autóbuszt; ne adj isten, elszalasztod a szerencsédet, ha lemaradsz. Odakint pedig mintha végleg elszántad volna magad, hogy most már a gondolatomnak is engedelmeskedni fogsz. Tehát nem is csak az egyre tétovázó akaratomnak, hanem egyenesen annak a szándéknak, parancsnak, amit az én gondolatomon át közvetít feléd valaki mint ítéletet vagy istenverést. Mikor aztán már ott kint mászkáltál a sziklaperemen, meg voltam győződve, csak játszod a szertelen ugrabugrálást, te valóban le akarsz esni, öngyilkos akarsz lenni, csak várod a pillanatot, hogy elszánd magad. Vagy talán úgy kerülöd meg a szándékot, hogy addig vakmerősködsz, amíg annak a pillanatnak az akarására sem lesz szükség, mert amolyan leesett-véletlenül úgyis a mélybe zuhansz. Egyszóval te nekem mindenáron meg akartad könnyíteni a dolgomat. Különben amikor ott a sziklaperemeken egyensúlyoztál, más nem jutott eszembe, mi lehet a bűnöd, miért kéne meghalnod, csak az, hogy ez mindjárt bekövetkezik. Addig sohasem éreztem mélységi iszonyt, de akkor ellepett a veríték. Tán mondtad is, hogy észrevetted rajtam, na de nem érdekes. Egy idő után annyira biztos voltam benne, te le akarsz zuhanni, hogy ezt mintha én már nem is kívánnám. Sőt, előre átéltem, mennyire foglak sajnálni. De ezt is őszintén, valóságosan. Aztán meg voltak pillanatok – talán éppen ezért –, hogy azon kaptam magam, félek, kapkodnék utánad, mert féltelek. Agybaj: Hogyha már nem nekem kell megtennem, akkor féltelek… Ha eszembe jut, azóta is lidérc nyom… Amikor viszont láttam, hogy kikeveredünk a kereszthez és semmi, furcsán dühös lettem. Mint akit rászedtek, becsaptak. Aztán mikor újra a peremek felé indultál, na majd most, hisz eddig csak nem bírtad elszánni magad.

– És gondoltad, azzal a leomlasztott kővel hátha segítesz. Őrültség.

Kese Ida most vacogott. Pedig Balajti Péter mindezt oly nyugodtan, csendesen mesélte, mintha soha köze se lett volna hozzá, hangja fáradt monotonsága tagadott minden indulatot.

– Később aztán, amint azon a gyepes tetőn elbódorogtál, képtelen voltam veled tartani. Valami fáradt üresség lepett meg, mint amikor annak idején alul maradtam a szőnyegen.

– Mert az ellenfélből nem nézted volna ki, hogy az téged… Amit ő igazából nem is a saját fölényének, hanem a te hülyeségednek köszönhetett.

– Különben máig sem értem, hogyan juthatott eszembe olyan őrültség, hogy azt higgyem, te majd a nehezit meg fogod spórolni nekem. Aztán ahogy a többiek szerteszéledtek, tovább már te sem törődtél velem. De miután leheveredtél a mellé a kő mellé, mintha még akkor is azt várnád, hogy gondoljam meg magam. Hogy lopakodjam oda hozzád, üsselek kupán egy kővel, vonszoljalak vissza, s lökjelek le a szakadék széléről. Oda is mentem egyszer a közeledbe, csak ezt te nem vetted észre, s elnézegettelek. Volt abban valami csúfondáros magabiztosság, ahogy ott hevertél a napon félig lemeztelenítve magad, és nem törődtél semmivel. Nem, ennek a lánynak, gondoltam akkor, semmi bűne nem lehet. Ez esetleg útjában van valakinek. Ugyanakkor ezzel az újabb keletű meggyőződésemmel éreztem, tudtam, nem menteni akarom magam. Egyre azt morogtam magamban: le vannak szarva mind, le van baszva az egész. Hanem azon a kiránduláson egész idő alatt ott kísértett bennem valami kétfele húzó, gyanakvó sejtés. Egyrészt mintha mindenki tudná, mire készülök, sőt, a szeme sarkából azt figyelné, hogyan járok majd a dolog végére. A keresztnél reánk várakozók, úgy éreztem, mind azt lesik, mikor szörnyülködhetnek végre a te lezuhanásodon. Másrészt viszont, és azóta ahogy telt az idő, egyre inkább úgy gondolom, az egészről senki sem tudott. Persze bizonyítékom sem egyikre, sem másikra nincsen.

– Annak a pacáknak, akivel te közvetlenül együtt dolgoztál, annak csak tudnia kellett.

– Még bár ebben sem vagyok biztos.

– Hanem egyedül a kalapos. Mese habbal. Add te be ezt a picinek.

– A kalapos, az nyilván, na meg azok, akik ismerték a te ügyedet, s úgy döntöttek, hogy…

– Gyönyörű.

– Mondom, ezt én csak elképzelem ilyenformán. Hogy fölvetődött közöttük, ki tudja, milyen szinten: mondjatok egy fiút, aki nem szívbajos, aki hidegvérrel ki tudja tekerni a nyakát valakinek, s akit aztán továbbpöckölhetünk. Erre az én emberem: hoppá, Balajti. Jó, megvesszük. Hol is van az a fiú? A bőrgyárban műszerész. Szeretne kimenni Spanyolországba. De ő talán csak ennyit… Mert az, hogy a továbbiakban egész pontosan miben fog állni az én megbízatásom, az már nem rá tartozik. Hisz aki ezekben a dolgokban benne van, az különben sem valami érdeklődő emberfajta. Az csak arról tud, amiről kell tudnia. Aztán, hogy énvelem befuccsoltak, azt hiszem, neki se köszönték meg az ötletet. Miféle emberekkel dolgozol te, izé elvtárs. És még ki tudja, mi minden bonyodalom…