Királytemetés

Georgeta Olimpia Bera: Copsella bursa-pastoris, 2018
(második rész)*

Mikor felkeltem reggel, mama már megcsinálta a reggelit, és Juli néni az éjjel frissen hullt havat lapátolta az ajtótól a kapuig. Óriási hó lett az éjjel. Tatus még aludt, és hangosan horkolt. Én nem tudtam sem a patakra menni, sem szánkózni, sem hóangyalozni. Túl nagy a hó ezekhez, úgyhogy bent maradtam. Keresgéltem tatus könyvei közt, de egyikben sem volt kép, és most nem akartam olvasni, úgyhogy hamar meguntam. Közben Juli néni bejött, és pár percen belül már hatalmas füst terjengett a lakásban. Egyszer kurva egy hideg van, mondta, és szívta közben a cigijét, nem akar már fölkelni? De tatus is ébredezett, zavarhatta a füst, megint bent füstölsz, kérdezte egyből. Megmondtam, nekem többet ne parancsolgasson, most már hallgasson, és azt is mondta halkabban, hogy maga vénember, miközben leült és keresztbe tette a lábát és új cigit vett elő. Tatus kiszállt az ágyból és enni kezdett, csirkeszárnyat, mert az volt a kedvence.
Mama telefonált, ideges lett, és csúnyákat mondott halkan. Azt mondta, sem tata, sem senki nem tud értünk jönni, mert akkora a hó, hogy nem lehet átjönni kocsival. De annyira nem is baj, mert holnap akkor nem megyek iskolába. De kicsit azért mégis baj, mert most már kezdem unni magam. Tatus sem mond semmi vicceset, csak fekszik, úgy néz ki, a csúszómászók is elmentek tegnap óta. Gondoltam, vágok fát, de mama kivette a kezemből a fejszét, és amúgy is hideg van kint. Mama nem nyugodott le, holnap munkába kell menjen, és kibasznak onnan is, aztán nem lesz amiből a kurva csirkeszárnyát megvegyem, s pillogtathat, mert nagy úr akar lenni, hogy csak csirkeszárnyat eszik, azt mondja, még városon sem esznek, csak egy héten egyszer szárnyat, apja. Tatus elszomorodott, most nem csinált semmit, csak feküdt, miért kell rám mindig morogni, azt kérdi, remegett a hangja. Csend volt a válasz, majd a semmiből folytatta Juli néni, a hátunk közepére kívánjuk ezt az egészet, azt hiszi, könnyű nekünk, s van pénzünk minden héten ide felcocókázni magához, s amúgy is csak a baj van, mert semmi se tetszik. Mamáék idegesek lettek a nagy hó miatt, sokkal gorombább lett a hangulat. De hát mit csináljak, ha öreg vagyok, kérdezte letörten tatus. Ne csináljon semmit, apja, az a baj, hogy feszt csak követelőzik, s vénember létire nem tudja befogni már a száját. Tatus könnyezett, Juli néni a cigijét szívta és bólogatott mamámra, aki pedig közben kiment és becsapta az ajtót, úgy, hogy a tetőről leesett a hó az ajtó elé, amiért mama megint egy sor istók basszameget mondott.
Elmentünk délben templomba, mamával és Juli nénivel. Azt mondták, ha már haza nem, legalább imádkozni menjünk el. Szeretek templomba járni, de ez a templom kicsi és sötét, és kevesen vannak, és a pap bácsi is unja, azt hiszem. Itt csak kéthetente van mise, most pont volt, a pap bácsi városról jön fel egész hétvégére, de most ő sem tud visszamenni. Meg is lepődött, mikor hármunkkal duplájára növeltük a lelkek számát. Mindig azt mondja, lelkek, meg lelkeim, én meg a lelke vagyok, mikor idejön hozzám és szentképet ad. Lelkem, hogy vagy, lelkem? Én ezt nem annyira értem. Még nem ehetek ostyát, de anyu szerint amúgy sincs semmi íze, úgyhogy most már nem is kívánom, de a pap bácsi szinte adott, könnyen felejt, én meg ritkán látom őt. Hamar lejárt, utána siettünk haza, mert éhesek lettünk.
A kapu előtt jajgatások hallatszottak. Tatus a hóban, a lépcső előtt. Megijedtünk, mamáék odafutottak, hát meg van bolondulva, mit jön ki, mit csinálunk magával, kiáltotta mama, de ez most más kiáltás volt, mint délben. Bevitték a házba, tatus nem nehéz, azt mondták, már megcsökött, már csak összemegy. A házba mama fel s alá járkált, fogta a fejét és a telefonját nyomogatta, Juli néni most állva cigizett, tatus pedig jajgatott és könnyek folytak le fehér arcán. Sokáig jajgatott és motyogott, de nem lehetett érteni. Csurom víz lett, izzadt, és nyögött a fájdalomtól. Mama tatát hívta, Juli néni is telefonált, azt mondták, a havat még mindig nem pucolták el, és ma már nem is fogják. Tatus egyre hangosabban motyogott, aztán ismét elaludt egy rövid időre, majd megint motyogva ébredt meg. Mama és Juli néni idegesen beszélgettek, mi van, ha eltörött a lába, ha nagyon megütötte magát, már százéves, ilyeneket hallottam, de nem értettem jól. Odaültem melléje, és figyeltem, hogy mit mond. Mintha beszélgetett volna valakivel, most tisztábban beszélt, azt kérdezte, milyen ott, mi lesz majd, visszakérdeztem, hogy hol, de nem válaszolt, nem is felém fordulva mondta. Egyre érthetőbben kezdett beszélni, azt kérdezte, onnan majd vissza jön-e, és hogy sokáig tart-e majd, de nem értettem, mire gondol. A rövid beszélgetéseit alvással szakította meg, így ment ez egész délután, csak néha kelt fel teljesen, olyankor vizet kért, és folytatta. Juli néni megint a székben ülve cigizett, de sokkal többet szívott, mint máskor, és gyorsabban.
Reggel, mikor felkeltem, tatus még aludt. Mamáék azt mondták, ők egész éjjel nem aludtak, itt volt a doktor is, az a nyugdíjas iszákos, egy pohár pálinkáért vizsgálta meg, és alig állnak már a lábukon, olyan fáradtak, s olyan idegesek, enni sem tudnak. De azért én ettem, és elmentem a faluba sétálni, szép és puha volt a hó, mindent beterített, mint könnyű porréteg, melyet apró szellők is megmozdíthatnak. Az utcában csak kutyalábnyomok voltak, úgy látszik, az emberek nem szeretik itt a nagy havat. Lementem a patakra is, eltoltam a havat és csúszkáltam. Távolról integetett valaki, nem láttam jól, ki az, de olyan volt, mint tatus fiatal korában. Visszaintettem, és megfordult, és el is indult visszafele az utcán, ki a domb fele. Még egy kicsit csúszkáltam, aztán visszamentem, mert eléggé fáztam. A házban Juli néni és mama is tatus mellett ült, szipogást hallottam, mama felém fordult és könnyes volt a szeme.
*
Emlékszem, a temetésre visszamentünk a következő hét végén. Továbbra is folyton hullt a hó, néha sűrűbben, néha csak szállingózott. A föld kemény volt és fagyos, ahogy a levegő is. A sírásók fáztak, pálinkával melegítettek, lassan haladtak. A föld nem adta magát, mintha nem akarna többé embert fogadni magába. Az a pap temette el, amelyik misét tartott a faluban. Rajta kívül csak öten voltunk a sír körül. Lelkem, ne sírj, azt mondta, jobb helyen van most már. Nem hittem neki, tatusnak hittem, ő pedig sosem akart a földbe feküdni. A szertartás rövid volt, mindenki fázott. Én végig az egyszerű fakoporsót néztem, nem tudtam elképzelni, hogy tényleg van benne valaki. A világosbarna koporsóra lassanként hulltak rá a pelyhek, előbb szürkéssé, majd lassanként teljesen fehérré téve annak tetejét. Majd megmozdult a koporsó, ügyetlenül, ütemtelenül mozgolódott, előbb az egyik fele, majd a másik, a kötelek belekapaszkodtak, majd lassan eltűnt a föld alá. Lehetetlenül feküdt a gödör alján a kis doboz, melyre a pap előbb apró pöttyöket olvasztott a szentelt vízzel, majd ügyetlen mozdulattal hányt rá egy maroknyi földdarabot, mely élénken kopogott tatuson.
* Az előző lapszámunkban megjelent elbeszélés folytatása.



Ádám Szilamér 1997-ben született Székelyudvarhelyen. Jelenleg Kolozsváron él, a BBTE magyar-orosz szakos bölcsész­hallgatója.