Kinyújtózni az évszakból (versek)

Kinyújtózni  az évszakból

Hiába próbálom leírni mint valami veszteséget,

nem lehet. Inkább lefordítom a különbséget,

például egy tengerre, ami bámul rám

és kérdezősködik. Emiatt pontatlan emlékek kívánkoznak

történetté. Még a felejtésben sem tudok őszinte lenni.

Úgy érzem, össze kéne törnöm az eget, hátha szavakká

morzsolódna. Használnék egy hordalékos nyelvet.

Mindenhol a nedvességet keresem, pedig csak

másokban moshatom meg arcom.

Összekötök dolgokat, amiknek semmi közük egymáshoz.

Az utolsó évszak is tél. Havazik a fejemben.

Formák maradnak a kérgen, ahogy egy emlék jár,

tisztást húz maga után. Az erdőszél közelében

nyugtalanság. Megújulhatatlanságommal küzdök, mint a fák.

Mennyi minden kínálja magát a behelyettesítésre,

és mégis, a hiány még megnevezésre vár. Megsüpped

a föld, nem bírja az egymásra települő zajokat.

Szél fúj át a mellkasomon. Egy faág remeg a távolban

egy elrugaszkodott madár után. Soha nem lesz már mozdulatlan.

Apadás

A pohár szélét minden alkalommal végighúzta a ház falán,

és ahogy mélyült a téglában a gondolatjel, egyre kisebb lett

a pohara. Megtanultam, hogy rá kell szorítani a pulóvert

a dobozra, akkor nem hallani a ciccenést. Azóta csak szűk

ruhákat hordok, hogy én se hallatszódjak.

Talán az ivást is csak a testképzavar miatt küzdeném le.

Pedig részegen érzem magamat biztonságban,

csak így tudok nyugodt lenni. Nem merem észrevenni

a változásokat magamon, ahogy a benyomódott gyümölcs

barna részét mindig elfordítom, magamra sem nézek.

Nem tudom, milyen vagyok. Esténként fuldoklásig

iszom a vizet, levegővétel nélkül nyelem, amíg bírom,

már hínárok nőnek rajtam szőr helyett. Úgy éreztem, bele kell nőnöm

egy tengerbe, ezért szikla lettem, víz alá rejtem a haragomat.

Lassan körém nőtt egy város, egy család, akikhez nincs

száraz hozzáférésem. Elvezették titkaimat, a belém vájt patakok vize a szűk,

egyenes medrekben gyorsan elfolyt, a homokhátságok kiszáradtak.

Ezért a korábban egyenesre mélyített vízfolyásokat visszakanyarították,

a mesterséges árkokat lezárták, így a víz újra szétterülhetett.

Téli reggeleken a halak hallgatják a fejszék csattogását a jégen.

Belesnék a történeteikbe, de félek, inkább ők látnak engem.

Halott illatok kísértenek, belém csapja őket a szél, egy pofozó kéz.

Letört darabjaimat gyűjtik a parton, legyen mit visszavarrni a hasakba,

hogy ne vegyék észre a különbséget szülés után. A gyerekeknek tejfogak

helyett kavicsok hullanak a szájukból. Vájt füllel, az árulás jeleire kiélesedett

szemmel figyelnek, már szégyellik előttem dolgaikat. Mikor inni kezdtem,

beszédesebb lettem, ezért mintha közelebb kerültünk volna egymáshoz.

De csak bámultak rám, tengerkékre vált szemekkel. Nem beszélem az új nyelvet.

‍