Kincses város, 2042. július

Felpakolunk mindent, amire szükségünk lehet még szerény készleteinkből. Nem tudom, mi az, aminek vége lett, mi kezdődött, egyáltalán, fel se nagyon fogom, hogy bármi történt volna. Állunk a platón, vonulunk végig a városomon. Ami maradt belőle. Iszonyatos ez a csend, ami fogadott a felszínen. Arra számítottam, hogy káosz lesz, ordibálás, verekedések minden sarkon. Alig rezzen valami. Dögmeleg. Kutyák vannak, macskák, patkányok.

Amíg abban a pincében elvoltunk a konzerveken, a világ bezárult körülöttünk és megállt az idő. Félelem, az volt, de ott volt valami furcsa, lehetetlen remény, annak reménye, hogy amikor kijövünk innen, minden meg lesz oldva, minden visszatér a régi kerékvágásba. Sokszor eszembe jutott Kusturica filmje, amire nagyon halványan emlékszem, az Underground, hogy már régen véget ért a háború, de az a földalatti társadalom úgy hitte, abban a tudatban élt, hogy még mindig zajlik. Persze annak se volt feltétlenül jó vége – csak a gyönyörű szétesés, széthullás: akinek az élete a föld alatt zajlik húsz éve, már nem tud visszailleszkedni a biztonságosba. Akárhogy is, valahol élt bennem valamiféle régi, vak bizalom a civilizációnk iránt, hogy majd csak megoldjuk, megtaláljuk az energia- és erőforrásokat, amikre szükség van a rend visszaállításához. Megoldják. Ehhez szoktunk hozzá. Mindent valaki előbb-utóbb megold helyettünk. A bevásárlást. A kiszolgálást. Még a be nem vallott adókat is.

Mindannyian tudtuk, hogy előbb-utóbb elfogynak a készleteink, és akkor ki kell menni a felszínre, szembenézni azzal, ami ott vár ránk. Talán volt olyan közöttünk, aki a legrosszabbra számított, de nem beszéltünk róla. Némán tiszteltük egymás félelmeit és reményeit.

Három hónap fagyott idő. Se internet, se sajtó, se tévé, semmi kapcsolat a kintiekkel. Csak az a pár társasjáték, a beosztott cigik, a fejadagok. Életemben nem monopolyztam ennyit. Talán ez a kapitalista játék is éltette bennem azt a vak bizalmat a fantáziámban egyre terpeszkedő fekete lyuk ellenében. De a fekete lyuk győzött.

A Főtéren a ledöntött Mátyás-szobor. A Szent Mihály-­templom falára valaki vörös festékkel, hatalmas betűkkel mázolta fel: THE GODS ARE TRATIORS. Nyilván azt akarta mondani az illető, hogy az istenek árulók, csak eltévesztette az i betű helyét. Egyszer, hosszú évekkel ezelőtt láttam valami hasonlót Pesten, egy parkban. Ott is minden bizonnyal el lett írva, a nietzschei tételből az lett, hogy God is deed, amit akkor viccesnek találtam, mert így az jött ki, hogy Isten a tett. Ezzel szemben itt nem volt semmiféle áthallás. A traitor árulót jelent. A tratior semmit. Legfeljebb a kimondás kudarcát. Az elfuserált mondatot. Az elfuserált árulást. Nemecsek Ernő jutott eszembe, milyen megdöbbentő volt nekem gyerekként, hogy egyetlen gesztussal, néhány kicsivé ítélt nagybetűvel el lehet venni az embertől a méltóságát.

Betört kirakatok, üres utcák, törmelék mindenütt. A bedeszkázott ablakok résein át érezzük a ránk szegeződő tekinteteket. A Tordai úton, a Hajnal negyed végén katonai konvoj. Megállítják a kamiont, hogy hova tartunk. Bárhova, csak el innen, mondjuk. Kint még rosszabb, mondják, és hogy biztosan nem fognak visszaengedni. Kis alkudozás után odaadunk egy doboz konzervet, aztán valami parancsnokféle int, hagyjanak menni. Minél kevesebb ember marad a kezük alatt, annál kevesebbet kell ellátni, mondja valaki közülünk.

Behunyom a szemem, amikor megállunk a Feleken. Próbálom elképzelni a várost úgy, ahogy egész életemben viszontláthattam, hosszú távolmaradások után. Nem megy. Nézzük a füstölgő völgyet. Ez már nem a mi városunk többé, hallom magam megszólalni. Senki városa, mondja valaki. Nincs több múlt. Csak füst van és kánikula.

‍