Kilencedik fejezet

Wojciech Pukocz: Nyoma sincs vérnek, 2015.


Kilencedik fejezet, amelyben különös dolgokról esik szó, Malacka pedig álmot lát

Egy napon, amikor jólesően nem akadt senkinek semmi dolga, és az ibolyák a szokottnál is élénkebben virítottak a réten, a nagy tölgyfa pedig, amelyben Róbert Gida lakott, egészen különös, de nem kellemetlen dolgokat susogott a szélben, Bagoly a faág magasáról azt mondta:
– Olyan dolgok is vannak – tizenegy vagy tizenhat –, amikről a népek nem is sejtik, hogy léteznek. El sem tudják képzelni azokat. – Kicsit várt, miközben önérzetesen tipegett az ágon, majd csak úgy mellékesen megjegyezte: – Engem és talán Róbert Gidát kivéve.
Micimackó és Malacka meg Nyuszi ott heverésztek Róbert Gida fája körül, de egyikük sem vette szívére a súlyos kijelentést. Malacka épp egy harangvirágot pöckölgetett elmélyülten. Mért nem akar harangozni a kis megátalkodott, ha egyszer harangvirágnak hívják? Kétségkívül nagy dicsőség származna arra, akinek sikerülne harangozásra bírnia. Nyuszi úgy tett, mintha nem találná fontosnak Bagoly kijelentését, Micimackó pedig tényleg nem találta fontosnak.
Bagoly szerette, ha nem mondanak neki ellent, de nem ennyire.
– Ott van mindjárt a Tranzisztor – nézett le kihívóan. – Persze, sokan azt sem tudják, hogy fehér vagy sárga Tranzisztorról van-e szó? Fel sem tudják fogni, mennyit számít a különbség!
Micimackó elgondolkozott, neki vajon mennyit számít? Egyrészt ha fehér, az jelenthet Vajas Tranzisztort. De mi van akkor, ha a sárga meg Mézes Tranzisztort jelent?
– Sárgásfehér Tranzisztor nincs? – nézett fel nagyot nyelve Bagolyra, de az csak legyintett.
Nyuszi úgy döntött, tovább már nem rejti véka alá tudását.
– Akvamarin – vetette oda könnyedén. Némi megfontolás után szakértő módon még részletezte is: – Fehér és sárga és zöld, valamint piros Akvamarin is.
Kétségkívül Nyuszinak is voltak ismeretei, amint erről újfent meggyőződtek. Bagoly, bár tollazata miatt nehéz volt észrevenni, kissé elsápadt. Vele akar tengelyt akasztani Nyuszi?
– Rio de Janeiro – kezdte Bagoly vészjósló nyugalommal, majd kérlelhetetlenül folytatta: – Motorháztető és Posztmodern − majd emeltebb hangon: − Trambulin és Reneszánsz − s mikor már mindenki nyakát behúzva lapított, akkor, mint végső adut, kivágta: − Paralelopipedon! Minden színben mindenik!
Ez egy kicsit erős volt. Mindnyájan érezték, hogy Bagoly ezúttal túl messze ment. Malacka elszontyolodva nézett fel a harangvirágról. Honnan veszi Bagoly és Nyuszi ezeket a neveket, melyekhez minden bizonnyal különféle gyanús egyének is tartoznak? Minek rászoktatni a harangvirágot a harangozásra, ha bármelyik pillanatban felbukkanhat egy Rio de Janeiro vagy egy Tranzisztor, csúnyán kiviselve magát.
– Mmmm... – hallatszott ekkor valahonnan felülről, de nem Bagoly volt az. Róbert Gida nézett ki az ablakon, és szemmel láthatólag mondani akart valamit, amiben erősen akadályozta, hogy tele szájjal nem lehet jól beszélni. Micimackó megfigyelése szerint egy félbevágott zsemlét rágcsált, de onnan alulról nem lehetett pontosan kivenni, töltve van-e a zsemle vagy nincs.
Udvarias csendben várakoztak, hogy Róbert Gida lenyelje a falatot, csak Nyuszi próbálkozott újra, szúrós pillantást vetve Bagolyra:
– Termosztát – mondta provokatívan.
„Nyuszi nagyon művelt − gondolta Micimackó −, mondhatni: ravasz.” De hangosan nem szólt semmit. Malacka még pöckölt néhányat a harangvirágon, aztán abbahagyta. „Kitartás kérdése − motyogta mélán −, előbb-utóbb úgyis harangozás lesz a vége.”
Róbert Gidának végre sikerült megbirkóznia szájában a falattal, és látszott, erősen készül valamire. Csak kell még egy kis idő, míg rendesen eszébe jutnak a dolgok. Végül felderült az arca, mély lélegzetet vett, s miközben derékig kihajolt az ablakon, azt mondta:
– Hokkaidó, Honsú... továbbá pedig... ööö... Sikoku és Kjúsú!
Megilletődve hallgattak mindnyájan. Olyan volt, mint valami kinyilatkoztatás, bár nem értettek belőle semmit. Lehet, épp ezért volt olyan. Úgy hangzott, mint ami ellen nincs és nem is lehet apelláta.
Bagoly elmélyülten biccentett, Nyuszi pedig szaporán bólogatott: ők ketten már szinte értik, miről van szó, annyira, hogy majdnem hozzá is tudnak szólni. Esetleg más módon fejezhetik ki a véleményüket, kiművelt fők számára sok lehetőség kínálkozik. De nem adódott rá alkalom. A kinyilatkoztatás véget ért, Róbert Gida visszahúzódzkodott és becsukta az ablakot.
Aztán már elég hamar feloszlott a társaság. Bagoly és Nyuszi sértődötten távoztak, különböző irányokba. Micimackó úgy érezte, halaszthatatlan megbeszélnivalója akadt Róbert Gidával zsemle ügyben, és elszántan bekopogott hozzá. Malacka végleg békén hagyta a harangvirágot: nem és nem akar harangozni a kis konok. Nyakas egy jószág, nincs benne csepp belátás. Ő nem kínlódik vele többet, leveszi róla a kezét, ám lássa. Egyébként is megfájdult a feje, megy haza és lefekszik. Már nem is olyan szép ez a nap, mint amennyire különben szép.
Elszontyolodva baktatott haza, és otthon nyomban bevágott egy tál kukoricát. Ám most – ó, egek! – valahogy még ez sem esett jól. Még hogy Rio de Janeiro, még hogy Termosztát! Komolyan kezdett neheztelni Bagolyra és Nyuszira. És, őszintén szólva, Róbert Gidától sem ezt várta volna. Kedvetlenül lézengett a szobájában, aztán lefeküdt, mert aludni mindig jó megoldás. De nyugtalan álma volt.
Pedig kezdetben olyan jól indult minden. Azt álmodta, hogy csizmában, bricsesznadrágban, hetykén szétvetett lábakkal áll szobája közepén, és kezében karikás ostorral az ablaküvegen képződő jégvirágokat dirigálja. A jégvirágok makacsul mindegyre harangvirág alakot akartak felvenni, de Malacka nagyokat cserdített az ostorral, mire a jégvirágok engedelmesen csöves kukorica formát öltöttek.


Hanem aztán elromlottak a dolgok. Valahonnan sűrű köd ereszkedett a szobára, s amikor Malacka oda akart botorkálni az ágyához, az egyetlen biztonságos helyhez ebben a bizonytalan világban, nem találta sehol. Úgy vette észre, már nincs is a szobájában, hanem valahol kint a vadonban (ó, egek!). Ahogy ment előre, a sűrű ködből furcsa alakú fák tűntek elő, göcsörtös ágaik csontvázkezekként nyúlkáltak utána. S mintha ez nem lenne elég, mindenfelől gyanús motoszkálás, sunyi suttogás, néha kaján vihogás hallatszott, hogy Malackának a hideg futkosott a hátán. Majd közeledő lábdobogás zaja ütötte meg a fülét, ő pedig álmában tudta, két erősen felbőszült Reneszánsz indult a keresésére, meggyámbászni őt.
Malacka zihálva rohant a ködben, és csak azért nem sikított, nehogy a két nekivadult Reneszánsz megneszelje, merre jár. Alattomosan kiálló gyökereken bukdácsolva, ellenséges bokrok tüskéitől megtépve, utolsó szufláját fújva ért oda egy házikóhoz, aminek a végében búbos kemence állt. Az oldalára rá volt írva: UTOLSÓ MENEDÉK. Malacka kinyitotta a kemence ajtaját, s épp bújt volna be, mikor kétségbeesve látta, hogy a kemence már foglalt: egy nagy, tohonya Rio de Janeiro ül benne, kitöltve egészen. Még külön elkeserítette, hogy Rio de Janeiro unott képpel pattogatott kukoricát majszol az ő kedvenc tálkájából (felismerte kék mintázatáról).
Ekkor egy bögre szappanos lével és egy csővel a kezében özvegy Termosztátné, a ház gazdasszonya jelent meg valahonnan, és felszólította Malackát, fújna egy nagy buborékot. Malacka izgatottan próbálta elmagyarázni, hogy nincs most itt az ideje annak, és hogy jómaga per pillanat igen szorult helyzetben leledzik. Esdekelve kérte, bújtatná el őt. De özvegy Termosztátné hallani sem akart erről, míg Malacka nem fúj neki buborékot. Előbb a buborék, minden út csak azon át vezet. És gömb alakú legyen az a buborék, nehogy tojásra hasonlítson, méretre pedig akkora, hogy beleférjen az egész Erdő. Ha nem fúj buborékot, nincs is mit tárgyaljanak.
Bár a rettegéstől azt sem tudta, él-e, hal-e, Malacka hozzálátott buborékot fújni. És csak fújta, fújta, az erőlködéstől már egészen kivörösödött, de a csőből nem akart kijönni semmi. Hirtelen kivágódott az ajtó, és a házba berontott a két felbőszült Reneszánsz. Rémes vigyorral közrefogták a minden ízében remegő Malackát.
– Nem tudtad, ugyi – kérdezte kajánul az egyik Reneszánsz, miközben sóváran bámulta Malacka lapockáját –, hogy itt egyetlen fogásból áll a menü: malac lapoc.
– Nincs már semmi kifogás, itt te vagy a főfogás – kántálta undokul a másik Reneszánsz.
Ez igen rémesen hangzott, és Malacka segélykérően nézett özvegy Termosztátnéra, de az úgy tett, mint aki nem tud semmiről semmit. Szorult helyzetében Malackának váratlanul jóemlékezetű nagyatyja, megboldogult Tilosaz Á jutott eszébe, aki kemény legény volt a maga idejében, és egyszerre elöntötte a düh: hát meddig mehet még ez így?! Meddig packázhatnak vele, martaléknak nézve őt?!
– Hah, te ármányos műszemély! – rivallt rá álmában Malacka özvegy Termosztátnéra, mire az özvegy azonmód átváltozott Nyuszivá. A Reneszánszok is eltűntek valamerre. Malacka hidegen végigmérte az átváltozott Nyuszit, aki ettől teljesen kétségbeesett.
– No de Mr. Holmes, az Isten szerelmére! – rebegte Nyuszi kikerekedett szemmel, ijedten.
Mitagadás, Malackát ez nagy elégtétellel töltötte el. Lám, hogy meghunyászkodnak a packázók, ha kicsit határozottabban lép fel a martalék. Az sem mellékes, hogy a martalék bátran magához ragadta a kezdeményezést.
– Dr. Watson! – mondta Malacka szigorúan Nyuszinak. – Ön végeredményben derék ember, de azért hozza ide a pipámat. A báró már a kezünkben van, az ügyet nemsokára megoldom.
Nyuszi ettől lelkileg összeomlott, lehajtott fővel, zilált önbecsüléssel elsomfordált. Malacka egyrészt felszusszant, másrészt erősen csodálkozott, miféle érthetetlen, furcsa szavak hagyták el imént a száját. Gondolatban újra végigfuttatta, mit mondott. Úgy találta, szépen helytállt. Erélyesen, avatottan, kimunkáltan beszélt. Egyszer talán majd érteni fogja azt is, hogy miről. Gondolatban azért gratulált magának.
A köd viszont még mindig ott gomolygott Malacka körül. „Ez mégsem járja − fakadt ki békétlenül Malacka −, miért ragaszkodik hozzám ennyire a köd, mikor én egyáltalán nem ragaszkodom hozzá?”
De ez már valamivel világosabb köd volt, s mintha kicsit ritkult volna is. Malacka rájött, az a titka mindennek, hogy nem szabad túlságosan megilletődni semmitől. Ekkor egy jókora, behemót alak csoszogott elő a ködből, Malacka pedig minden igyekezete dacára erősen megilletődött tőle.
Ahogy elnézte a behemót furcsa alakját, arra tippelt, hogy egy Motorháztetőnek öltözött Elefánt lehet, de nem volt biztos benne. Még sohasem látott Motorháztetőt, Elefántot is csak majdnem. Lehet, hogy simán csak egy Szörnyűlmény, fordult meg a fejében, és igyekezett nem elveszíteni a fejét. Ha váratlanul felbukkanó Szörnyűlmények akarnak tőlünk nemtommit, akkor helyesen tesszük, ha előírásszerűen bemutatkozunk. A Szörnyűlmény ettől zavarba jön és eloldalog. De még ha marad is, egy zavarba jött Szörnyűlmény már nem is olyan szörnyű.
Ám ekkor szörnyű dolog történt: Malacka álmában elfelejtette, kicsoda ő, és hogyan hívják. Jonathán, akarta mondani, de érezte, hogy nem talált... Frederik, ötlött fel benne, de tudta, hogy ez sem az igazi... Don Rodriguez, szaladt ki majdnem a száján, s biztos volt benne, hogy közel jár az igazsághoz. De közel járni is annyi, mint nem ott lenni. Bárhogy is erőlködött, saját neve sehogyan sem jutott eszébe. Erősen bánta már, hogy annak idején nem csináltatott egypár névjegykártyát Bagollyal, most igazán jól fogna. Az Elefánt pedig egyre komorabban méregette őt, és egyre türelmetlenebbül dobolt ujjaival motorháztetős jelmezén.
Ekkor egy vidám dalocskát dúdolva Paci bukkant elő a ködből, és csengő hangon ráköszönt:
– Szervusz, Malacka, hogy vagy mindig?
Malacka tudta: meg van mentve. „Malacka vagyok, Malacka vagyok!” − kiabált álmában Malacka, s a Motorháztetőnek öltözött Elefánt vonakodva bár, de elcammogott. Csalódott zsummogása távolodóban még sokáig hallatszott a fák közül.
Malacka és Paci ezek után letelepedtek egymás mellé egy fa alá, és Paci akkor sokáig dúdolt Malackának egy igen szép dalt, sőt, később a farzsebéből fuvolát vett elő és gyönyörűen játszott rajta. Malacka boldogan átölelte Paci nyakát, és azt szerette volna, ha ez a pillanat örökké tart. Akkor, persze, felébredt.
Még álomtól kába fejjel ült az ágya szélén, mikor – amint ébredés után gyakran történni szokott – egyszerre megvilágosodott. Rájött, mitől más Paci, mint a többiek. Mert nemcsak abban különbözik, hogy ébren soha nem szól semmit, s persze, nem is fuvolázik.
Még ott érezte tenyerén Paci nyakának melegét, ahogy álmában átölelte, és ez pont olyan érzés volt, mint amikor kézen fogva sétálni szoktak Róbert Gidával. Malacka gyanítani kezdte, hogy Pacit nem fűrészpor tölti ki belülről, sem pedig leostyán, hanem valami más, olyasmi, mint ami Róbert Gidában is van. De ez már túl nagy titok volt számára. Ha nem muszáj, Malacka még a kis titkokat sem szerette firtatni. A többieknek sem fogja elmondani, döntötte el, úgy szép egy titok, ha titok is marad.
Azt azért sajnálta, hogy nem tud visszaemlékezni a gyönyörű dalra, amit álmában Paci dúdolt majd fuvolázott neki. Pedig igen csodálatos dal volt, addig még senki által nem hallott. Nagy költő és dalnok Micimackó, gondolta Malacka, de ilyent még ő sem tud szerezni. Bánhatják az Erdő lakói, hogy nem hallották. Bánhatja mindenki.


* Ebben a fejezetben említés történik olyan dolgokról, eseményekről, nevekről, személyekről (bricsesznadrág, „malac lapoc”, névjegykártya, leostyán, buborékgyártás, Jonathán, Frederic, Don Rodriguez – főként pedig Paci, a lovacska), amelyek az előző fejezetekben jutottak szerephez, de ismeretük a Kilencedik fejezet megértéséhez nem feltétlenül szükséges. (A szerző)