„Kiknek véréből leszen a feltámadás” - A Magyar Írószövetség 1956-os kiállítása

A letiprásában is győzedelmes 1956-os forradalmunk 60. évfordulóján főhajtással emlékezünk meg hőseinkről, mártírjainkról. Mert hihetetlen volt az a cselekedet – egy nép erkölcsének, megbecsülésének talpra állítása –, amellyel örökre beírták magukat a világ történelmébe. Csupasz kézzel nekimenni a szovjet lánctalpasok megjelenítette Gonosznak, több volt, mint hősiesség. Visszaperlése nemzeti javainknak, amelyek közé – nem kis súllyal – íróink szava is tartozott. Tonnás igazságkövetelésük. Középpontban a rabságból való szabadulással.
A Magyar Írószövetség, amelynek székháza a forradalom egyik gócpontja volt, nyílt téri kiállítással emlékezett meg a dicső napokról. Kerítésére azon írók arcképét és hitvallását függesztve – a tárlat az utca népe számára (fölhívó jelleggel) emlékezést segítő unikum –, akik életüket kockáztatva nagyon sokat tettek azért, hogy szabadon élhessünk. Hogy szabadon szárnyalhasson a lélekerősítő Ige, egy nép fölemelkedésének, a tiszta szóban való hitének a záloga.
A névsor – sajnos már csupán a nyolcvan éves Buda Ferenc és a nyolcvankilenc nyarat számláló Tóbiás Áron él az álmainkat megvalósítók közül – impozáns, annál inkább is, mert a kor szellemáramlatának tükrözője. Életművek, magatartásformák, eszmék megvillantója.
Ha szinte imaként mormoljuk a bátor cselekvés tábornokainak a neveit – a már említetteken kívül Tamási Áron, Németh László, Illyés Gyula, Veres Péter, Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Fekete Gyula, Lakatos István, Páskándi Géza és a huszonhét évesen egy szovjet tank géppuskasorozatától kimúlt Gérecz Attila nevét –, magunk is föltöltődünk hittel. Szinte belépünk – ezért is a tiszta arcok, tekintetek hívása – abba a templomba, amelyben Tamási Áron Kossuth Rádióban elhangzott szavai (okt. 26.) voltak az oltár. „A kehely, amelyben magyarok vércseppjei szentelik meg az éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága fölött. (...) Méltó életünkért szóban és cselekedetben a történelemhez fohászkodunk.”
A Magyar Fohász mellett még számtalan olyan írás olvasható a tablókon, amely noha kortörténeti dokumentum, a személyességével ugyancsak megrendít. Veres Péter rádiónyilatkozata (okt. 30.) egy örömteli vallomással ér fel – „... boldog vagyok, hogy ennek a népnek fia vagyok, és hogy írója lehetek” –, mint ahogyan a Déry Tibor, Háy Gyula, Buda Ferenc, Tóbiás Áron mellett ugyancsak börtönt szenvedett Zelk Zoltán Feltámadás című versében is ott (Magyar Ifjúság, nov. 2.) a golgotai kín szülte fényesség. A költő a fiatalsághoz („Óh, magyar ifjúság”) és a „város peremének meggyalázott drága népéhez” szól: „fogadjatok magatok közé, mert higgyétek el, / a lelkem már régen a tiétek. Isten áldjon benneteket, ti élők / s Isten veletek, ti holtak, kiknek véréből leszen a feltámadás”.
Ki ne tudná, hogy Illyés Gyula nagy – 1950-ben írott és csak 1956-ban nyomdafestéket kapó – verse, az Egy mondat a zsarnokságról (Irodalmi Újság, nov. 2.) milyen érzelemtárnák megnyitója volt, és az idősebbek közül ki ne emlékeznék a Kossuth Rádió nov. 4-e hajnalán világgá kürtölt híradására, amelyben megrettent hangon Háy Gyula a világ összes írójától, akadémikusától, szellemi vezetőjétől kért segítséget. „Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon. Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”
Tudjuk a kősziklák süketségét, tudjuk, hogy mi következett be a szovjet csapatok „visszatérte” (valójában el sem mentek!) után! Déry Tibor fölhívása – „Fogjunk össze: egy hazánk van, s egy életünk” – pusztába kiáltott szó lett. Lakatos István az Igazságban (okt. 27.) hiába tudósított a Sztálin-szobor („iszonyú vastetem”) ledöntéséről, az ott maradt vascsizmák továbbra is mérgezték a jövőt.
A nyílt szaváért hat év börtönt szenvedett Páskándi Géza a szamosújvári börtönben írta 1958-ban Nagy Imre kivégzésekor: „födetlenül nem hagynak, ne rettenj, / mert nem marad itt senki temetetlen!” A Benkő Andrea muzeológus válogatta szövegek az 1956-os forradalom méltóságát hangsúlyozták. Buda Ferencé ma is tisztaságjelkép: „Pesten esik a hó / Nyílt sebre friss kötésnek – / Pest talpig hófehérben” (Pesten esik a hó).