Kifosztott bódé: a petefészek

A finn–észt írónő, Sofi Oksanen hatodik regénye, A kutyafuttató, korábbi műveihez hasonlóan a transzgenerációs traumák, a nélkülöző társadalom és a történelmi események által determinált női sorsokat helyezi nem is nagyító, sokkal inkább mikroszkóp alá. A kétezres évek eleji Ukrajnát az illegális tevékenységek, az aknamunkák és a női test kizsákmányolásának találkozási pontjaként jeleníti meg. Betekintést nyerünk a szép arcú, de sikertelen gesztenyepüré-reklám modellek és a díjnyertes ebekként tartott béranyajelöltek világába, ahol mindvégig ott lebeg a háttérben a mákbefőttszagú konyhák és az illegális kopankák (illegálisan működtetett titkos szénbányák) látványa.

A cím a szövegvilág egyik központi motívuma és helyszíne egyben: az ukrán–észt származású fiatal nő, Olenka szabad idejének leggyakrabban látogatott helyszíne. A történet ebben a helsinki kutyafuttatóban kezdődik, és az első fejezetből már kiderül, Olenka nem feltétlenül kutyát sétáltatni jár a parkba: kívülállósága gyanús, aminek indoklására ürügyeket gyárt: „Az esetleges kérdezősködőknek azt mondtam, imádom az állatokat, és szívesen elnézem őket, de az allergiám miatt én magam nem tarthatok házi kedvencet. […] Az utóbbi időben kezdtem más szemmel nézni a többi ráérő emberre a parkban” (5–6.).

A kutyafuttató számára múlt és jelen szimbolikus többlettartalommal is bír. A megfigyelő pozíció, amivel viszonyul ehhez a térhez, az idegenség és a kirekesztettség érzését vonja maga után. Olenka nem lehet részese ennek a világnak, csak betekintést nyerhet. A kutyafuttatás színhelyére a szereplők többszörösen visszatérnek, így válik a pálya a visszaemlékező gondolatmenet színterévé is.

Ez a perspektíva kivetül a regény egymásra épült részeire is: a visszaemlékezések megbontják a cselekmény tér- és idősíkjait, a monológformába helyenként egyes szám második személyű narráció keveredik. A regény öt nagy része további kisebb egységekre bomlik, a fejezetcímek, a címhez hasonlóan, szövegszervező motívumok: Láthatatlan, Úton a tejillat felé, Napocska, Apja lánya, valamint Tündérkeresztanya. A szerző a belső egységeket címként az emlékek és a jelen helyszínével és évszámával látta el, ezáltal könnyebb eligazodást biztosítva a kihagyásos szerkezet útvesztőiben az olvasónak. A retrospektív narráció a részletekben való elmélyülést feltételezi, viszont a főszereplő életének eseményei az elbeszélésben egymásra épülnek: ahogy megsokszorozódnak a szereplők, úgy kapunk egyre mélyrehatóbb betekintést a hozzájuk kapcsolódó történésekbe és egyre világosabb indokolást a jelen körülményeit illetően. A megadott helyszínek támpontként funkcionálnak, főként az Ukrajnához tartozó városok és a kicsi, jelentéktelennek tűnő falvak, valamint Finnország és Észtország fővárosa mind a főszereplő egy-egy életperiódusának szimbólumaként jelennek meg. A helyszínek reflexiók a múltra, Közép-Kelet-Európa nélkülöző állapotára, az adott évek történelmi kontextusára, a narancsos forradalomra, melyek az akkori és adott helyszínen uralkodó állapotok esszenciáját ragadják meg. Így szerzünk tudomást a házasságközvetítő irodákról, az illegális bányatevékenységekről, a múlt kozmetikázásáról a fényesebb jövő reményében: „A szülőhely kozmetikázására vonatkozó családi hagyományunk Sztálin halála után vette kezdetét, amikor nagyapám engedélyt kapott, hogy a száműzetésből visszatérjen szülőföldjére” (339.). A múlt eseményei, a tradíciók, az idősebb generáció tapasztalata észrevétlenül ivódik bele Olenka jelenébe: „Ostobán viselkedtem, Babujsza sokkal rosszabb helyzeteket is túlélt. Tanúja volt, hogy a táborokban a tavasz az olvadó hó alól előbukkanó hullákat jelentette. És a nagyapám? Ő lement a beomlott donbaszi bányaaknákba, és egy puszta olajlámpással meg baltával felszerelkezve helyrehozta a háború pusztításait” (330.). Az emberi sorsok ilyen szintű alárendelődése a környezet és a történelem eseményeinek meghökkentő lehet az olyan olvasó számára, akinek a mák virágzása csupán piros színfoltot jelent a nyári mezőn. Ez a determinált állapot átalakítja a szereplők viszonyát az anyagi világhoz is: a pénz a kitörés, a nyugatibb életszínvonalhoz való felzárkózás lehetősége, és a közösségi hierarchiában való előrelépés, sok esetben a túlélés záloga, amit Olenka egészen gyermekkorától fogva érzékel.

A családi szál viszont csak előzmény: az okozatban kap helyet a regény központi témája mint a szereplők közötti viszonyok egyik fő mozgatórugója: a petesejt-donáció köré kiépülő hálózat. Ez a szövevényes kapcsolatrendszer látványos prezentációja a szabályozatlan formában működő üzleti ágnak. A motiváció, ami rákényszeríti a lányokat arra, hogy béranyákként adományozzák petesejtjeiket, szintén visszakapcsolódik a szűkös megélhetési lehetőségekhez. A regény végéig alig esik szó a kockázatokról, mindössze a béranyaság kritériumaira és az ahhoz mérten meghamisított adatlapokra tér ki explicit módon a narráció: „Miután Darja megjelent az irodában, úgy éreztem, mintha a sors lehetőséget adott volna, hogy kiemeljem őt és a családját a mocsárból […]. És ez még nem minden. Többre is képes leszek, ragyogó jövőt teremtek Darjának. Csak ki kell törölnünk Sznyizsét a beszédünkből, az agyunkból és az emlékezetünkből”.

Így már tematikailag is indokolt, hogy az Oksanenre jellemző női nézőpont ebben a regényében is hangsúlyossá váljon: az anyaság motívuma négy nő sorsában különböző módokon jelenik meg, mind a négy esetben a környezet és az életkörülmények, valamint a megélhetést szolgáló korábbi döntéseknek kiszolgáltatva. Az Olenkához és családjához kapcsolódó közvetlen anya-gyermek viszonyokon túl a donor-ügyfél interakciók ábrázolása árnyalja a termékenységhez kapcsolódó kérdéskört. Ez a több aspektusból is nagyon komplex, donor és ügyfél közti viszony Darja és Lada kapcsolatán keresztül ragadható meg részleteiben.

‍