Ki vagy te, Fekete Vince? – SEM-interjú Fekete Vincével

Innen, erről a kilátóról, vagy ebben a tükörben, amiben én most magamat látom, szemlélem, együtt van az a kisfiú, aki a dombokon csatangoló barátaival bekukucskál a falu közepén levő, elhagyott görögkatolikus templom ablakán, mert arra kíváncsi, hogy igaz-e, hogy a Szűzanya az oltártól, bárhonnan nézik is, az őt figyelő felé fordul; a nyolcadikos diák, akit nem vesznek fel a sepsiszentgyörgyi filológiára, és dossziéját kivéve beiratkozik a kézdivásárhelyi faipari líceumba; szerencséjére, mert ott olyan tanárokkal hozza össze a sorsa, akik meghatározók lesznek az életében (Ambrus Ágnes, Boér Géza); a későbbi fiatalember, aki azokban a sötét, de inkább tompa, acélos fényű években edzésekre jár a kézdivásárhelyi Vasas focicsapatába, és minden hétvégén kiszállásra mennek egy rozzant autóbusszal a környékbeli megyék valamelyikébe; ezek lesznek számára az akkori „világutazások”; aztán a magyar–orosz szakos egyetemista Kolozsváron, majd a Helikon ifjú szerkesztője a Nagyszamos utcai redakcióban; a fiatal apuka, ahogyan sétál a gyerekeivel a főtéren vagy a Józsiásban; a Kicsimama utcai ház nagyszobájában könyvei előtt üldögélő férfi; a természetjáró, az utazó, a költő, a szerkesztő, a barát és így tovább, és ez a mai, mindezeket az arcokat egyben, egységben látó, érzékelő, megélő Én. Az ember legnagyobb dilemmája a végtelen és a véges egyidejű felfogása, megértése. Igen rokonszenves Szabó Lőrinc hozzáállása, aki úgy igyekezett legyőzni az egzisztencia önzését, a személyes vég elleni kapálózást, hogy az öregséget, a megöregedést mindenséggé változásként próbálta megélni. Weöres Sándor pedig egyszerűen nem vett tudomást az idő változásairól. Abban a kortalanságban élt, amelyben mindenki egyszerre fiatal és öreg, amelyben az út és a cél ugyanaz a minőség. Ez utóbbival tudok teljesen azonosulni. Tehát ez, aki vagyok, ez az arc egyszerre a gyereké, a kamaszé, az ifjúé és a férfié, vagyis az élete izgalmas kockajátékát, gyönyörű apokalipszisét élő, végigjátszó emberé. Kortalan, egyszerre út és cél, kezdet és vég, és e két végpont közötti véletlen senkiföldjén, univerzumában leledző, lengő pára.

Honnan indultál és hova érkeztél? Hogy érzed: megérkeztél-e?

Polyán (Kézdiszentkereszt) fontos helyszín. És Kézdivásárhely is, hiszen ott születtem. De Polyánba vittek haza egy hét után. Ott töltöttem az első két évtizedemet, még egy kicsit többet is annál, bár kilencediktől naponta ingáztam Kézdire, az akkori 1-es számú Ipari Líceumba. De ott, mintha abban az időben, az iskolán kívül, nem nagyon történt volna semmi. Mint ahogy a faluban sem. De ebből a semmiből most rengeteg dolog jön elé belőlem. Vagyis azok voltak az alapozó évek az életemben. És ha nem ez lettem volna, ami lettem, bár világéletemben Ez akartam lenni, na de ha véletlenül, ki tudja, milyen okokból nem így történik, akkor bizonyára nem tenném fel magamnak, kimondatlanul vagy kimondva, ezeket a kérdéseket annyiszor. Többnyire erről szól, ezt járja körül szinte minden, amit ír az ember: hogy ki vagyok, hol a helyem, honnan, hová, hogyan látom a világot, miképpen gondolkodom róla és a saját helyemről ebben az univerzumban.

Polyán, Kézdivásárhely, via Kolozsvár, majd hosszabb ideig megint Kézdivásárhely, aztán Budapest. Hosszú évekig hetenként ingáztam Kézdivásárhelyről, ahol a családommal éltem, Csíkszeredába, a Székelyföld szerkesztőségébe. Aztán jött Budapest. Magánéleti változások, ha finoman akarok fogalmazni. Kétlakinak nevezném ezt a mostani életformát. Van íróismerősöm, aki Budapesten él, de rendszeresen ingázik Londonba. Én Budapesten élek, és rendszeresen hazajárok Polyánba. Javítok, rendben tartok (öcsém segítségével), kaszálok, gyümölcsöt szedek, pálinkát főzök, kertészkedem. Napokat, heteket töltök ott el, járom a falut, beszélgetek az emberekkel; dolgozom, írok, olvasok abban a kisházban, és közben úgy érzem magam, mintha egy kilencvenöt százalékos digitális detoxba kerülnék, amikor otthon, a faluban vagyok. Se tévé, se rádió, se közművesítés, borvíz a kerti kútban, cserépkályha, fafűtés stb. Nyáron az udvaron fürdök és mosogatok, amikor meleg van. Ha vizet akarok hozni, főzni, teának, kávénak (borvízzel, ugye, nem lehet), akkor ötliteres flakonokkal és egy slaggal (lopóval, ahogy gyermekkoromban mondták) elgyalogolok a kétszáz-kétszázötven méterre, a hegy oldalában levő Kőkúthoz. Itt, ebben a faluban úgy érzem magam, mintha vissza is ugranék pár évtizedet az időben. Négy-öt évvel ezelőtt kapaszkodtunk ki az emelkedőn, a házhoz egy budapesti forgatócsoporttal, amikor megszólalt az egyikük, hogy olyan ez, mintha visszamennénk egy kicsit a középkorba. Nem így van ez, persze. De azért negyven-ötven évet nyugodtan elfogadhatunk. Tudom, megtanultam, hogyan kell tüzet gyújtani, mit kell tenni, hogy ne füstöljön a cserépkályha. Más itt a logisztika is, mint a nagyvárosban. Mindent előre meg kell tervezni. Ha este nem viszed be a tűzgyújtót és a kosár fát, akkor bizony hajnalban kell kimenni a fáskamrába fát hasogatni, gyújtóst előkészíteni. És fel kell kelni korán újra begyújtani, mert addigra már kihűl a ház. És ha a nagy kert nem volna elég, akkor – mivel a falu dombra futó peremén található ez a ház, egy köpésre van innen a tető – sétálhatok, járkálhatok kedvemre, el egészen a szentléleki Perkőig; vagy ha felfele mennék, akkor a Kóróskákig, a Szélkapuig, ahol nagyapámék kaszálói voltak; de ha akarom, a bélafalvi, esztelneki erdőkig, vagy még tovább, akár többórányi járóföldig, ahová a nagyszüleim apámékkal minden nyáron felköltöztek, kalyibában laktak, kaszáltak, takartak, sarjút, szénát készítettek, és ott maradtak egészen őszig. Apámnak az egyik fiútestvére ott is született, a Vadveremben, a Beke nevű részen. Pusztaiék, az ötvenes évek székely betyárjai valamikor itt (is) bolyongtak, amikor a félkarú, féllábú Bicskás Menyi rejtegette őket a bélafalvi otthonában. Ott lőtték meg az egyik akkori, polyáni milicistát. Tehát ingázom Budapest és Kézdipolyán között. És hogy ne legyenek elvonási tüneteim, amikor kicsit hosszabb ideig Budapesten vagyunk, ki-kijárunk a gödöllői dombságba, Vácszentlászlóra, ahol szintén van udvar, kert, gyümölcsfák, diófák, és még fenyőfa is az udvar közepén. Teljesen megérkezni így valószínűleg nem tudok sohasem. Szerencsére, vagy sajnálatos módon, nem tudom. Mert teljesen megérkezni a véget, a végét jelentené valaminek. És vannak még bőven terveim. Inkább szokni próbálom és otthon érezni magam itt is, távol az egykori otthonomtól. Nem volt könnyű, és még most sem az. A korral kapcsolatban pedig, említettem, valamiféle kortalanságban szeretek lebegni, leledzeni. És úgy kell viselkedned, ahogyan érzed magadat. Ilyen kortalanul.

Az a fiatalember, aki annak idején a SEM-interjúkat készítette, szerinted mit kérdezhetett volna a mostani énedtől?

Mondjuk azt, hogy miért nem figyeltél jobban akkor, azokban az években azokra, akiket nagyon szerettél? Miért nem voltál többet együtt velük? Tudom, tudom, de még többet, még figyelmesebben, még másképpebben kellett volna. Apák, nagybátyák nemzedéke voltak ők akkor neked. Helyettük is, akik már nem voltak, lehettek akkor. Jobban kellett volna, látod, látod! Most már késő…

És mit mondana az az egykori fiatalember a mostani fiataloknak?

Arra emlékszem, hogy mennyire tiszteltem én az idősebb kollégákat. Hogy mit jelentett nekem Szilágyiék mellé kerülni a szerkesztőségbe. Hogy mi mindent tanultam ott én tőlük. Úgy is, ahogy a kőműves apám mondta, hogy rám ragadtak dolgok, hogy tkp. „loptam” a mesterséget. És hogy mit jelentett nekem ezeknek az embereknek a közelében lenni, dolgozni stb. Hogy a barátjukká is fogadtak. Sokat csatangoltunk együtt Mózessel, Királlyal, Rákossyval a Porbafingóhoz–Gambrinus–Decanatul–Ancora útvonalon. Ezek a kocsmák voltak a jelzőbóják. Az útjelző táblák, hogy naponta hazaérjünk. Mózes sztentori hangja, Király bölcs hallgatása, K. Jakab sokatmondó hümmögése, Szilágyi tekintélyt parancsoló, picit rátarti megközelíthetetlensége. Arra emlékszem, hogy ők nem mondtak nekem/nekünk igazán magvas, életvezetési mondatokat; ha igen, akkor is csak viccből. Nem tanácsokat adtak, hanem a példájukkal tanítottak, neveltek, segítettek, gyámolítottak. A fellépésektől az irodalmi táborokig, a munkától a szórakozásig, sok mindenben példát vehettünk róluk. És olyanok is voltak, persze, amiben nem. Úgyhogy az az egykori fiatalember sem mondana semmit a mostani fiataloknak. Mert nem tudna mondani semmit. Ha mégis, mégis kellene, esetleg annyit, hogy figyeljenek. És ne hallgassanak senkire a legfontosabb dolgokban, csak önmagukra, a megérzéseikre. Rám sem. Erre sem. Még arra sem, hogy neveket mondanak nekik, hogy kiket, miket olvassanak. Legyintsetek csak nyugodtan, drága barátaim, de olvassátok, mondjuk, ezt és ezt. Őt és őt. És őt is, bár – úgy tűnik – ő még/már nincs a topon.

Városneveket mondok, reagálj rájuk röviden. Kézdivásárhely…

Főtér, Józsiás, Kicsimama utca, 1-es számú Ipari Líceum, a család, a gyermekeim, 30 év az életemből.

Kolozsvár…

Helikon, Nagyszamos utca 14., Szilágyi, Király, Mózes, K. Jakab, egyetem, 16-os bentlakás, Apáczai, ifjúság.

Budapest…

Krisztina körút, Ilka utca, Városliget, Tóth Árpád sétány, Márta, Magvető (Café), honvágy…

Folytasd a mondatot: Fekete Vince olyan költő, aki…

…mindenhová a vers felől érkezik. Vagyis a vers nagyon fontos neki, az egyik legfontosabb dolog az életében. Ha nem a legfontosabb. El van veszve, amikor nem megy. Nincs a saját vizein, amikor csak csurran-cseppen. De madarat lehetne vele fogatni, amikor megindul a verscsap, és egyében sem jár az esze, boltban, postán, séta közben, hogy ez hogyan nézne ki másképp, az jó-e úgy, és hogy oda milyen mottó, sor jön, milyen cím kell, ami megdobhatja az egészet.

Bevallva-bevallatlanul, mindenkinek vannak (klasszikus és kortárs) mesterei. A tieid?

Egyetlen mesterem nem volt sohasem. Mestereim sem voltak. Nem mestereimnek nevezném őket, hanem inkább azt mondanám, hogy akik számomra a legfontosabbak voltak, és persze azok ma is. És itt most szűkítem a kört, csak magyarokat, és nagyjából csak kortársakat mondok. És nyilván nem nevezem meg azt a rengeteg költőt, klasszikusokat, világirodalmiakat és magyarokat, akik még… Erdélyből (csak hetvenen felülieket említek): Szilágyi Domokos, Király, Markó, Szőcs Géza. Magyarországról (szintén hetven fölöttiek): régebbről Weöres, majd Tolnai, Oravecz, Tandori, Takács Zsuzsa és Domonkosnak a Kormányeltörésben című verse. Őket (és ezt a verset) bármikor szívesen leveszem a polcomról, és bármikor újraolvasom.

Miben változott – ha változott – az (irodalmi) ízlésed a kilencvenes évek eleje óta?

Sokban, nagyon sokban. Kísérletezőbb lett, szabadabb. Könnyebben mozgó. Ha úgy tetszik, szélhámra kötöttebb, amihez megint a szabadság kapcsolódik leginkább. Nem annyira meghatározott (mi által vajon?), röghöz kötött, merev, csakis súlyos témákat érintő, tonnás terheket cipelő, komor és komoly, amilyen kezdetben volt. Ehhez viszont jobban ki kellett nyíljon számomra is a világ. Tágulnia kellett annak a szem- és láthatárnak.

Ha röviden össze kéne foglald az elmúlt 60 évet, melyek azok a dolgok (értsünk ez alatt bármit), amelyek semmiképp sem maradhatnak ki belőle?

Titokban abban reménykedtem, bár persze nagyon jólesik a figyelmetek, hogy el fog valahogy felejtődni ez az egész, és én sérülések, kockázatok és mellékhatások nélkül csusszanok át a következő évtizedbe. Nos, a kérdésre válaszolva, ez az ív rendben van, ami eddig (így) volt. Nincs elégedetlenkedés. Ha újrakezdeném, akkor is ezt és így csinálnám, ha lehetne. Tehát ez maradna. És a sebes szárnyverdesés, ami hozzátartozik, az is mindenképpen. Mondjuk Polyán közepétől, Kézdi főterétől a Tóth Árpád sétányig, a Városligetig, a Clark Ádám térig, a Lánchídig vagy a Vérmezőig.

Kérdezett: Papp Attila Zsolt

Budapest, 2025. március 12–25.

‍

Az egykori Serény Múmia (a mai Pavilon 420 ős- vagy elődrovata) az akkori fiatal, pályakezdő szerzőknek nemcsak a műveik publikálásával teremtett bemutatkozási lehetőséget, hanem rövid interjúkat is közölt velük – ezek voltak a SEM-interjúk. Valaki azonban kimaradt a portréinterjúk sorából: maga a „fióklap” szerkesztője, a beszélgetések készítője, Fekete Vince. Ezt a hiányt igyekeztünk most, a hatvanadik születésnapján pótolni.

‍

‍