Ki?

A Boldog Észak a kortárs magyar próza meglepően üde színfoltjának bizonyult 2014-ben, amelyet az egyik legrangosabb, kvázi év könyve-jutalomként adott díj, az Aegon odaítélése is jelzett. A problémátlan és letisztult mesélés, a hazai prózában szokatlan kalandos cselekményszövés és szokatlan helyszínek, valamint a jól megválasztott, páratlanul érdekes elbeszélő kétségtelenül telitalálat volt Kun Árpádtól. Második regényében a korábban költőként ismert szerző az előzőnél is nehezebb feladatra vállalkozik: a többszörös idegenség példázatát ezúttal egy Kun Árpád nevű magyar költő életén keresztül beszéli el. Nem véletlen fogalmaztam körülményesen, hiszen a könyv jelzi: ez a Kun Árpád nem teljesen és nem egészen az a Kun Árpád. Hogy hanem hát akkor kicsoda, nem tudom, van-e megnyugtató válasz a regényben. Előrebocsátom: talán ez a számomra legproblémásabb rész az egész műben. És persze ezen keresztül azért más is: regényt olvasunk vagy önéletírást? A magamfajta olvasó szereti a jó eldöntetlenségeket, de azt megtudni, hogy mi a jó eldöntetlenség, ebben az esetben módfelett nehéz.
Aimé Billion életelbeszélését egy olyan kontinensen, Afrikában kezdi el Kun Árpád, ahol elmondása szerint soha nem járt (vagy legalábbis a regény megírásáig nem) – és egy olyan országban, Norvégiában, fejezi be, amelyet maga is „idegenből” érkezve ismert meg és fedezett fel. A teljesen ismeretlenből a félig-meddig ismeretlenbe/megismertbe tartott hát az elbeszélés egy végig önazonos, roppant izgalmas elbeszélő irányításával. Most a földrajzi színhely egészen más, ismert és ismerős, bőven informál is róla, ám mivel az elbeszélés terepe ezúttal még hangsúlyosabban az elbeszélő belső világa és élete, az idegenség és az ismeretlenség kérdései is ezen a másféle síkon artikulálódnak. Ahol a kérdés épp az előbb nem véletlen kiemelt önazonosság: nem a földrajzi térben keresi a helyét a főhős, hanem önmagában, önmagát mondja hol ismerősnek, hol idegennek, s az őt körülvevő helyzetet, embereket. Az életelbeszélés énkeresés lesz, melynek csak „mellékzöngéje” szinte a helykeresés a világban. Mert helyek és helyszínek ezúttal is sorjáznak: Sopron, Budapest, Bordeaux, Párizs, Erdély, és aztán Norvégia, kisebb-nagyobb kitérőkkel, illetve a hozzájuk értett „környékkel” – na meg az utazások, hol oda-, hol visszafelé, hol vonattal, hol kocsival.
Feltétlen meg kell jegyeznem, hogy Aimé Billion „önazonossága” „csak” az új könyv elbeszélőjéhez képest tűnik sokkal egyértelműbbnek, s a helyszínekkel kapcsolatos ismeretlenség meg fordítva – hiszen valamennyire mindkét könyvben téma mind a kétféle idegenség, ám éppen fordított arányokkal, érzésem szerint. Az olvasó idegenségérzete már inkább a műfajisággal kapcsolatos. A Kun Árpád nevű szereplő körül nevesített szereplők egyike-másika éppen jól ismert: példának okáért a legismertebb a politikus Hiller István. Ám ha egyszer emberek és történetek nem feltétlen igazak és nem épp úgy igazak a valóságos Kun Árpád életéből, akkor vajon ki is az a Hiller István, aki megneveződik itt, illetve akivel kapcsolatos emlékeit megosztja az elbeszélő az olvasóval? Félig fikció, félig-meddig meg nem az? Sokkal problémátlanabb helyzetet teremtene a tiszta fikció is, a tiszta önéletírás is. Az elbizonytalanítás kissé úgy hat, mintha tét nélkülivé tenné ezt az egészet. Ami persze nem feltétlen az író vagy a könyv hibája, nagyon könnyen lehet, hogy az olvasási stratégiáihoz nagyon görcsösen ragaszkodó olvasóé – az enyém.
Márpedig nagy kár volna a tét nélküliségnek még csak felmerülnie is, mert azt a letisztult, kimért elbeszélői alaphangot, amely a Boldog Északot kiemelkedően működtette, itt most meg tudja ismételni a narráció, ezáltal a szövegnek nem lesz olyan mondata, bekezdése, oldala vagy bármije, amibe bele lehetne kötni. Lassan hömpölyögnek elő a Kun Árpád nevű főszereplő-elbeszélő életének meghatározó eseményei a gyermekkorból, a fiatalkorból, illetve az elbeszélés kvázi-jelenéből, a Norvégiába tartó kis család életéből. Ha vallomás, úgy meglehetősen kendőzetlen vallomás mondja el azt a folyamatot, ahogyan Árpiból verseket fogalmazó, regények megírásának kudarcát megélő Árpád lesz, aki csal és (meg)csalatik. Létének meghatározója a szigorú tükörben szemlélt család: elsősorban az idősebb testvér, akinek betegsége folyamatos önvizsgálatot „kényszerít” az elbeszélőre: a holdkórosság, az impotensség gyanúja mérgezi a felnövést. Melyből végül is nem lesz fejlődéstörténet, mert a regény három idősíkja nem ér össze rések nélkül, inkább párhuzamosan haladva villant fel eseményeket innen is, onnan is. Ezek az események hol nagyon érdekesek, hol meg nem annyira – kétségtelen, hogy az érdekes események elbeszélését nagyon megtámogatja a kimért, néhol talán kissé körülményes, de nem körülményeskedő alaphang, amikor viszont kevésbé érdekes eseményeket mond el, ugyanez a hang inkább csak elnyújtja a nem túl izgalmasat. Mert végül is különösebben jelentős események nélkül pereg le ez az élet – ám hogyha Aimé Billion élettörténete az első perctől fogva az ismeretlenség egzotikumának izgalmával tölti el az olvasót, itt meg most épp az ismerősség ad izgalmas ízt, akármilyen izgalmasak vagy nem izgalmasak is önmagukban az események. Lehet, hogy buta dolog ragaszkodnom az olvasói makacsságokhoz, de mégiscsak ez vezet: az olvasó saját önazonosságának kérdéseit olvassa vissza a regénybeli Kun Árpád sorsából – a saját életben való idegenség kérdése lesz éppen az, ami ismerős az olvasónak.
E kritika rendkívüli problémája, hogy kétségeit bár megemlítse, de ne boncolgassa túlságig e könyvet illetően, mert azért minden föntebbi dilemma ellenére a legfontosabb mégiscsak az, hogy Kun Árpád második regényét épp annyira lehet szeretni, mint az elsőt. Az én elbeszélhetőségének problémája sokkal reflektáltabban van jelen, mint a korábbi műben, de ennek ellenére mégiscsak mindenféle pironkodás nélkül tud lefegyverzően személyes lenni a könyv. A gyerekből apává váló Kun Árpád ilyenformán megrajzolt sorsa mégiscsak teljesnek, megtaláltnak mutatkozik egészében véve. Épp akkortájt teljesedik ki, amikor a kis család az ismeretlenbe érkezik. Az olvasó várakozása, azt hiszem, efelé éleződik ki leginkább, hiszen az egész regény a norvégiai út előkészítése és elnyújtása, de mikorra a közelébe érünk – megvilágítva egy-egy esemény hátterét a Boldog Észak eseményeiből is (ehhez persze el kell felejtenünk az életrajzisággal kapcsolatos dilemmát) –, addigra rájövünk, hogy ez már nem ennek a könyvnek a felfedezései közé fog tartozni. És hát hogy is tartozna ide, hiszen benne volt az előzőben? Az utazás a külső térben csak foglalata a belső, időbeli utazásnak.
Kun Árpád a felnőtté válás, a helymegtalálás regényét kezdte el írni – érzésem szerint soha nem befejezhető munkát vállalva magára. Mindenesetre én cseppet sem bánom, ha nem fejezi be, sőt, kifejezetten annak örülnék, ha írná még, még tovább és tovább! Mert ez a nyelv, ez az elbeszélés annyira otthonos jóérzést teremt, hogy valósággal megint hazavágyom „bele”.


Kun Árpád: Megint hazavárunk. Magvető, Budapest, 2016.