.svg)
Kevéske
Szitál a fény gubbadt tanyákon,
de még a szél fagyosra kékít,
nagy téli éj után az álom
simítja borzos tollpihéit.
A gémeskút halálra váltan
mereszti ég felé az ujját,
sóhaj remeg csalóka vágyban,
és lelkemen zörögve fúj át.
Röppenni kész parányi lázak
hullnak mohón a szív sebére,
cafatra tépik, mélyre vájnak,
kevéske emberit remélve.
Amszterdam
Egyszerre színes és kopár e város,
belepte tán az éjek mámora,
egy furcsa hely, a taxi is pedálos,
de eljutok, ha bírom, bárhova.
Az út alatt henyél a vén csatorna,
gubbadnak rajta yachtok, csónakok,
kopottas rongyában fölé hajolva
a sárga képű, fényes hold ragyog.
Az imbolyogva járó esti ködben
zsibongás és kacaj repeszt üdén,
és gyűlnek, mint a varjak, egyre többen,
rembrandti fények holt kereszttüzén.
És kolduló magányok gőze rebben
a hídra koppanó esőszemekben.
Lángszirup
Milyen merengve száll a fény
a hajnal édes bíborán,
alatta gőzöl, várja vén,
álomba fúló ingovány.
A partokon, nádak tövén
bolyongva sír a nyári lúd,
sodorja lassú szél fölém
az átható, parányi bút.
Födetlen fővel jár a nap,
– a távolokra csend borul –,
tüzére szívem úgy harap,
hogy fogva tartja, álnokul.
Pöfögve zúg a mély öböl,
akár a lassú éjkocsik,
de fönt a mennybolt tündököl,
és lángszirupja rám folyik.
Emlékeid
Én nem tudom, milyen talányok égnek,
amíg a pillaív feszülve rebben,
komor napok, talán varázsos éjek
a múltba révedő tekintetedben.
Vágyak, miket véresre mart a hajnal,
szavak nyomán kigyöngyöző melegség,
de egyszer majd bolyongni hívj magaddal,
előtte még, hogy emlékké lehetnék.
