.svg)
Február elején Miskolcon az angyalok verőfényes napsütéssel búcsúztak Kabdebó Lóránttól. A tavasz ígéretével várt a város. A temető sarkában egy Gondolj a jövőre molinó, meg egy rettenetesen randa ravatalozó, szocreál rakétakilövő állomás, pergő vakolat, rozsdálló ereszcsatorna, összhangban bár az enyészettel, de mégis méltatlan az elmúláshoz. És Lórihoz, ahogy második levelem után magát szólítani engedte. A belváros szeles-napos utcáit több mint húsz éve láttam először. Akkor még nem tudtam, következő visszatértemkor búcsúzni megyek, mint ahogy azt sem, hogy ott lakott egykoron az egyik legnagyobb irodalomtörténész, ki barátjává fogadott. Elzarándokoltam egykori lakásához és az avasi temetőhöz, amely akár a Házsongárd is lehetne. Erről az immár örökké hozzá kötődő, az őt emlékét idéző miskolci délutánról, a városról kellene írni, amelyet bebarangoltunk Száraz Gyuriékkal. Ha már összehozott minket újra...
Valamikor 2018-ban, a Sorsvállalások kapcsán ismertem meg – lenyűgözött kritikái gyermeki lelkesedése, izgalma, kíváncsivá tett, meggyőzött, s mint utóbb kiderült, lelkesedése nem volt alaptalan, meghatározó olvasmányélményeim lettek az általa ajánlott könyvek. 2019 februárjában kértem először kritikát tőle Lászlóffy Aladár posztumusz kötetéről. Rég nem látott barátként válaszolt, bizalmába fogadott, könyveket adott és könyveket kért. Olyan bizalommal, amellyel ritkán találkozom. Az első adandó alkalommal, ahogy Pestre mentem, Dózsa György úti lakásába invitált, elbűvölt tudásával, tájékozottságával, kíváncsiságával, történeteivel a hajdanvolt Kolozsvárról. Panek Zoltánról beszélt meg Páskándiról, Lászlóffy Aladárról, akivel együtt járták be apáik földjét. Örmény gyökereiről. Őszintén kíváncsi volt, mi van most Erdélyben–Kolozsváron. Mindent elolvasott, amit vittem. S mindegyikről írt. Megérteni próbálta Lövétei Laci bukolikáit, merthogy „Magyarországon mást értenek bukolikán”. Hosszú tanulmányban fedezte fel Borsodi „álomverseit”, Kinde Annamária költészetét – a kortárs erdélyi irodalmat. Megtisztelt azzal, hogy kikérte a véleményem. Odafigyelt, kérdezett, vitatkozott, érvelt. De elsősorban figyelt. Újragondolta álláspontját. Korrigált és elnézést kért. Időt szánt az újraolvasásra.
S időt szánt, hogy mindezt elmondja. Levélben, telefonon. Legtöbbször telefonon. Mert a telefon éltette, az élő hang, ha már a pandémia a négy fal közé szorította. Beszélnem kellene recsegő hangjáról, telefonos kiselőadásairól a magyar költészetről, Szabó Lőrincről. Aktuális olvasmányélményeiről. Töprengéseiről, a nyugat-európai és magyar költészetben tett kirándulásairól – arról, hogy heti-kétheti rendszerességgel beszámolt szellemi kalandozásairól, felfedezéseiről. Hogy senkit nem ismertem, akinek ennyire lételeme lett volna az irodalom. Aki annyi mindent tudott Szabó Lőrincről, mint senki más – és mégis, utolsó hónapjaiban is új összefüggések rejtélyeit kutatta gyermeki lelkesedéssel. Ahogy levegőt veszünk, olyan természetességgel élt az irodalomban s olyan természetességgel ecsetelte hosszasan a vonal másik végén, épp mi foglalkoztatja. Naponta ötször belehalt, ha elakadt, ha nem dolgozhatott. Néha vissza-visszakérdezett, hogy figyelek-e, tartom-e a lépést vele. De nem tartottam, túl parányi voltam hozzá, elvesztem tengernyi tudásának áradásában. Bizalma és türelme a legjobb mesterekéhez mérhető.
„A hangodat akartam már nem egyszer hallani. Ha ráérsz, hívjál már. Nekem a telefon a kapcsolattartásom. Az élő hang éltet” – írta január 21-én, két nappal halála előtt, mikor nem tudtam hívására válaszolni. Mire visszahívtam volna, már kórházban volt. Azóta is gyötör a lelkifurdalás, ha akkor válaszolok, ma nem lennék kevesebb egy baráttal. Isten veled, Lóri!
