Kétéltű

Ma 5 éve, hogy otthagytam.

Valahol a lakópark és a nonstop között.

Valahol a padon, a koccintós mellett.

Egy ideig visszajártam hozzá,

Mert az elázott esték után

Valahogy mindig összeértünk,

Mint a Magasbérc meg a Kisalföld, itt arrébb.

Az a macskaköves tér, meg a cipőbe bújó murva.

A por meg a fesztivál.

A telepi fiúk, az elit-gimik lúgja,

Meg a ph-semleges érettségim.

Meg a ph-semleges aktusok.

Itt is csak a templom marja a rozsdát a harangról:

Közéd meg közém, Uram –

5 éve tiszta vagyok, csak a hitem fakul,

Pedig 20 évig benned, és 24 éve beléd:

Mint csecsemő a karba, mint a jobb íz mindenbe, ami régi,

Mint az első gitárom, a kipufogó a tó felé,

A pokróc meg az ég, meg a májusi vasárnap –

Mikor már virágzik a Mikovinyi,

És csoszognak a nyanyák a buszon,

Elől ülnek. Ők mindig elől ülnek.

Ha egyszer mégis benned öregszem,

Én majd direkt hátra ülök, hogy vén bolondnak nézzenek.

Hogy nézzenek a buszon.

Laktam a megállóval szemben is. Akkoriban volt egy macskám,

Aki esténként mindig kimászott az ablakon egy körre,

Majd órákkal később visszakúszott, a körmét a függönybe akasztva,

Mindent hamar tönkretett, de hallgatott a nevére,

Aztán egyik este hiába hívtam, a függöny ép maradt.

Talán értem, miért nem járok haza,

És ha itthon is vagyok, miért megy minden hamar tönkre.

Tudom, hogy már sosem fogok elélvezni veled,

Hogy már nem fog ízleni a boroskóla,

És hogy a macskámat is nyugaton találom.

Itt? Itt nem jobb, csak furcsább:

Hangosabb a zene, olcsóbb a fű meg az ígéret.

És itt, ha úgy fúj a szél, mint benned mindig,

Azt mondják: szélvihar van. Szélvihar.

Ostobák! Hát sose jártak…?!

Én már nem akarlak a neveden szólítani,

Te is már csak úgy hívsz engem, hogy: cicc cicc!

Hogy a tűz nekem torony, a Deák egy burzsuj resztorant,

Hogy ami nem itt, az vidék,

Hogy már nekem se te, hanem Pest.

Hogy fogod megérteni Civitas Fidelissima,

Hogy már erről is csak a latinóra jut eszembe?

A Fecske mellett, a Baross meg a Reviczky sarkán,

270-re tőled hűség. A mindig jobbos város.

A bor meg a nagyapám meg a kocsma,

Ahova én mentem érte, ha nem ért haza ebédre.

És mintha én se érnék oda, amit annak hívtam,

Meg nem merem a nevén szólítani, mert félek:

Félek, hogy már nem, hogy a húsleves nekem már nem,

Meg attól is, hogy egyszer mégiscsak visszamászom majd azon az ablakon,

Egy új függönnyel, de a régi

Sop-

ron-

ba.

Élő Csenge Enikő: 1992-ben született Sopronban. Jelenleg a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen tanul vallástudományt és filozófiát, mellette slammel, ír, és az MTA külső munkatársaként is dolgozik.

‍