.svg)
Alexandra Mocan: Embracing Damage
1.
2007
Akkor annyira kétségbe estem,
hogy azóta is csak kérdezgetek úton-útfélen,
hogy most jobbra van, aminek balra
kellene lennie, akkor is, ha ti már
nem emlékeztek arra,
hogy hányszor kell elkészülnie a világnak,
vagy hogy a végeérhetetlenbe
meddig kell még belegázolni,
holtsápadtan magunkat kerülgetve,
hogy lehessen még szólni,
hogy hányadszorra és hányszorosan
kell még belehalni és hallani
tíz év múltán is, amint a szél
a választ visszahordja,
hogy be kellene már vallani,
barátom, itt nincs rendben valami,
mind kevesebben megyünk fel a hegyre,
és erről már senki sem beszél,
már semmi sem az, ami,
és mind cinkos, aki fél.
2.
2017
Innen már sehogy és sehova sincsen,
eléggé ittvagyok ahhoz, hogy lássak.
A tekintet végigpásztáz, megáll,
nem keres szárnyat a zuhanásnak.
Majdmindent belátni innen fentről,
pontosan, hibátlanul és teljesen.
Az életem híjait a tévedéstől
már nem takarhatja le a szemem.
A szívem is itt van, itt kopárlik,
nehezem mondom, hosszú ősz volt.
Egy felhőszárny lecsüng, egész a vállig,
eggyéforrt bennem a kettévett égbolt.
Mert visszahullott akkor minden csillag,
némán, a titkos, gondos égi rendbe.
Már mindent és nem értek semmit,
hogy mért voltam lent és jöttem fel ide.
De innen már csak ez a belátás éltet,
hogy el se dönthetek semmit sem.
Foszló fonalát a csomózott létnek
gyantázza, és majd elszakítja Isten.
