Keszthelyi György versei

Márton Árpád: Vázlat

‍

Határvidék

Balázs Fecóhoz

‍

Az enyészet nem sárguló levél,

nem kibontatlan borítékhalmaz,

az enyészet más szövetekben,

más érrendszerben áramló

életerő.

Az alap, a szerkezet silány illúzió,

darabokra hull az öntörvényű páncél,

a repeszek átsüvítenek

az okleveles univerzumon.

A révész ismeri a folyót,

a gályarab megálmodja

a tengerek csöndes öbleit,

arra evez majd, ahol

a fárosz fénynyalábja

elvakítja a távcsöveket,

hófehér sugara

beigazítja a hangszálakat

és minden dallam a néma halak

ezüst pikkelyéről

verődik vissza a távoli partra.

‍

‍

Töpörödvén

‍

Hét óra tizennyolc,

post meridian – értem alatta,

fekete, büdös bogár a szó,

esteledvén csak tovább

osztódik lába, szárnya,

magányom akár a tömjén,

távol tartja a lidércálmokat,

keresni, kérdezni sem

késztet, egyre töpörtyűlök,

idegen fazekak mélyén

sistergek fortyogó,

darabokra szelt zsír-magamban.

‍

Ha nem a szó, talán a buké,

a szomjoltó nedű és a mohó

csámcsogás hat nyugtatóként,

az elperzselt disznó-maradék,

mint kiégett színi kellék,

a fásult tekintetben búvó

szemrehányás, ahogy

a felkunkorodó bőrkaréj

főurak kényére-

kedvére töpörödik,

amíg a mámor piaci ára is

eltöpörtyűl a morzsák között.

‍‍

Vak vecsernye

‍

Este van, este van,

mint már annyiszor,

jó éjt kívánnak a házak,

az üres osztálytermek,

a vakablakok.

Úgy köszöntelek, ahogy

a nap fénye kitapintható,

az én terhem is húzza a vállad,

gondom szakít le rólad

kabátot, inget.

Hiányaimból táplálkozol,

tebenned fogyatkozom

csak azért is, dacból.

Igaz-e, hogy a jóllakott szemben

ellobban minden emléknyaláb?

Hallgatóm vagy, mert nem látlak,

de soha ne kapcsolj át

a bűvös hullámhosszra,

az idomítottra, amelyen

reflektorfényben káprázik a porond.

‍

Szólít a nővér

‍

Kilencvenkét százalékon vagyok,

kitart ez reggelig, mert okos,

nekem viszont, esküszöm,

nincs ki az összes kerekem,

napok óta alig van nyugtom,

kimerültek az elemeim,

ide okádom a harmadik,

istenigaza versemet,

mely üdvözülni úgysem fog soha.

Ahelyett, hogy ezen a

szétcseszett, bárcás felületen

felcsípném a legkönnyebb vérű

konzumnőt, beidomítanám,

hogy csüngő kezekkel,

Garfield-tekintettel,

mint a diliház laza kabalája

kísérjen hazáig,

holnap már nem köszöntjük,

fel sem ismerjük egymást,

ebédhez szólít a nővér,

elgurulnak a pirulák.

‍

Kezdőbetű a kulcs

‍

Akár a vezeték- és keresztnév

kezdőbetűi, mindenki

cipeli zöngés vagy zöngétlen

múltját, hűtlenségét,

sülve-főve vagy

egymásnak feszülve,

időnként óhatatlanul

mérlegre kerülnek

a többismeretlenes egyenletrendszerek.

Magánhangzókban fészkel a béke,

és azon, a közbülső öbölben

veszteglő bárkán,

ahol j mint Jónás, v mint Vergilius

a túlzsúfolt fedélzet lelencei

kezüket nyújtják gyanútlanul,

hiszen Lepsénytől Versailles-ig

megvoltunk mind,

együtt húztuk fel-le

a rongyos vitorlát.

‍

‍

Hálabeszéd

‍

Megvert az Öregem,

megcsapott egy csípős öntudattal,

precízen húzott vonalakkal,

apró árvaházamban,

embernyi garzonomban elszállásolt

egy rakás rakoncátlan kölyköt,

kórtermeket, tanári szobákat

épített, riasztót szerelt a falra,

kilengéseim sebhelyeit

tucatnyi fehér éjszakát kitöltő

kérdésekként, rendezett

sorokban kockás füzetlapra

firkálta olcsó golyóstollal,

aztán nadrágzsebembe

suszterolta, hadd ne nyughassak

talpig díszben,

varratok, hegek nélkül.

Megvert egy későn ébredő

felelősségtudattal,

kerge szertelenségemből

háziállatokat – kecskét, lovat, papagájt

nevelt, magához idomította,

etette, itatta őket.

Halld, Állatgondozó, naponta elhadart,

fakó hálám bagatell,

mert szökni próbálok annyiszor,

ahányszor befuccsol a teória

és mechanikus, rugóval

működő szerkezetem szinkópát jelez.

Esetlegeim labirintusában

pamutfonállal mérsékeled

fejetlen pörgésemet,

a fásult hétköznapokban

gyertyafény, kiskapu vagy, Atyám.

‍