Keszthelyi György versei

Orth István: Ablak

Mi terve volt

Összetartunk a levegőtlenségben,

egy organizmus annyi millióból,

ki férjezett, ki nős, ki nőtlen,

jogfosztottságból mind jeles.

Átüt a kór bőrön, szemüvegen,

sűrű a köd, akár a kezdetekkor.

Elnézem, ahogy csak úgy ledekkolt,

fura egy cézár, mondhatom,

törpe testében óriás Herkules,

minden lépése hasadó atom,

addig szelektált háborodottan,

míg rádöbbent, minden lekezelhető.

És jön a busz, mögötte három mentő,

Isten kezében a kalapács,

aligha lesz jogorvoslata

ennek a hatalomátvételnek,

nincs az az ügyvéd, aki kifaggatná,

mi terve volt, miért is épít annyi árvaházat.

Játszani kell

Reggel játszani hívtalak,

karomhoz nőttél, fűzfaág,

borúsabb vagyok mostanság,

hogy nő a tenger és falak

nőnek, zúg a hullámverés,

csekély vagyok és oly kevés

az, ami takaród, párnád

helyén gubbaszt, a feledést

kordában tartó gyógyszerek

között, üres tubusokban

rejtőző fásult, vén gyerek

vagyok – magammal vittelek.

Bíz ám, magammal vittelek,

elbaktattunk a templomig,

pár szót is váltottunk, amíg

javíthatatlan, bősz szelek

nem jöttek, nem vittek el.

Égre kiált a zöld kakas,

leszólítja a főurat,

az viszont hallgat, nem felel,

azt hiszem, csak egy változat

a mélybe ásott, meztelen

fétisek között, áttolat

állomásokon, emberen.

Este majd megszólítalak

újra, és a harangokig

szállunk, üvöltő álmokba

ömlik a tenger, a falak

vergődő ábrándot szőnek,

üres tubusok szelleme

kísért, az agg ébredőnek

gödröt ás, fejfát szegecsel,

intervallumok bélyegét

hozza magával, hagyja el,

egyik éltem üres veder,

a másikban játszani kell.

Napló

Kegyetlenül hallgat a város

épülő fele, állítólag

tavasz lesz, talán nyár, mire

teljesen megköt a vakolat,

és olyan otthonosan

tespednek el benne a téglák,

hogy még földrengést gyanítva sem

szilárdítanánk meg egy-két feleséggel

a vézna falakat.

Nem illik aludni a reflektorfényben,

sztár úgysem leszel, esetleg

hideg vízzel, vacak fizuval

kárpótol valamelyik góré,

oda se neki, a kolosszeumban

jóval kevesebbet

fizettek néhány emberéletért.

Befűtök, kigombolkozom,

magyarul, erdélyül körmölöm

ezt a beszámolót, rég észrevettem,

minden ösztönből kidobott szakasz

páratlan sorokból áll,

vagyis az utolsó, mondjuk,

választ nem kaphat, ezért

nem kérdezősködik,

elharapja, majd elnyeli

a többi, egymás hegyén-hátán

nyüzsgő, izgága bérlőt.

Csendóra lenne, az éjszaka mégis

csörömpölni tud,

ha legalább kopogna, mint a

dió, amikor tériszonyát

nem tudván legyőzni, a mélybe

veti magát, aztán lesz, ami…

fű vagy beton, de nem –

olvad a jégkastély, harsányan

repedezik a kristályeresz.

‍