Kertben

Kellenek most a hűvös szellők, bár nyitott ablaknál

nem aludhat még ilyen kis gyerek. Izzadt, göndör

fürtjei szemébe hullanak, párnáját hason szorítja

magához. Amit a ház tud bent, tudja a szellő kint is,

meglebben a szilvafa lombja a kaptár kékje fölött,

hóként terül el a szirom az alvó méhek előtt.

Kisfiú izzadt fürtjeivel, izzó karjaival nyúlna

pohár után, s nemhogy fakeret törné a holdfényt

ablakon át, de víz sem csillan benne. Mezítláb

lép padlóra, elindul a konyha felé, üres pohár

koppanása az asztallapon, s míg szeméből les

az éjszaka-macska, fürkészve a szódásüveget,

frézia sárgafehér bimbója pattan a váza felett.

S az apró, ritmusos nyílás közben megjelenik

Ő, szárnyas Illat, kinyújtja felé fréziakezét,

úgy hívja magához, sárgafehér ölelés,

s már nyílik az ablak: hűvös szellő,

pizsama szárad, a késő éjszaka

késő tavaszán lépnek a mélybe. A méhek

álmát nem zargatja az Illat, lépéseire

csak az éjszaka nyíló virágok kapják föl

szender szállta fejüket. Valahol a szilva

mögött lépnek már, a göndör gyermek lehajol

utána, ha megszólal mellette a kései jácint,

lándzsalevél-fegyverű krókusz, dobban az

éj illat-birodalmának magnóliaszíve. Gyere

tovább, mondta az Illat, megnyílnak előttünk

az öröklét kapui, s megmutatom, milyen ott,

ahol nincsenek évszakok, s eltűnik előled

a ciklikus idő. Nem értem, szólt oda hozzá

a sietős Illat sárgafehér sziromarcához.

Szeme nem volt, orra se, mintha folyton

leplek alatt bújt volna haloványan, s zöld

léptei nyomán – kikhez nem szólt – földbe

gyökerezett volna a lábuk. Mégis az éjszaka

szenderlegelőin megszűnő idő diktálta a lépést,

a szomjas gyerek szinte elpityeredett: én csak

szódát akartam! Szóda is lesz majd, poharad hoztad?

– kérdezte az Illat. Ha nincs itt – folytatta –, itt a folyó,

lemegyünk oda szépen, s ahol átfolyik az öröklét

birodalmába, meríthetsz belőle. Nem koszos?

– kérdezte a fiú. De – mondta sárgafehéren –,

megszűröm neked, s látni fogod majd lenn,

a kapualjban, a fák törzsében szuszogó

szellemek közt, tubarózsák, jázminok és lila

heliotróp-gömbök hada mellett hogy virágzik

az örökkévalóság. Nyúlt is a vízbe, s a göndör

tincsek újra a gyermek szemébe csúsztak,

arcát szinte betemette az Illat sziromöblébe,

pozsgás, furcsa sejtek közé. Szódát akartam,

s kinyitotta szemét. A padlón holdfény,

asztalon álló szódaüveg, mintha fréziakezek

árnyéka markolná a patronfejet. Töltött, ivott.

A pumpa robaja fölkavarta, sietve bújt vissza

az ágyba. Párnája mintha éhes, hímporos

szender szárnya lett volna, nedves szívónyelve

alól csöpögő, édes illatú nektár, macskák karmából

kinövő, nevető szellem, lomha folyó sodrása,

hínár, árammal evező ponty, harcsa, amur,

pikkelyes vergődésű álom az öröklétben.

‍