Keresztutak

‍

Régi barátja látogatta meg. Olyan régi, hogy amikor sok-sok éve meghalt, már sok-sok éve nem találkoztak. Otthon várta. Kávét főzött, kényelembe helyezte magát az egyik fotelben, cigarettára gyújtott. Így várta, hogy hazaérkezzen.

Szépen élsz, mondta. Kényelemben. Ez régen nem így volt. Igaz? El sem tudtuk képzelni magunkról.

Csak állt hűdötten a saját nappalija ajtajában, alig tudott megszólalni.

Titi?

Én, én, én. Háromszor is én. Nem jönnél be?

Dehát…?

Hagyjuk. Úgysem tudnám elmagyarázni. Úgysem tudnád megérteni. Fogadd el, és lépjünk tovább.

Álmodok?

Nem álmodsz. Ülj le, gyújts rá. Hozhatnál valami piát is. Régen ezzel kezdted volna. Emlékszel?

Álmodok. Álmomban azt mondod, hogy nem álmodok, de nem változtál, most is hazudsz, mert igenis álmodok.

Te sem változtál, igaz? Bonyolítod. Csűröd-csavarod, addig forgatod, innen nézed, onnan nézed, míg az nem lesz belőle, amit szeretnél. Csakhogy ez most nem megy. Szeretnélek figyelmeztetni valami apróságra. Én most is harminc vagyok. Te meg? Nézz a tükörbe.

Feladta, elfogadta az elfogadhatatlant, és hamarosan úgy beszélgettek, mint régi jó barátok, akik ezer éve (satöbbi), és mégis (satöbbi).

Régen is a nyakamra jártál, ugye tudod? Folyton panaszkodtál. Apádra, anyádra, a csajaidra. A rendszert okoltad. A szabadság hiányát. Szidtad az öregeket, akik nem képesek belátni, hogy az idejük lejárt, szidtad a fiatalokat, akik megalkuvók, képtelenek újat teremteni, nem hallgatnak rád. Letört voltál, panaszkodtál, néha sírva fakadtál, és csak mondtad és mondtad, én meg hallgattalak, próbáltam lelket önteni beléd, és amikor hosszú órák múlva megnyugodva elmentél, úgy éreztem, kiürült az agyam, elszállt minden erőm.

Jó barát voltál, nem tagadom.

Néha szégyelltem, hogy szinte irigyellek. Olyan egyenesnek látszott az utad. Te már tizennégy évesen tudtad, hogy költő leszel. Minden elsőre sikerült. Imádtak a csajok, azonnal elfogadták a verseidet, új és új barátokat találtál. Mégis állandóan panaszkodtál. Semmi sem volt elég, semmi sem volt jó, semmi sem volt úgy jó, ahogy te szeretted volna. Én meg sehol sem tartottam. Ködben tapogatóztam. Kipróbáltam ezt, kipróbáltam azt. Úgy éreztem, egy helyben járok. Nem találtam a helyemet. Nem találtam igazi barátokat. Sokszor csalódnom kellett.

Nem tudtam. Erősnek látszottál.

Hazudsz. Nem érdekelt. Előfordult, hogy próbáltam elmondani, nekem is vannak kétségeim, én is szenvedek. Ilyenkor hárítottál. Azt mondtad, nekem könnyű, olyan vagyok, mint a keljfeljancsi, magamtól is felállok, nem szorulok segítségre, és ott folytattad, ahol abbahagytad, öntötted rám a sirámaidat.

Így volt, nem tagadom. Kihasználtalak.

És most? Mondd, Titi, most hogyan segíthetnék neked?

A kísértet szeme csillogott, az arca ragyogott.

Én akarok segíteni neked.

Meglepődött. Ültek egymással szemben, Titi ragyogva, ő meglepetten, és hallgattak. Aztán felállt, felvette a kabátját.

Nincs itthon semmi pia. Mindjárt jövök. Hozok valamit.

A régi lendülettel robbant ki a kapu alól az utcára, majdnem fellökött egy lófarkas lányt, bocsánatot kért, a lány csodálkozva bámult az arcába, ő meg csak szorította a két vállát, ahol megragadta, hogy fel ne taszítsa, még egyszer elnézést kért, a lány nevetve rázta meg a fejét, a lófarka vidáman röpkedett, semmi baj, mondta, és nem kapta el a tekintetét, nézte őt, az arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy az orruk majdnem összeért, a lány szeme barna volt, az íriszében aranyló patakok futottak szerte és folytak egymásba, olyan volt, mint a világegyetem robbanása, a nagy bumm, vagy egy óriási, minden irányba kiterjedő napkitörés, ő meg zavartan motyogott valamit, elmehetnének moziba, az új Bergman-filmre, mehetnének koncertre, tud egy muzsikust, senki sem ismeri még, fiatal, velünk egykorú, különös, nehezen kimondható neve van, Dresch, vagy ilyesmi, lemehetnénk a Duna-partra, ücsörögnénk a langyos kövön, bámulnánk a vizet, a kacsákat meg a horgászokat, és gyorsan elengedte a lányt, de egyikük sem lépett hátra, a lány bámulta őt, ő meg a lányt, a szeme fehérjében pirosan tekergő folyócskákat, az ajkán a függőleges repedések, aprócska árkok sokaságát, beszívta a leheletét, és szinte meg sem hallotta, amikor azt mondta, jó, akkor ugyanitt, este hétkor, és a lány elindul, nem pillant vissza, ő meg bámul utána, két kézzel a hajába túr, tíz ujja végigszánt a tincsek közt a fején, felpillant az égre, melyen napsütött felhők gomolyognak, és egy madár lebeg kitárt szárnnyal a háztetők és az elágazó utak fölött.

‍