Képnapló

„És eközben a vonal folyamatosan mesél. Persze, csak olyannak, aki őt »olvasni képes«, aki érti poétikusan tömör, vagy bőbeszédűséggel hömpölygő kalligráfiáját. Lejegyzett önvallomás ez: a világról – a világnak” (306) – írja Árkossy István legújabb kötete címadó esszéjében. Ez a gondolat az egész műnek az összefoglalása is lehetne, mely tulajdonképpen önvallomás a művészetről a világnak. Az elsősorban grafikusként és festőként ismert, kolozsvári születésű szerző két évtizeden át az Utunk irodalmi-művészeti hetilap grafikai szerkesztője volt, irodalmi alkotásokat illusztrált, könyveket tervezett, számos önálló és csoportos kiállításon vett részt grafikáival és festményeivel is, szakmai társaságok elismert tagja. A művészi alkotómunka mellett figyelmet fordít a művészet kívülről való szemlélésére is, s a személyes élményeivel átszőtt elméleti fejtegetéseinek, elemzéseinek egy reprezentatív gyűjteménye ez a kötet.
A Lélegző vonal – Művészeti írások a Magyar Napló kiadásában, 2021-ben jelent meg, Budapesten, a Rádiusz Könyvek sorozat tizenkettedik darabjaként. A sorozat arculatát maga Árkossy István tervezte, akinek magabiztos kompozíciós érzéke mutatkozik meg az egységes elrendezésű, de különböző színű borítókon, az elegáns laptükrön, tipográfiai elemek megválogatásában is. Íróként megmutatkozva a sorozatban Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Cseke Péter, Babosi László, Gion Nándor, Páskándi Géza, Beke Mihály András, Vári Fábián László, Kenéz Ferenc és Kovács István mellé sorakozott ő is.
A könyvben szereplő írások zöme az elmúlt négy évben született, de találunk a válogatásban ennél korábbiakat is. A nyolc nagy fejezetbe rendezett szövegek az erdélyi művészet nagyívű kérdéseit feszegetve, a (művész)barátok elemzése és a „nagy elődök” előtti főhajtás után jutnak el az ötletszerű, változatos témájú elmélkedésekig, végül pedig a saját művészi énjének megvilágításáig. A könyvtervező művész nem hazudtolja meg önmagát, hiszen az egyes részeket egy-egy könnyed, csupán néhány vonallal megrajzolt, tömör illusztratív grafika vezeti be.
A Körkép című fejezetben általános jelenségek kidomborítására tesz kísérletet Árkossy: Trianon hatását vizsgálja a magyar művészetre, majd a Magyar Nemzeti Galéria mérföldkőnek számító kiállítása kapcsán (Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990. 2015. 04. 24–08. 23. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest) az erdélyi művészet egyes vonásait rajzolja meg, illetve kiegészíti a felvillantott életműveket saját, „színfalak mögül” hozott tapasztalataival, történeteivel, személyes kapcsolódásaival. Pálcát tör a mai művészet fölött, s végül a rajz és az írás, az illusztráció és az illusztrált szöveg viszonyrendszerét veszi górcső alá. A Kiállítótér három kiállításon kalauzolja végig az olvasót, így Árkossy prizmáján keresztül járhatjuk be Jovián György, Vetró András és Nagy Niké tárlatait. A precíz mű- és életműelemzések a következő, Alkotótér egységben is folytatódnak. A könyv egyik legértékesebb része ez a fejezet, mert a bemutatott művészekkel való személyes kapcsolat, közös múlt, egymást metsző életút új adalékokkal gazdagíthatja, akár új perspektívákba is helyezheti az alkotókat. Miközben Cseh Gusztávról, Deák Ferencről, Paulovics Lászlóról, Tóth Lászlóról, Bardócz Lajosról, Szalai Józsefről, Páskándi Gézáról, Banner Zoltánról, Kenéz Ferencről, Oláh Jánosról és másokról olvasunk, kirajzolódik az a gazdag kulturális közeg, amelyből Árkossy művészete is táplálkozott.
A Képek az időből szakít a jelennel, s néhány esszé erejéig a középkor és a reneszánsz kimagasló alkotóira irányítja a figyelmet. A kiindulási pont ebben az esetben is lehet egy kiállítás, egy felsejlő gondolat, egy gesztus, ami elindítja a művészi lényeg kifejtésének szándékát. Kivétel ebből a szempontból a Szerzői vallomás egy képsorozatról, amely Árkossy reneszánsz és barokk festőművészeket bemutató és újraértelmező képciklusáról szól. A fejezet utolsó írásában (Mozgóképek) a festmények valósággal megszólalnak, Árkossy pedig megmutatja szépprózai képességeit is. A finom humorral fűszerezett novella az egyes művészeket tömören jellemző, szórakoztató olvasmány. A Téka címmel ellátott részben könyvismertetőkkel találkozhatunk. A művészet és az irodalom együtt létezésének példája ez a rész is. A szerző művészeti és művészettörténeti írásokat, kastélyépítészetről és a Házsongárdról szóló munkákat, művészalbumot, regényt, novellákat méltat. A legterjedelmesebb egység a Jegyzetek, mely rövidebb lélegzetvételű, szabadabb esszékből, karcolatokból, anekdotákból áll. Ideálisak egy délutáni kávé vagy este elfogyasztott bor mellé, hiszen egy-egy érdekes művészet(történet)i epizódot (Il libro del cortegiano, Van titok, A bosszúálló ecset), a kolozsvári művészi, irodalmi élet mozzanatát (Műteremvilág, Madarat, írót – tolláról, Szabadnak lenni…), zenei élményt (Orgonavirágzás) vagy akár Mátyás királyhoz kötődő érdekességet (Vándorfény, Festő vagy költő?) elevenítenek fel. A hetedik rész, a Visszapillantó tükör saját fejezetcímet is kapott, holott csupán egy mesélő kedvű visszaemlékezést fémjelez. Az idő vonzásában Árkossy saját Sztána-élményével nyitja a művésszé válásának meghatározó lépéseit bemutató írást. Kós Károly után Tóth István, majd Barcsay Jenő alakja rajzolódik ki hangsúlyosan és végül a Cenzoré.
A kötetben szereplő esszék művészeket, művészeti problémákat mutatnak be és teszik mindezt egy alkotó prizmáján keresztül. A szövegekből megismerjük ugyan a műelemző írót, de a művészre csak következtethetünk. Éppen ezért valóban szükséges lezárás a Két interjú, melyek kiválóan megrajzolják a sokoldalú művész, Árkossy István művészetét. Aniszi Kálmán és Karácsonyi Zsolt kérdései alapján kibontakoznak azok a kulcselemek, amelyek az elméleti írásokban is megmutatkoznak: az erős kolozsvári kötődés, a rajz fontossága, sőt, kijelenthetően elsődlegessége, a történetiség, a puszta látvány helyett az akár filozófikus mondanivaló, a cselekmény szükségessége. A Jánosi Zoltán által írt utószó végül összekapcsolva, egymásra vetítve mutatja be Árkossy művészi tevékenységét és ebben a kötetben megszólaltatott gondolatait. A lélegző vonal egy művészeti élményeket sűrítő napló, pillanatokat megállító képek sorozata. Az írások látszólagos apropója leggyakrabban egy emlék, amely elindítja a kibontakozó narratívát. Éppen ezért az elemzéseket egyfajta tudós szubjektivitás jellemzi, s a szerző tarka képi világgal, buja allegóriákkal, hasonlatokkal és párhuzamokkal igyekszik szemléletesebbé tenni az olvasó számára a láthatót és láthatatlant. A históriához, a hagyományhoz, az alkotó szellemhez való ragaszkodás, ennek a keresése olvasható ki a sorokból. Időnként a művészi alkotás pillanatának erős misztifikálásával találkozunk, a „művészlélek csapdába fogott szivárványként” való láttatása pedig valamilyen szent, magasabb szférába helyezi a művészetet. Erre pedig egy közös gondolkodás kiindulási pontjaként ugyan tekinthetünk, de semmiképp sem foghatjuk fel következtetésképp, általános igazságként. Mindenesetre, a kötetben az olvasó a tömör, filozofikus tartalmú írások mellett könnyedebb témákkal is találkozhat, legyen szó a régmúlt művészetéről vagy éppen a kolozsvári világról. Abban is biztos vagyok, hogy aki a kötetet elolvassa, Árkossy művészetére is értőbb szemmel fog nézni.

Árkossy István: A lélegző vonal. Művészeti írások. Magyar Napló, Budapest, 2021.