Kedves Anyám! – Kaffka Margit utolsó levele édesanyjához

A levél keltezése: Budapest, 1918. no­vem­ber 20. Kaffka Margit érzelmileg dolgozza fel benne közéleti és magánéleti tapasztalatait. Hangulatát és közérzetét egyetlen, őszinte mondatban fogalmazza meg: „Engem nagyon is zaklatnak az események”. Összegezi és értékeli személyes életét, reményeit, a háborút és a történelem ítéletét, a forradalmat és jövőjével kapcsolatos kételyeit. 1915 novemberétől Bauer Ervint, második férjét egy temesvári katonai kórházba osztják be patológus orvosnak. Egy év múlva, 1916 őszétől Kaffka Margit is Temesvárra költözik, lakást bérelnek a Jenő herceg tér 3. szám alatt, majd 1918 elején a Losonczy tér 16. szám alatt. 1918 szeptemberében fiát, Frőhlich Lászlót is Erdélybe, egy dévai állami intézetbe menekíti Budapestről a spanyoljárvány elől.
Leveleiben nincs pozitív véleménye Temesvárról, anyjának is így ír róla: „A csúf Temesvárt bizony sikerült otthagynunk az első izgalmas hét végén: ilyen négynemzetiségű helyen bizony nem szép a forradalom: túl nacionalistaízű, túl sok a kölcsönös gyanakvás, több a zavargás is, mint másutt.” A csúf (másik levélben pocsék) jelző negatív tartalmak gyűjtőfogalma, több hónapos tapasztalat sűrűsödik benne, és szinonimákat felsorakoztató jelzős paradigmasort indít el, pl. „csúf”, „nem szép”, „vacak”. Az életfeltételekről (étkezés, fűtés, albérlet) így tájékoztatja édesanyját: „itt ül az ember évek óta egy kis magyar városban, hónapos szobában, tömérdek poloska közt, vacak csúf bútorok közt és méregdrágán és még adjon hálát az Istennek, hogy így van, mert rosszabbtól is kell mindig tartani, a harctérre vivéstől.” Az Európát felforgató háború befejezése, a forradalmi állapotok, a Monarchia várható szétesése 1918 őszére felkorbácsolta a lappangó nacionalista indulatokat az egész földrajzi térségben. A „nem szép a forradalom” kifejezés mögött Temesvár négy nemzetiségének (magyar, román, német és szerb) más-más viszonyulását sejteti az őszirózsás forradalomhoz és a Monarchiához. Az egyes nemzeti kisebbségek anyanemzetük elfogult politikai törekvéseit képviselik, és megvívják egymás közt a maguk külön kis háborúját, ez a konfliktusok legfőbb forrása. Kaffka Margit a temesvári eseményekben tükröződni látja a háború végi Monarchia általános állapotát és hangulatát, előre vetítve lehangoló jövőjét.
1918. november 16-ig mindannyian hazaköltöznek Budapestre. Ezt követően mindössze két, rettegésekkel keserített hetet élt még Kaffka Margit abban a „rombolva épülő” új világban. A háború okozta gazdasági válság és a rettegett spanyoljárvány ide is elkíséri, erről ezeket írja anyjának: „Mi itthon szerényen és csendesen élünk, mint mindig, kevés igényünkkel és rossz viszonyok közt is boldogan, csak a budapesti szénhiány zavar kissé. Alig van szenünk s nem tudjuk, lesz-e később; így csak este hat után merünk begyújtani, pedig nagyon hideg a lakásunk, egész nap plédekben és botosokban /bélelt, nehéz cipőben – VBB/ ülünk s dolgozunk benne, pedig hovatovább jobban szenvedek a hidegtől s kívánom a jó meleget. Este, mikor végre begyújtunk, olyan zsibbadás száll minden részünkre, hogy el is nyom az álom a kályha mellett, vacsorát is kell főzni, alig pislogó gázon, cselédet nem tartok, a takarítóném spanyolos.” Egyetlen vigasztaló gondolata, hogy ismét együtt van szeretteivel, mindenért kárpótolja a család, ha aggódnia is kell férje és fia sorsáért. Beszámol anyjának azokról a terveiről, amelyeket családjának kigondolt. Bauer Ervint egy szerencsétlen, gumikesztyű nélkül elvégzett kézoperáció után vérmérgezés gyanújával Gönczy Mór egészségügyi miniszter véglegesen felmenti a hadiszolgálat alól. Kedvére folytathatja otthon „szenvedéllyel” elkezdett kutatásait, abban a reményben, hogy anatómiai tanársegédi állást kap majd Pozsonyban, Péterfi Tibor professzor, szövettani kutatóorvos mellett. „Dolgozzon egy pár hónapig itthon biológiáján… az egyetemen elhelyezkedés e zavaros hónapokban úgy sem menne.” Naphegy utcai otthonukban helyet kap a kiváló orvosbiológus laboratóriuma is. Férje érdekében megpróbál közbenjárni ismerősök által az új kormányban résztvevő Madzsar József orvos-államtitkárnál, aki szintén nagykárolyi születésű és barátja a pesti irodalmi köröknek. Ezért is éri hidegzuhanyként, hogy Madzsar kurtán-furcsán megtagadja a segítséget. Erről így vall 1918 novemberében Halasi Bélához írott egyik levelében: „… kilincselni és előszobázni sokkal kellemetlenebb az új, demokrata rendben, mint volt a régiben; akkor is éppúgy mellőzték és félretolták a magunkforma embert.” Fiát, Lacikát műszaki pályára szánja, gyakorlatias és előrelátó gondolkodással ezt így közli az édesanyjával: „Én szeretném negyedik után technológiába adni. Egy jó és képzett művezetőnek nagyobb jövője lesz ezentúl, mint holmi diplomás senkinek, hisz az elvett országrészekből is ide, a megkisebbedett Magyarországba fog tódulni sok száz tanár, jogász, közigazgatási ember s már eddig is túlbőség volt közigazgatási tisztviselőkben.” Schöpflin Aladárnak elmondja saját tervét is: „nagy regényt akar írni Josephus Flaviusról, mutatta előtanulmányairól készített jegyzeteit”. Az ország sorsának további elgondolása elvezeti a két világháború közötti magyar költőknek (Babits Mihálynak, Kosztolányi Dezsőnek, majd Reményik Sándornak és Áprily Lajosnak) a kétféle hazáról szóló elképzeléséhez. Egyrészt a térkép szerinti, politikai határok által kijelölt hazában, másrészt a kultúrhazában, vagyis a nemzeti műveltség meghatározta határtalan hazában gondolkoznak, melynek virtuális határait a nyelv, az irodalom, általában a nemzeti műveltség jelöli ki. Érzelmi és erkölcsi értékeken nyugvó válasza ez a két világháború közötti magyar értelmiségnek egy igazságtalan nagyhatalmi döntésre. Ennek a szellemi kompenzációnak Kaffka Margit megfogalmazásában is van egy változó és egy állandó összetevője: változó a politika és állandó a kultúra által megfogalmazható haza: „A haza sorsán mégsem aggódom túlságosan. Arany János és Ady Endre verseit ezután is csak annyi ember fogja olvasni, mint eddig s mégis a kultúra az, ami a legfontosabb az egész nemzeti ideában.”

Kaffka Margit
Az „úri családokért” aggódó édesanya félelmeire kellő történelmi-társadalmi megalapozottságú indoklással válaszol. Almásy Ignácné Uray Margit félti a magyar nemesi családokat, sorsuk rosszra fordulását látja a forradalom idején, megrémiszti a parasztság bosszúállása a vidéki földbirtokosokon: a napirenden lévő rablások, fosztogatások és gyújtogatások. Kaffka Margit determinista történelemszemléletével és szociális érzékenységével pártfogásába veszi a lázadó parasztokat, magyarázatot keres „állati” viselkedésükre: „Ugyan gondoltak-e valaha arra, hogy a paraszt is ember, hogy a gazdasági cselédnek is rendes, egészséges, tiszta és csinos külön házra van igénye a munkája után, hogy minden tanyán legyen iskola, kórház, patika és népkönyvtár? Állati létben hagyták a szegény páriákat, hát most állatmód viselkednek, nem tanultak egyebet.” Ebben az idézetében teljes értékű emberként szemléli a magyar parasztot, és fizikai, erkölcsi, szellemi igényeit is ebben az összefüggésben vázolja fel. Szociális érzékenységével, szegények iránti szolidaritásával nincs egyedül, kortársai közül Móricz Zsigmond is hasonlóan vélekedik. Humanizmusa és az elesettek iránti szimpátiája novelláiban és regényeiben is fel-feltűnik művészi formában, ha nem is olyan kritikai hangon, mint ahogy ebben a levelében olvashatjuk. Életrajzírója, Földes Anna ezeket a gondolatokat elemezve következtetésként állapítja meg, hogy Kaffka Margit nemcsak felvilágosult értelmiségiként pöröl a történelem kíméletlen ítéletével, hanem lélekben is lázad ellene. A magyar politika és történelem 1918-as vízválasztó évében, amikor élesen vetődött fel a pártállás kérdése és elkerülhetetlenné vált a hovatartozás megvallása, bátorságot jelentett az egyén függetlenségének hirdetése. Kaffka Margit erről így fejti ki személyes álláspontját a már említett Havasi Bélához címzett levelében, a kutyapecér profán példáján keresztül érzékeltetve a haladó értelmiség társadalmi kirekesztettségét: „Egyébként az igazi meggyőződéshez nem fontos a párthoz tartozás, ugye, mert mi is így gondoljuk; ehhez pedig három emberöltőnyit kellene ugrani ennek a szerencsétlen földdarabnak és nemcsak intézményes látszataiban, hanem embereiben gyökerestül megváltania, – hogy olyan emberek is meg tudjanak élni itt, akik a hivatott mesterségüket született és vállalt dolgukat tudják s azt gyakorolják; itt még sokáig lesz úgy, hogy reálpolitikusnak és reálszociológusnak kell felcsapni, hogy az ember, teszem kutyapecér lehessen; s alig fontos, hogy jól tud-e kutyát nyúzni.” Amikor levelében azokról az emberekről ír, „akik a hivatott mesterségüket, született és vállalt dolgukat tudják s azt gyakorolják”, a férje és a maga mellőzöttségére is gondol. A forradalom győzelmével és a Károlyi-kormány megalakulásával alig reménykedik abban, hogy az országban helyükre kerülhetnek a dolgok, és a háború okozta káoszt felválthatja a rég áhított rend a közéletben. Ezt szkeptikusan meg is írja a szociológus Halasi Bélának: „Nekem nem válságos mindez; az irodalomból eddig is lehetett koplalni, megszoktam; s egy kis átmeneti után remélem, nemsokára ismét lehet lesz.” Anyjának nem ír ilyen részletesen ezekről a dolgokról, visszafogottan, rövid mondatban sejteti vele kételyeit: „De sokára lesz, hogy kiláboljuk a háború utóbajait mindnyájan.”
A Nagykárolyban élő Almásy Ignácné érdeklődéssel követi a Jászi család sorsának alakulását. Első férje, Kaffka Gyula 1886-ban bekövetkezett halála után a szomszédságukban lakó Jászi Ferenc járási főorvos támogatja jóakaratúan az árvaságra jutott családot: az özvegyet és a két gyereklányt, Margitot és Ibolyát. Erre az időszakra szívesen emlékezik vissza önéletrajzában a főorvos fia, Jászi Oszkár is, így emlegetve Kaffka Margitot: „tőszomszédnőm a Zöldfa utcában”. Anya és leánya közötti 1918-as levélváltás idején Jászi Oszkár tevékeny alakítója az országos eseményeknek, többek között külügyminisztere a Károlyi Mihály vezette kormánynak. Az anyja érdeklődése ürügy arra, hogy bővebben kifejtse véleményét Jászi társadalomfilozófiai nézeteiről. Levélbekezdésének tételmondata előrevetíti azt a kritikai hangnemet, amellyel Jászi polgári radikalizmusát bírálja: „Jászival keveset találkozunk: nem is vagyunk egy hiten, én szocialista vagyok, ő polgári radikális.” Mindkét szellemi irányzat hívei egy kritikus történelmi korszakból keresnek üdvözítő kiutat az ország és a társadalom számára, ha az eltérő irányzatok elkötelezettjeiként bírálattal is nyilatkoznak egymásról. Kaffka Margit frappáns kifejezéssel lehetetlen társadalomelméletnek, „fából vaskarikának” tartja Jászi elképzelését egy radikális polgári demokráciáról, de magát a személyt is mérlegre teszi, filozófusként „nem túl nagy lumennek” tartja. Talán ő maga is túlzottnak véli egykori „tőszomszédja” egyoldalú megítélését, ezért a szellemieket erkölcsiekkel egészíti ki, elválasztva a magánszemélyt a közéletitől: „egyénileg feddhetetlen, jóhiszemű és tisztességes.” A teljes személyiség etikai rehabilitációját követően rátér Jászi feleségével, Lesznai Annával való kapcsolatára: „a feleségével régebben igen jóban voltam.” A közöttük lévő viszony több volt a szokásos írótársi kapcsolatnál, több minden is egymáshoz közelítette őket: a közös nagykárolyi és fővárosi emlékek, azonos érdeklődés és baráti kör. Anyjának is úgy ír róla, mint közös ismerősükről. Lesznai Anna a Kezdetben volt a kert című önéletrajzi regényében Leona néven egyik főszereplőjének teszi meg Kaffka Margitot: „Az egyetlen nő, akit férfitársai kételytelenül egyenrangú íróként kezeltek. Meglepő jelenség volt. Tökéletes egységbe olvasztotta a szépség és a rútság attribútumait. Rendkívüli tehetségét csak rárótt vészes adományként viselte.” Levélírás idején régi kapcsolatuk lazulófélben van, főképpen eltérő társadalmi nézeteik miatt. Kaffka Margit erről is részletesen beszámol anyjának, kapcsolatrontó fordulatnak tekintve pár héttel korábbi találkozásukat: „a forradalom előtt egy héttel /okt. végén – VBB/ itt volt nálam és nyolctól tizenegyig vitatkoztunk elég keményen.” A vita tárgya Lesznai Annának a társadalmi-politikai változásokhoz való viszonyulása: „sohasem voltam antidemokratább, mint most” – idézi Kaffka Margit az általa ominózusnak tartott kijelentést. Rendhagyó társadalmi témájú vitája ez két irodalmárnak, melyben indulatfokozó tényezőként van jelen az eltérő származás és élettapasztalat, valamint a rendkívülinek tekinthető magyarországi forradalmi helyzet. Vitájukban ellentétes pólusokra kényszeríti őket az eltérő természetű aggodalom: Kaffka Margit az egész társadalmat és benne a családját félti az elszabadult forradalmi indulatoktól, Lesznai Anna pedig a nemesi rendet félti a várható vagyonelkobzástól, ez teszi egyre „antidemokratábbá”. Kaffka Margit nem hagyja szó nélkül vitapartnerének ezt az önző és retrográd álláspontját, és a korábbinál élesebben, személyre szólóan fogalmazza meg kritikáját a nagybirtokosokkal szemben: „Íme így demoralizál a gazdagság!” A hivatalos népboldogító felesége mégiscsak egy tízezer holdas nagybirtokosnő: hogyan is tudhatna másképpen gondolkozni. Az ország korábbi nagybirtokos vezetőit hibáztatja a szegények szociális állapotáért és tudatlanságáért, éppen a megfelelő tömegtámogatottság hiánya miatt tartja korainak az esedékes szocialista változásokat. Indoklása: „Az ország nagy többsége teljesen előkészítetlen. A pestiek nem akarják hinni nekem, hogy Rákospalotán már azt sem tudja a paraszt, mi a szociálizmus, kommunizmus lényege: azt hiszi, egyszerű rablásból áll, itt még tíz-tizenöt évi munkára volna szükség s komoly agitációkra.” Azokban a napokban mindenki azt hitte, hogy a régi politika teljes pusztulása a záloga Magyarország újjászületésének. Ebben bízva tartja Kaffka Margit is elfogadhatónak a regnáló Károlyi-kormányt, reménykedve, hogy tagjai „komolyan és elszántan fognak e szörnyű nehéz munkához ebben az Augiász istállójában, amivé elődeik s az ostoba szörnyű háború tette Magyarországot.” Elsiklik a tény fölött, hogy ennek a kormánynak a korábban megbírált Jászi Oszkár is tagja, rövid ideig külügyminisztere.
Ebben az időszakban keletkezett leveleiben komor hangulatú helyzetjelentést készít családjának életkörülményeiről, valamint a széthulló ország kilátástalan társadalmi-politikai állapotáról. Ebből a válsághelyzetből kiutat keresve jut el a szocialista forradalomig, óvatosságra intve a kortársakat; az első világháború szenvedéseinek és halálos áldozatainak az ismeretében fél az újabb esztelen vérontástól. Radnóti Miklós Kaffka Margitról írott könyvében (Kaffka Margit művészi fejlődése, Szeged, 1934) a személyiség radikalizálódásának tekinti és az élettapasztalatokból eredezteti vonzódását a szocializmushoz: „az asszonysors lázadása, másrészt a sivár igazságlátás új, határozott elgondoláshoz, a szocializmushoz viszi. Kaffka Margitnál ez természetes fejlődés, nem úgy, mint nemzedékének sok tagjánál.”
Még egy hét sem telik el levelének megírása óta, november 26-án Bauer Ervin családjának két tagját – Kaffka Margitot és Frőhlich Lászlót, anyát és fiát – az I. sz. Belklinikára szállítja spanyoljárvány gyanújával, itt dr. Jaulusz Borbála gyakorló orvos kezeli. Levelében közvetetten érinti a veszedelmes kórt, korszakának tömeges halált okozó betegségét, és minden óvintézkedést megtesz, hogy teljesen elkerülhető legyen személye és családja számára. November 25-én a nála baráti látogatást tevő Schöpflin Aladár sem látja semmi jelét a betegségnek: „Nyugodt volt, derűs kedvű, az arca is kisimult, szeme melegen csillogott.” Egész életében a rákos megbetegedéstől óvakodott, hogy 1918. december 1-én a Budapesten dühöngő spanyolnáthajárvány áldozatává váljon, a december 2-án elhunyt fiával együtt. „Harmadnap temettük. Zord idő volt, ólmosszürke az ég, napközben daraeső esett. Lent a városban forradalmi zűrzavar, a pánik rettenetét vad kiáltozás leplezte, mindenki rettegett önmagáért, Magyarországért, a spanyoljárvány úgy haladt végig házról házra, lakásról lakásra, mint a bibliai öldöklő angyal. Itt fenn a hegyoldalban, kevesen voltunk, temettük Margitot” (Schöpflin Aladár).