Karácsony

Gianina Săvescu: Cím nélkül

(regényrészlet)

„Te!”, mutatott a főtörzsőrmester Hosszútónira. „Menj oda, és kérdezd meg, mit akar!”

A főtörzset másfél napja csatolták hozzájuk, azaz föléjük – Bereta hadnagynak is rá kellett jönnie, hogy nem bírja alvás nélkül, segítőre van szüksége. Jovan már korábban is találkozott az altiszttel: ő volt a raktárok főkulcsárja vagy micsodája. Amikor egyszer a százados bizalmi feladatként rábízta a Daciája csomagtartójának telelapátolását kincstári krumplival, munkálkodás közben elbeszélgetett a főtörzzsel. Fura alak volt, kimondhatatlan névvel, tar koponyával és olyan hosszú, lelógó bajusszal, amely egymagában felvette a versenyt a kaszárnya többi összevont arcszőrzetével. A szabályzat szerint ez nem volt megengedett – de aki a raktárak kulcsait őrzi, az talán még szakállat is ereszthetne.

A Harcsának – minek másnak – elnevezett elvtárs első felvilágosító mondatai között szerepelt az is, hogy nem fogja megtanulni senkinek a nevét, egyrészt mert túl öreg ő már ehhez, másrészt pedig úgysem lesznek egy kötelékben sokáig, úgyhogy ujjal fogja mutatni, kire gondol egy-egy parancs kapcsán. Nem aratott nagy sikert ez a bejelentése, de hát, ahogy valaki meg is jegyezte: mit várjanak el egy lila parolistól… A ravaszabbak igyekeztek is folyton a háta mögött lenni: ha nem látja őket, nem tud rájuk mutatni.

A teherautó lassan közeledett. Egy­értelmű volt, hogy a sofőrje nem akarja magára vonni a fegyveresek haragját. Minél közelebb került a védelmi álláshoz, annál lassabban gördült. Óvatos volt. „Talán cselezik: szépen idegurul, majd, amikor már kellően közel van, beletapos a gázba, és áttör rajtunk”, mondta egy hang, mire másik kettő gyorsan letorkollta: „Hülye vagy. Ne pofázz annyit”. Aztán amint az egyetlen működő utcalámpa fénykúpjába érkezett, megállt. „Külföldi rendszáma van”, jegyezte meg valaki.

Egy ideig nézték egymást, a sofőr meg a katonák. Bár utóbbiak az előbbit nem látták, csupán a körvonalai sejlettek keresztül a kabin ablakán. Eltelt tíz másodperc, még tíz, aztán újabb és még újabb tíz szekundum. Csend és békesség feküdte meg a téli estét. Autók nem jártak, már vagy félórája lövéseket sem hallottak, a központban tüntető tömeg morajlása nem hallatszott el hozzájuk, valahol egy összezavarodott vörösbegy dalolta a reggel elmulasztott énekét, és a gyenge szellő lecserélte a korábban terjengő égettpuskapor-szagot a közeli állattartó telepről származó, soha ilyen kellemesnek nem érzett disznószarszaggal.

Nagyjából egy perc után a főtörzs megunta. „Ez a faszi nem fog kiszállni magától. Én se tenném”, mondta nem túl boldogan. „Te!”, mutatott a főtörzsőrmester a legmagasabb katonára: „Menj oda, és kérdezd meg, mit akar!”.

Újabb meddő másodpercek teltek el. Hosszútóni nem mozdult. Harcsa rászólt: „Indulj már, katona!” Ám a katona nem indult – hanem a befelé sírástól eltorzult hangon ezt nyögte ki: „Félek, főtörzsőrmester elvtárs”.

Nem szokás ilyet mondani a seregben. Mi több: hadiállapot idején a parancsmegtagadás csak jó esetben jelent haditörvényszéket. „Vajon főbe lövi Harcsa?”, kérdezte valaki valakitől. Jovan odaszólt Tóninak: „Ne szarj be, menj oda a kocsihoz!”

Az öreg főtörzsöt bosszantotta a dolog. „Te nagy hős, te sírós kislány, menj oda, hátra, az anyád picsájába, majd beszélgetünk később”, mondta az akkor már rendesen zokogó katonának. Majd Jovanra nézett: „Te! Te vagy az, aki a tegnapelőtt elfogtad a postást, ugye?”

Jovan jóváhagyóan bólintott. Néhány órával vagy néhány nappal korábban – összegyűrődött számára az idő, mint egy darab rongy vagy egy marokba szorított papírlap, a pillanatok közötti távolság már nem lineáris volt, hanem az események függvényében változott, néha mintha két‑három vagy még több időben élt volna egyszerre –, a szakaszától bő százlépésnyire eltolt őrhelyén, tán fél perccel azután, hogy visszatért a valóságba, miután egy lövedék megpengette a sisakját és vagy negyedórára kiütötte, elfogott valakit. Szakszerűen mondva: foglyul ejtett valakit. A valaki nagyon hirtelen termett előtte, miután átugrotta a félméteres kerítést – valószínűleg el akarták gázolni, legalábbis a kerítésen túli sétányon üvöltő motorral épp akkor húzott el egy kocsi. Jovan szétrázott agya azt rakta össze, hogy ha az illető a jó oldalon állna, akkor nem fehér Oltcittal, hanem fekete Daciával üldöznék, tehát minden bizonnyal a rossz fiúk közül való. Ráemelte a géppisztolyt, és meghúzta a ravaszt. A fegyver hallgatott, üres volt a tár, korábban egy billencsbe ürítette. Azon nyomban ráüvöltött a kerítésugró ismeretlenre:

– Feküdj! Maradj a földön, a kurva anyádat!

A másik nem ellenkezett, láthatóan be volt rezelve. Jovan mérlegelt. Ha tárat cserél, néhány pillanatig harcképtelen lesz, arról nem is beszélve, hogy a másik megtudja, a fegyverében nincs több töltény – így előkaphatja a saját fegyverét, és végezhet vele. Ha nem cserél tárat, akkor a másikra tud figyelni folyamatosan, az pedig, mivel nyilván azt gondolja, hogy a géppisztoly tárában ott figyelnek a gyilkos magok, semmit sem fog tenni. Az utóbbi változat mellett döntött.

– Kússz, bazmeg! A főút felé! Kússzál már!

Lassan közeledtek a többiekhez. Mikor már húszlépésnyire megközelítették a szakaszt, ketten-hárman a segítségére jöttek. Egyikük a kúszóba rúgott, de a többiek leállították, mondván, egyelőre nem tudni, kicsoda. Bereta valakit beküldött a kaszárnyába a fogoly hírével, így hamar megjelent egy TAB, amelybe a fickót betuszkolták és elvitték.

Másnap kiderült, hogy a kerítésugró a környék postása volt, aki azért merészkedett a közelükbe, hogy jelentse: néhány idegent látott bizonyos házakban. A postást elengedték, Jovant pedig megdicsérték. És néha röhögtek a háta mögött.

„Te, mivel olyan bátor vagy, hajtsd végre a parancsot. Mozgás!”

Jovan úgy pattant fel, mintha világéletében erre a lehetőségre várt volna. Talán a kocsi jugoszláv rendszáma tette, talán hős akart lenni, vagy csak éppen bizonyítani akarta a többieknek, hogy milyen tökös srác. Karabélyát a hátára vetette, hogy békésebbnek látsszék, és határozott léptekkel tette meg a tizenöt-húsz métert a teherkocsiig. Amint odaért, tisztelgett a sofőrnek. Majd beszédbe elegyedtek, ezt mindenki láthatta a gesztikulációból. Kisvártatva Jovan hátrafordult, és felemelt hüvelykujjával jelezte: minden rendben. Majd jobbra csapódott a feje, és összeesett. Egy következő lövedék a sofőrt fektette a kormányra. Valamelyik srác nem bírta cérnával, és lőni kezdte a közeli épületet. A többiek azt hitték, hogy látott valamit, ezért ők is tüzet nyitottak. Harcsa alig tudta leállítani őket – még az hiányzik, hogy megöljenek egy csomó ártatlan civilt. Néhányan Jovánhoz szaladtak. Élet már nem volt benne. Fejlövést kapott, a lövedék átütötte a sisakját, bement a koponyába – majd kijött a másik felén, végül ismét átütötte a sisakot. Döbbenten nézték. „Ezt valamiféle különleges lövedék tette”, mondta a Harcsa. „Én ismerek minden nálunk rendszeresített lőszert, erre egyik sem képes. Gyilkos terroristák! Basszam az anyjuk istenit!”, fakadt ki. A sofőr megrogyó hullájának valamelyik testrésze elérte és megnyomta a kürt gombját – halálról dudált a teherautó a disznószar- és puskaporszagú estében. A meleg vér pedig lassan utat talált magának a hideg aszfalt hajszálrepedései felé, s eltakaríthatatlanul beleégett az út burkolatába.