Kakasok

Juhos Sándor: Letter and Reply (Still Life with Paper and Paperweight). Részlet
Apám néha megjelenik a hátam mögött, és azt mondja, idenézz, és a karján ott egy bóbitás jérce. Nézd, milyen aranyos. Apám boldogan mosolyog, ha megsimítom két ujjal a tollas fejet. Az embernek elfoglaltságra van szüksége, mi több, dolgokra, amikről gondoskodhat. Mondjuk citromfákra. Abból is van egy kisebb erdő a garázs előtt, télen a nappali sarkában vagy a fenti fürdőben. Mióta ott laknak a citromfák, nincs is olyan hideg, mert szegények nem bírják.
Apám tényleg szereti a baromfit, de nem a peckes, fehér kakasokat, mert az nekimegy a vádlinak, annak a vádlinak, amelyik a kukoricás vödör mellett áll. Apám, ha autóba ül, mindig tiszta, vasalt nadrágot és ezredforduló előtti inget vesz. De az otthoni nadrágja egy időben csupa luk volt a peckes, fehér kakasoktól. Helyettük jöttek a Bercik.
Berci, harmadik ezen a néven, olyan volt, mint felmenői. Színes, kicsiny, de bátor. Megvédte a tyukicákat, ha kellett, széles uralma alatt egyetlen menyét sem rángatott ki tyúkot a futtató rácsán. Én magam félek tőlük. Nem a menyéttől, a tyúkoktól. Buták is és korruptak, na nem direkt, de ha kell, lesz a pokolnak tyúkserege bármikor. De azért a bóbitások aranyosak. Amíg fiatalok. Nyírni kell a bóbitát, különben nem látnak, szerencsétlen kis díszek.
Berci kerek, düllesztett mellkassal uralkodott a kertben, ha kiengedték. Ha nem, odabent, a futtatóban düllesztette magát, és sokszor kiabált bele a délutánba, amitől a szomszédok költözést fontolgattak. De nekik meg galambjuk volt, huszonöt, esetleg harminc, alkonyatkor formációban repültek az égen. Galambbal költözni nehéz.
Berci, a japán kakas, a harmadik, öreg napjaira teljesen egyedül maradt. Kihaltak mellőle mind az asszonyok. Minden férfit megviselne ez, őt végképp, nem is akart már kerítés mögött maradni, addig kapart az ajtó alatt, amíg menyétnyi lyuk nem tátongott, nem tudtuk, hogy a halált várja, vagy csak szabadulni akar. Végül apám kinyitotta neki az ajtót, gyere, Berci, öreg vagy már, úgyis mindegy.
Apám kertje terebélyes, kissé lejt, a végében mindig állatok laknak, nyúl vagy galamb, de csirke tényleg mindig volt. Gyerekkoromból emlékszem a nyulakra, ólszag és faforgács, apám a hátsó lábuknál fogta meg őket és megpörgette, hogy megszédüljenek és kevésbé érezzék a kést. De ez mindegy is, kakast ritkán vágtunk, kell a jól nevelt tyúkvigyázó. A kertről valaki találóan azt mondta, zöld, mert tényleg nagyon olyan, mintha föld nem is, csak borostyán lenne mindenütt, meg egy kövér fügefa, egy betegeskedő dió, sok málna, aprószemű, édes, északról hozták, a nagyszülői kertből. És egy-egy susnya ribizli. Ha érik, néhány piros folt vegyül a zöldbe, mintha fésűn húzták volna végig az ecsetet.
Berci hát szabad lett. Egyre zöldebbé vált a melle és vörösebbé a nyaka, de csak galambok laktak a szomszédban, nem látták, milyen csinos. Berci, a harmadik, aki tovább élt és nagyobb tiszteletnek örvendett, mint bárki korábban, magáévá tudta a kertet. Az agár, kicsiny, csíkos, nem zavarta uralmát, csak a macskákat szerette megkergetni néha, mit neki baromfi. Bezzeg pár évvel később egy másik agár meg a Harag (kutya az is) a fészekaljból rángatták elő a jércéket. Apám nem volt mérges, az enyémek voltak a kutyák, meg azé, akit szeretek, akkor látta őt először, nehéz lett volna haragudni, olyan mosolygós. Úgyhogy csak kedélyesen megpucolta a halott jércéket egy kissámlin. Toll nélkül látszott, hol marták meg őket a kutyafogak.
Na hát Berci, a harmadik, nagy szomorúságában és a szabadság szagától megifjodva megtalálta a ribizlibokrokat. Anyám, aki reggelente és alkonyatkor kint ül a teraszon, egyre nézte a kakast. Valami fura, de mi. Végül apámmal közösen eldöntötték, hogy a Berci részeg. A napon meglottyadt ribizli a fejébe szállt, összeakaszkodtak a lábai és dajdajozva mászkált fel-alá a kert végében, miközben az asszonyok lábnyomát kutatta a földön. A galambos szomszédok ekkor rakták ki az eladó táblát, jó mélyen beleütötték a földbe, és csak dél és kettő között fogadtak érdeklődőket, amikor Berci, a japán, a délutáni sziesztáját töltötte.
Berci ekkoriban tanult meg átjárni a szomszédba. Apám egy kiállításmegnyitón állt éppen, a zeneiskolások furulyás kamaraelőadását hallgatta a város krémje mind, amikor hívta a szomszéd, hogy ugyan, nagyon kedveli, de azért mégis vigyük már haza a kakast, mert itt áll a fürdőszobaablakban és lesi a nőket. Apám otthon még kiöltözve megvágta a szárnyait, kérem, Bercelus III., maradjon már itthon, mi ez itt, egy egész kert, az már valóban a nagy világ. Berci ette tovább a ribizlit, szökdösött, anyám látta, hogyan billen át a kerítésen, inkább szédült, mintsem repült, nem találta az egyenest sehogy sem. A fürdő ablaka csupa pihe lett, hullajtotta még a hónaljszőrt a Berci, golyócska szemét, mindig csak egyet, sajnos, mert ilyen a madarak feje, nekidűtötte a fürdőszobaablaknak és nézte a habfehér testeket. Egy idő után leszédült az ablakból és visszaténfergett hozzánk.
Apám kedvesen mosolygott rajta, kicsit szégyenlősen, anyám bezzeg röhögött, hogy a kakas minden nap tiszta részeg és kukkolni jár a szomszédba. Mi is röhögtünk, az arcunk nem volt más, csak egy nagy száj teli nyelvvel és fogakkal. A ribizlikakas tiszta részeg már megint, a harmadik, tud ez valamit, kacsingattak az emberférfiak, tudja ez a Berci, hogy kell ezt.
Aztán ősszel, a legényes nyár után apám elment a piacra, és fehérhúsú, tipegős jércéket hozott a Bercinek. Pettyesek voltak és kicsik, süldőlányok csak, a részeg kópénak ennyi sóvárgás után igazán jár. Berci otthagyta rögtön a ribizliföldeket, visszatért a futtatóba, apám betemette a menyétnyi lyukat, és Berci nem vájta ki többé.
Három nap múlva meghalt, szívinfarktusban, nagyon röhögtünk, a részeg agglegényen a három pipi kifogott, azok a bokák, jaj, hát beleszédült az öreg Berci, azóta se volt több, harmadik és nincs tovább, most már csak a bóbitások, akik a frufrutól úgyse látnak semmit. Persze japánkakas az volt még egy ideig, de csak úgy hívtuk: a kakaska. Ő is az, mondta apám szomorúan, amikor a csirkéken meglátszott a taraj, ő is egy kakaska, mindig azok a legszebbek, napnyi folttal a homlokukon. A szomszéd nem tudta eladni a házat, maradtak a galambok, de a fiatal kakasok sokat kiabálnak, gyakorolják, meg hát jó is az, hangot hallatni.
Egyszer eltűnt a kakaska, a legkedvesebb, az egyetlen, akit megtartottunk, mert nincs hely több kakasnak, sajnos. Semmi nyom, egy szál tollú annyi se, volt, nincs, nem láttuk többé. Anyám szerint róka volt, megette helyben, megfojtotta, megette, elslisszolt aztán. Ennyi egy kakaska. De apám szerint ilyen tiszta munkát csak ember végez, állat nem, annak mindig nyoma van, és kicsit meg is volt hajolva a kerítés. Árnyakat láttunk a szomszéd fürdőszobaablaka mögül, ez mondjuk nem furcsa, néha nevetést, az se igazán, de mi nem, mi nem lőttük le a galambokat, csak kiegyenesítettük a kerítést, ahol megdőlt. A bóbitások némák és vakok, minek hát.

Veréb Árnika 1995-ben született Kistarcsán, Veresegyházon nőtt fel, jelenleg Szentendrén él. Idén végzett az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterszakán. Irodalomkritikákat és verseket ír, első kötete régiek címmel a Szépirodalmi Figyelőnél jelenik meg 2020-ban.