Kábelszakadás

Kolozsi Tibor: Éva

Nikotin-, alkohol- és drogfüggőségben nem szenvedtem – és azt gondolom, ez már végleg így marad. Engem már koromnál fogva sem kell teszt alá vonni, ráadásul nem állampolgárilag. A függőség mint fogalom – és gyakorlat – persze bonyolult dolog.

Engem pár héttel ezelőtt egy váratlan (nem egészen váratlan) kábelszakadás lepett meg, szerencsére csupán egyetlen 24 órára kiterjedő közvetlen hatással. Az eset viszont évtizedekre visszanyúló emlékezésre késztet. A cigarettával egyszerű a helyzet. Nem számítva be a családi, baráti és szerkesztőségi körbefüstölést, összesen másfél cigaretta nyomja a lelkemet, azaz a tüdőmet: egy felet úgy tízévesen a nálam hét-kilenc-tizenegy évvel nagyobb unokabátyáim próbáltatták ki velem, az egészet (vagy ott is csak felet?) a katonaság idején próbáltam, rábeszélésre, elszívni – járt a fejadag; kiköhögtem magam, nem lett folytatás. Drog-megkísértésben nem volt részem. Az alkohollal más a helyzet, az absztinencia távol áll tőlem, lerészegedésre viszont kevésre emlékszem. A leginkább talán régi húsvéti öntözésekkor jelentkezett a veszély.

A 2014. decemberi kábelszakadás a Mikes Kelemen 15-ben, illetve csak a földszinten az elzártság vissza-visszatérő eseteit eleveníti föl, hihetetlen erővel. Az első emlékezetest Krakkóban éltem át. Több órás monodráma – próbálkoztam újrajátszani a történetet a Szárny és gyökérben, 1979-ben, valahogy így:

Latyakos, hideg novemberi este volt, az embert önmagától is elidegenítő. Előadásról érkeztem vissza szálláshelyemre, már egyedül, szabvány-turista díszletek közé. Eltűnt a rivalda, következésképpen két oldala sem volt, vallani csak magamnak vallhattam a szállodaszoba sötétjében, melyet a villanykörte fénye nem tudott eloszlatni. Két hete nem érkezett hír otthonról, ráadásul haraggal, egymást megbántva váltunk el Erzsikétől a kolozsvári állomáson. Szállodaszobám ablaka a belső udvarra nézett, a vendéglő, a konyha furcsa alakú kéményeire. Kafkai táj absztrakt figurái fenyegetően néztek be az ablakon, hiába fordultam el, hiába oltottam le a lámpát, ott voltak, foglyukként őriztek, nem menekülhettem. Előző nap a közeli Ošvięcim (Auschwitz) haláltáborában jártunk. A múlt betört a jelenbe. Nem tudom, hogy végződik a monodráma, ha nem szólal meg éjfél után a telefon. Többszöri sürgetésre – németül, angolul kínoztam a telefonos lányt – végre kapcsolták Kolozsvárt, beszélni tudtunk. Nem gyúlt ki egyből a rivaldafény, de jött a nagy happy end, hiszen a telefondrót nem alkalmas arra, hogy általa „olyan dolgokról valljanak, melyekről egyébként gondolkozni is csak suttogva szoktunk”; nincs még videotelefonunk, nem nézhetünk egymás szemébe, de a hang sok mindent magára vállal. A fogoly, tépetten és megviselten, kiszabadult.

(Utólag toldom meg kései hangulatjelentésemet, hogy a leírásba nyilván már belejátszott a lengyelországi utazáson írótárs Sorin Titel kisregénye, A fogoly hosszú utazása.)

Nincs olyan írói próbálkozású följegyzésem az 1989. december 21-i kolozsvári kétségbeesett várakozásunkról. Ketten voltunk Erzsikével a Mikes utcai lakásban, ő az iskolából, a Szentpéteri-templom melletti Traian Vuiából, én a szerkesztőségből, a Megyeházáról érkeztem haza délben, láttuk a felsorakozott sisakos katonákat az utcasarkon is (menet közben beszerezte magának akár több napra a cigarettát, a piacon pedig krumplit vásárolt ínséges időkre, hiszen a rádióhírekből sejteni lehetett, hogy nehéz napok jöhetnek); ebédtájban a Főtér felől sorozatos lövéseket hallottunk. István fiunk kint volt barátjával Zentelkén, a malomban (a haveri szilvesztert mentek előkészíteni), Laci munkában, a Magyar Színháznál; illetve már a délelőtt telefonált nekem, hogy valaki, ismeretlen román férfi, a színházépület előtt szólt neki, délben menjen ki a Főtérre, történni fog valami. Aztán jöttek a lövések. Ettől kezdve órákon át telefonáltunk be a színházhoz, válasz nem érkezett. Csak késő délután sikerült a kapcsolat, tudták hívni Lacit a telefonhoz (hol volt még akkor a „bunkofon”, mai nevén a mobil?), beszéltünk, él, nem sebesült meg. Azt csak este mondta el, hogy mellette lőtték meg Nemeşt, a román Nemzeti színészét.

És alig pár hónap, mindössze három, Párizsban vagyok, a „szabad világból” jöttem már, Budapesten át repülővel, csúcsnak számító romániai írószövetségi küldöttség magyar tagjaként. „Szabad világunk” éppen csak túlesett a marosvásárhelyi fekete márciuson. Grand Palais-beli, népes közönséget odavonzó szereplésünk, a Könyvszalon előtti percekben halljuk a disszidens Paul Gomától, hogy Romániában újraalakult a Szekuritáté.

Talán három napunk van Párizs élvezésére, lázasan (magas lázzal) járom a várost, éjszaka még rosszabbul vagyok, nyilván izgat, hogy mi történik Kolozsvárt, mi van a családdal. Nincs telefonkapcsolat, hiába könyörgöm a szállodai szolgálatnak, nem sikerül adni Kolozsvárt. Ilyenkor minden rosszat el tud képzelni az ember. Marosvásárhely után vagyunk. Laci pedig ott filmez.

Eltelik újabb huszonnégy év az életünkből (az Erzsikééből csak huszonegy telt), a fiúk, az unokák messze vagy nem is olyan messze, Budapesten – és jön a legújabb kábelszakadás. 2014 de­cemberében, advent kezdetén. Egyedül vagyok a Mikes Kelemen 15-ben, azaz a „Croitorilor”-ban.

És: hamisítatlan kábelszakadás.

Sötétség

December 21-e van. 51. házassági évfordulónk napja. A legsötétebb nap az évben, legalábbis a leghosszabb éjszakával. (A barátok élcelődtek a dátum kiválasztásán.) Mellesleg, aki még emlékszik rá, Sztálin elvtárs születésnapja. Kell-e magyarázni tovább a sötétséget?

A halált nem lehet magyarázni, elmesélni. A sajátunkat nyilván nem. (Ez Nádas Péternek sikerült.) A hozzánk legközelebb állóét ugyancsak nem. Egy ijedt nézést esetleg, pár nappal előbbről. Az utolsó, szótlan kézszorítás örökre megmarad, másokkal megoszthatatlanul.

A Mikes Kelemen utca furcsa („idegen”) halálnemekre emlékezteti a hetven éve itt lakót. Biztos sokan voltak, akik szomszédunkba jártak szombatonként, az ortodox zsinagógába; és a nácik lágereiben végezték. (Szilágyi Domokos verséből: „Összevont szemöldökű felhők sorakoznak csatarendben”.) Őket személyesen nem ismertem. (Herz Sanyit – Szíves Sándort – igen, ő csodálatos módon megmenekült, hazajött. Aztán elment Izraelbe.) A második szomszéd kelmefestőt és vegytisztítót gyakran láttam, ő az egész családját ki akarta irtani, végül a feleségét sikerült, majd önmagával végzett, a fia ki tudott menekülni az ablakon. Pár házzal odébb a szűcsmester autója gyúlt ki, arra jöttem, amikor éppen oltani próbálta, égési sebeibe belehalt. Az egykori stráfszekeres asszony, később eser­nyőjavítással foglalkozott, magányában az öngyilkosságot választotta. (A békés halottakat – köztük szüleimet, más városba került orvos barátomat, a „kicsi” Tibit, a brassais igazgató Szöllősi Ferit, akivel főként az utolsó években gyakrabban beszélgettünk – nem sorolom.)

Az utca lakói kicserélődtek, ki erre, ki arra távozott, a házak nagyobbrészt maradtak, esetleg funkciót váltottak (a zsinagógát megvásárolta az egyetem), de épültek újak, például a Finzleréké helyébe jó kinézésű lakóház 2014-ben. És néhány hónappal ezelőtt megkezdődött az úttest, a járda, a vezetékek teljes felújítása. Egyszerre megszűnt az autóforgalom, a gyalogos is majdnem, időnként elzárták a gázt, a vizet, pár órára a villanyt. Többnyire bejelentve az elvonást. Egy nap viszont este arra jöttem haza, hogy még mindig nem kapcsolták vissza az áramot. Délután ugyan már szóltam a munkásoknak, s azt a választ kaptam, hogy tévedésből elvágták a vezetéket, tehát tudnak róla, nyilván helyrehozzák a hibát. Aztán semmi. Se villany, se csengő, se telefon, se tévé, se internet. A hűtőszekrény persze nem működik. Rádiózni – már nem az igazi. A lemerült mobilt sem lehet feltölteni. Marad a gyertyaláng. És egy kis elemlámpa, egy süketnéma árustól vettem régen a vonaton.

Teljesen elzártak a külvilágtól. Panaszt tenni sem tudok. Ez maga a börtön. Anélkül, hogy az ajtó börtönrácsát verhetném. Próbálok olvasni az elemlámpánál, nem megy.

Így nem lehet élni.

Másnap reggel mégis van annyi erő a mobilban, hogy beszólhassak a városi diszpécser-szolgálathoz. Keresztkérdéseket tesznek fel, majd megígérik, hogy kiküldik az ügyeletes csapatot. Meg is teszik, csak legyek itthon. Természetesen. Újra szól a telefon: – Miért nem vagyok itthon? Persze itthon vagyok, csak nem szól a kapucsengő.

És meglesz a groteszk magyarázat a sötétségre: a villanyórákat kiköltöztették az utcán fölszerelt ládákba, csak éppen az én órámat nem kapcsolták át, bent nem bontották le, nem hozták be az új kábelt.

Éljen az új technika! Happy end!

Sötétség – ennyi?

Másnap délben melegíteném az ebédet. Nem kapcsol be a mikró. Elromlott? De a bojler sem működik. A villanykapcsoló sem reagál. Megint nincs áram. Kimegyek az utcára, hátha még találok szerelőket. A szomszéd udvarban van néhány. Dühösen mondom a bajomat. Nem rájuk tartozik. Kijön egy idősebb társuk, ő kedvesebb hozzám (gyanítom, ő járt nálam a tegnap), mondja, nézzük meg az utcai kapcsolót, az új villanyórában az enyémet. Hát igen. Pont a Mikes Kelemen – bocsánat, a Croitorilor – 15. földszinti lakásáét kikapcsolta valaki. De hát ezt akárki akármikor megteheti?! Vegyek lakatot, tanácsolják, már van, aki meg is tette.

Vásároltam lakatot.

A sötétségre ez a válasz?

A börtönpszichózis legalább véget ért.