Jól csak a szívével hal(l) az ember (Mikszáth Kálmán: Prakovszky, a siket kovács)

Vannak az emlékezetnek megmagyarázhatatlan gesztusai. Miért, hogy ifjúsága egyik kedvenc olvasmányának csak egyetlen mozzanatára emlékszik az ember? Ja, hogy a siket Prakovszky hallotta a lövést. Összesen ennyi lett volna? Ez a kisregény nyilván sok egyéb­ről is szól, ami egy bimbózó lélek érdeklődését jobban felkelthetné. Ez az is persze nem ennyire egyszerű. Ha csak a címet nézzük is. Prakovszky, a siket kovács csak a legjobb indulattal nevezhető mellékszereplőnek is, főszereplőnek pedig semmiképpen se. Ahogy a lövés, az a bizonyos lövés az utolsó oldalakon is csak úgy fityeg a történeten, mint használt mentén a pityke. Vagy micsoda.

De mi is a történet? Ha van történet. Mondjuk, hogy van. Ha nincs, képzelünk valamit. Adott egy serdülő fiú, aki maga a későbbi visszaemlékező elbeszélő. Ha van fiú, akkor van nagyapja is. Ez így meglehetősen közhelyes. Eddig. A fiú, korából és hormonális változásaiból adódóan, nyilván szerelmes. Ha belegondolunk, ez sem túl eredeti. Ha tanítottam volna Mikszáthot (a nagyképűség látszatát igyekezzünk elkerülni!), és hozza ezt a novellaötletet öregedő mentorának mint hallgató, erősen figyelmeztettem volna, hogy a téma sekélyes, a történet közhelyes, nagyon kell kapaszkodnia ahhoz, hogy ebből a majdnem semmiből novellát bucheráljon. Kisregénnyel semmiképpen se próbálkozzék.

A tehetség persze éppen ott kezdődik, hogy a semmiből teremt valamit. Tanítom most a hallgatóimnak. És okosabb vagyok már annál, semhogy a történet szűkössége-tágassága miatt megtorpanásra késztessek bárkit fiatalabb kollégáim között. De lássuk, miről is van szó esetünkben! Mitől izgalmas ez a valójában izgalmaktól mentes nagy novella, novellafüzér-kisregény? Mikszáth ravasz látványtalansággal adagolja a legjobb prózaírói fogásokat. Teheti, az ötvenedik életéve felé közeledik, még nem öreg, mint a Prakovszky mesélője, de már az összes írói erény – és jó értelemben vett hatáskeltés – birtokosa. (Jelen olvasó, e sorok írója nyilván azért kezdte ilyen durván a tűnődéseit, hogy fel tudja hívni a figyelmet a szemérmesen elrejtett írói bravúrokra…!)

Nem tűnik fel, pedig az érzeteinkben feltétlenül megjelenik, hogy a novella elbeszélője olyan öregember, mint a kisfiú nagyapja magában a történetben, magyarán, a bölcs és kissé flegmatikus öregember alakja belecsúszik a mesélőjébe, illetve, különös transzparencia folytán, mesélő, nagyapa, gyermek és író kerül közös és különös derengésbe. Hívjuk ezt megsokszorozott narrációnak, biztos van az irodalomtörténészeknek megfelelő terminus technicusuk rá, nekem nem szükségeltetik. Az, hogy a címszereplő csak olykor-olykor bukkan fel a cselekmény folyamán, folyamatos várakozást kelt bennünk. Miért igen, ha nem, és miért nem, ha igen! Mondom, ravasz fickó ez a Mikszáth! A helyszínek közül a legfontosabb a templom, a krizsnóci, itt bonyolódik a tót-szász kisfalu lakosainak közösségi élete. Itt bontakoznak ki a titkos viszonyok és kapcsolatok, így a szerelmek is. Gáll Piroska a hajdani kislegény szerelme, a rettenetes – és rettenetesen jól megrajzolt – zsugori uzsorás Gáll leánya; szerelme izzó, és mert a szerelem vak, a kisfiú is elvakult pillangóként bolyong a ragyogó lány fénykörében. Persze a lánynak fogalma sincs a serdülő fiú erős vonzalmáról, ami új és erős írói eszköz bedobását engedi meg, a félreértését. Ehhez még egy elhasznált, de hatásos eszközt is hozzácsap Mikszáth, a levelet. Rátesz még egy lapáttal – egy eltévedt levelet. És máris a megkeletkezett, de a regényvalóságban nem létező szerelmi háromszög közepében vagyunk. A lány titkos vonzalma Prakovszky délceg hadnagyfiáé. S mert titkos vonzalom, megkapjuk a titkok kitudójának a státusát, egyszerűbben szólva erről, a voyeurét. Nem tudom, mennyire érezhető, hogyan forgat be magába bennünket a nagyon is tudatosan felépített írói masinéria! És természetesen megjelennek a ponyvaregények nélkülözhetetlen kellékei is, természetesen kellő beágyazottságban. Például a bosszú! Hozzá a csalatkozott ember vérmes indulata. Hogyan is emlékezik vissza a hadnaggyal történő incidensre az eltévedt levél megtévedt kárvallottja, a nála idősebb hadnagy erős fülcibálását megidézve: még most, vén koromban is elfut az epe, ha erre a jelenetre gondolok. Vagy mit is ír a megsebzett lélek megszúrt ujjbegyéből kibuggyanó vérével (igazán romantikus fordulat), amikor a dinnyevirágok közt ráakad a szerelmesek levelére, átkos válaszul: legyen átkozott a szerelmetek. Elegáns írói gesztus, hogy a végjátékban, amikor Prakovszky hadnagy a harminckét tornyú Majland városában golyót röpít a fejébe, nem hivatkozik erre a korai átokra. Attól még az átok, ha olvasói tudatunk mélyén jelenve is meg, még létezik, s lám, meg is fogan. Ponyvába írandó a cseh muzsikusok kísértethistóriája is, de Mikszáth kezén gyönyörű anekdotává, selymes humorú halottak báljává nemesül (lásd ellentételként Katona német mintára írt sikertelen kísértethistóriáit…!). Kezd elfogyni a helyem, és föltolulni fenyegetőn és szemrehányón, amit elhagyni leszek kénytelen. Említődik bennem a mikszáthi humor, avagy derű, valamivel a tragikus végkifejlet előtt. Párbeszéd a kovácsműhely előtt:

„Leesett a lovunk patkója, Prakovszky úr. / Köszönöm, meglehetősen. / Ha szíves volna fölverni. / Azt bizony meghalt szegény, régen meghalt.”

Mielőtt azonban kiheherésznénk magunkat a siket kováccsal folytatott párbeszéden, ránk csap Prakovszky párbeszéde, magánbeszéde a sorssal, talán az istennel.

„(Prakovszky) Miféle lövés volt az? / (Szlaby Pál, padszomszéd a templomban) Lövés? Én nem tudok semmilyen lövésről. Miféle lövésről beszél, komámuram? / Éppen ebben a percben hallottam a lövést. / No, én nem hallottam. Bizony mondom, képzelődik komámuram. / Nem. Dehogy. Éppen most lőttek. Puskából. Ugye hallotta, Funtyik bácsi? (Funtyik bácsi a fejét rázta, hogy egy mukkot se hallott, pedig annak legalábbis ágyúlövésnek kellene lennie, ha Prakovszky hallotta.) / Nem hallották az urak a lövést? (Azok nevetni kezdtek. Nem rossz. Prakovszky lövést hallott, de mi nem.) / Pedig világosan hallottam – dadogta zavartan, tágra nyitott szemekkel –, megesküszöm rá, megesküszöm… / Hiú bolond! Tetteti magát, hogy ő hall.”

Prakovszky, a siket kovács, aki gyakorlatilag már semmit sem hall a világ zajaiból, meghallja Majlandból a lövést a templomban, ahol a Gáll lány esküvőjét hirdetik, de nem az ő hadnagy fiával. Hát itt a költészet, barátaim, akik e sorokat olvassátok, mégpedig a szerkezet költészete. Az anekdotázgató író súlyos tragédiákat rejt bele ebbe a hallás-látomásba. És ha már idáig jutottam, legalább hadd sajnálkozzam, hogy a ritkán emlegetett Mikszáth-humort nem tudom kellő részletességgel fölmutatni. Legalább fragmentumokban. „Mélyebb szög veretteték most be az én szívemnek belsejébe… lelopja arcáról a rózsákat, a hímport, a zománcot… miért néz rám olyan különösen – én egyáltalán nem szoktam nézni…” És a zárómondat, mert minden jó, ha jó a(z írói) vége: „Te azt még nem tudod. De majd egyszer megtanulod, hogy a szüle szíve tovább lát, mint a szem, jobban hall, mint a fül. Te még azt nem tudod…” Hát ilyenek, és sok másmilyenek miatt, nagy regény ez a kisregény!

‍