Jenő csodálkozik

Fejér Bernadett munkája.
Virrasztó Jenő a kertben ült, és minden látható ok nélkül csodálkozott. A látható ok ezerféle lehetett volna: bevághatott volna a karvaly a fagyalbokron bandázó verebekre; sörösrekeszeket házhoz szállító drón berreghetett volna a ház fölött; kinyílhatott volna egy újabb önkéntes jövevény a kizárólag odatévedt virágokkal tarkított kertben. Okokkal általában tele a padlás. Az okok, amikor látszólag semmi nem történik, és az élet nyugodt mederben alvad, a háttérben minduntalan készen állnak, hogy előmásszanak, és csodálkozásra késztessék a jámbor unatkozót. Az okok néma, fegyelmezett hadserege mindig érdekelte Virrasztót, aki időtagadónak tartotta magát, ugyanakkor – kissé ellentmondásosan – sorskutatónak. Valamikor régen egy vadgesztenye-sétányon andalogva újabb női áldozatával vadonatúj elméletet rittyentett a mit sem sejtő lánynak arról, hogy az okok valójában kopasz, kigyúrt, ellenszenves fickók, a sors nevű fantomcég verőemberei.
Efféle támadó nem volt a közelben. Semmi nem fenyegette a tiszta, öncélú csodálkozást. Igen, jól hallották: tiszta és öncélú. A csodálkozás csak akkor lehet makulátlan, ha öncélú. Ha a becsodálkozott élettér nemcsak folyosója valami másnak, hanem önfeledt táncterem, ahol minden tervet, elképzelést fölszív az életöröm forgataga.
Virrasztó valamikor esszét írt arról, hogy két embertípus létezik: a gondolkodó és a reménykedő. Előbbi ideáltípusa a filozófus, utóbbié a hívő. Vagy-vagy. Nem téphetünk kétszer ugyanabba a lecsóba. A gondolkodó az igazságot akarja, és ennek érdekében leszámol minden reménnyel; a hívő a reményt akarja, és ennek érdekében leszámol minden igazsággal. A gondolkodó legmagasztosabb alakja a zseni, aki magában az igazságakarást a végsőkig hevíteni képes. Szellemileg a legmagasabb, lelkileg általában sérült. Ez az ára. A hívő legmagasztosabb alakja a szent, aki magában a reményakarást a legvégsőkig hevíteni képes. Lelkileg a legmagasabb, szellemileg általában sérült. Ez az ára.
Csakhogy most váratlan dolog történt: továbbra se történt semmi. És ahogy a semmi – amely maga is egy vakító, soha véget nem érő fékút – belelassult ebbe a nemtörténésbe, ahogy helyet talált magának a kerti látkép fölött, mint a nyugalom legmagasabb horizontja, Virrasztó hirtelen maga előtt látta a harmadik, eddig sötétben bujkáló embertípust: a csodálkozót.
A gondolkodó számára – tudjuk Platóntól és Arisztotelész Metafizikájából – a csodálkozás nagyon fontos ügy. Ez a csöndes léttrauma indítja be a gondolkodást. A gondolkodó azért csodálkozik, hogy a megcsodált által életre keltett gondolkodásban a csodálkozás szépen elaludjon, és végül mindent tudjunk arról, amit kezdetben csodáltunk. A gondolkodó csodálkozásának pusztán eszközértéke van; ez a hevület csak folyosó, ahonnan mindig van tovább.
A reménykedő egyik legfőbb rögeszméje, hogy ő a létezés urával személyes kapcsolatban van (ha netán úgy érzi, hogy elvesztette azt a kapcsolatot, vagy netán sosem létezett, az sem más, mint e tételezett kapcsolat deficiens módusza). Az ő számára a csodálkozás szintén fontos. Lépten-nyomon rácsodálkozik a világra, ez biztosítja őt arról, hogy mégiscsak van egy isten, akire teljesen hétköznapi értelemben azt lehet mondani, hogy van. Hiszen a világ csodatelt. A hívő számára a csodálkozás megint csak eszköze valaminek: a hitnek.
Most kilép az erdős mítoszok és vallási sivatagok ködéből a csodálkozó. Ő a csodálkozásért csodálkozik. Tudja, hogy úgysem érthetünk meg semmit abból, ami bennünket erre a létsíkra küldött. Azt képzelni, hogy rápillanthatunk a magasabb létsíkra, és hogy a magasabb létsík urával gyermeteg módon üzletelhetünk: hübrisz, de legalábbis is vicces. A sötét határhoz közelítve a fogalmak elhalnak, a szavak hamisan szólnak, és az ember úgy érzi, hogy a meghódítottan ejtőző tárgyi világból éhes árnyékok nyúlnak érte, mintha az ezerkezű halál kínálná ajándékait.
Virrasztó állt a kertben a borostyánnal benőtt, omladozó fal előtt, és csodálkozott. Hogy csodálkozásának nem volt tárgya, az értelmesebb olvasóim előtt már nyilvánvaló. De szeretném őket is megdöbbenteni, vagy ha úgy tetszik, csodálkozásra késztetni: nem volt alanya sem. Virrasztót beszőtte a lét: összefüggő, finoman hullámzó csodálattérben állt, amely belőle jött és érte, a börzsönyi falu emlékezetéből táplálkozott, ahol gyerekkorát töltötte, őszi avar égett benne, az ünneplőbe öltöztetett Jenő füstszalaggal átkötött dobozt bontogatott a karácsonyfa alatt, első szerelme ment előtte a fenyvesben, nevetve vissza-visszanézett, fájó vonatok indultak, szeretett halottak támadtak föl, beszélgetni jöttek, de rézkilincsű, zöldre festett ajtó csukódott rájuk, szép volt minden, ajándék volt az élet, ajándék a halál, ha bárkinek megköszönnéd, az már annak a jele, hogy kihulltál a csodálkozásból, mint a hó, lassan elfehérül a kert, mindent elborít a csoda, Jenő pamutcipője orrától a mai terveket és teendőket érintve húzódik a templomtorony gyöngybaglyain keresztül a magyar nép történelmi sorsáig, vérmérsékletté hevítve szívében a láthatatlan anyagot, jövővel töltve el a múlt szomorú rajongását. Virrasztó élete legszabadabb pillanatát éli: nincs van, van nincs.
Sörszállító drón helyett mezőgazdasági repülő zúg a falu fölött. A pilóta kiengedi a műtrágyát. Ki tudja, hogy ez volt az utasítás, részeg a pilóta, vagy csak játékos kedvében teszi: üres trágyaköröket permetez a géppel az égre. Jenő elmosolyodik. Csodálatának most már van trágya.