Jelentés a sellő, a káposztás pierogi és a rezsós melegszendvics háromszögéből

Amikor nekilátok ennek a bejegyzésnek, az első gondolat, amit ki tudok préselni magamból, hogy naplót írni nehéz. Nem tudom, mennyire általános tapasztalat ez, mindenesetre – számomra egyelőre érthetetlen okokból – rám halmozottan igaz. Rászoktam arra, hogy állandó jelentéseket teszek a napjaim alakulásáról a körülöttem lévők számára (sőt az álmaimat is a legnagyobb részletességgel és kérés nélkül szoktam ecsetelni azoknak, akik elég udvariasak, vagy csak szeretnek annyira, hogy ne utasítsanak el), és gyakran egy mosogatás is elég nagy eseménynek tűnik ahhoz, hogy a bátyámat tájékoztassam róla. Szóval, amikor elkezdem ezt a bejegyzést, arra gondolok, hogy mégiscsak rögzíteni kell ezt a sok furcsa szinkronicitást, felismerést, az utazó helyenként egzotizáló és talán sok esetben a saját prekoncepciói által vezérelt nézőpontját, azokat a történeteket, amik számos telefonbeszélgetésben elhangzottak már az elmúlt egy hónapban, de itt az ideje egy helyen látni őket.

Tehát látom a völgyet, a közepén egy ház áll, de nem az én házam, és nem az én völgyem, mert semmi sem az enyém, én sem vagyok a magamé, sőt nincs is olyan, hogy én. (…) Egyetlen alvó test sincs közelebb vagy távolabb tőlem. Csak nézem őket és kusza álombeli gondolataikban ott látom magamat – ilyenkor mindig rájövök erre a különös igazságra. Hogy nézés vagyok, minden reflexió, értékítélet, érzelem nélkül. (Olga Tokarczuk: Nappali ház, éjjeli ház, 7-8. old.)

Így érkezem meg Varsóba, szeptember huszonnyolcadikán este nyolckor, magam mögött egy repülőúttal és egy autóstoppal Kolozsvár és Várad között, előttem pedig még egy óra szabadulószobával a reptérről az óvárosi hostelbe, amit három éjszakára foglaltam – mondván, legyen időm szétnézni az évkezdés előtt. Ekkor még nem tudom, hogy később lesznek barátaim, akik már szeptember közepén beköltöznek a Sokrates-vendégházba – ahol én is lakom –, innen nézve pedig az én nagylelkűségem magammal szemben nem jelent többet az utolsó pillanatbeli érkezésnél.

‍

‍

Nem mondja meg, honnan jön / és mikor tűnik el megint, / de kifejezetten várja az ilyen kérdéseket. (Wisława Szymborska: Valamit a lélekről)

Varsó első ránézésre tágasnak és biztonságosnak tűnik: a hostelben strandpapucsos backpackerek cipelik a szennyest, a recepció underground kocsmák és speciality kávézók hirdetéseivel van teleaggatva, a pultnál pedig egy grúz férfi oktat ki arról, hogy ne hivatkozzak magamra romániai kisebbségiként, egyszerűen mondjam azt, hogy román-magyar vagyok. A szobában egészen kellemes dinamika alakul ki, négyen vagyunk, egy idős francia bácsi, egy velem egyidősforma lány és egy izraeli férfi, aki Japánból utazik Portóba, de törölték a járatát. Szerencsénkre, mert a temérdek mennyiségű matchás kitkat-tel egyedül nem tud mit kezdeni, úgyhogy nekünk is bőven jut belőle.

te vagy a gyomrom (autokorrekttel generált üzenet Á.-nak)

Ezzel egy időben minden egy kissé hideg is, amit akkor még az évkezdés komfortját kereső énem hiányainak tudok be. Egy hónap múlva rájövök, hogy ez nem fog változni, és az N.Z. által javasolt D-vitamint sem hanyagolhatom el, mint általában az étrendkiegészítőket, vagy bármit, ami a rendszeresség fenyegető ritmusát kicsit is előidézhetné a napjaimban. Mégis hamar elkezdem romantizálni a bentlakás káközép esztétikáját, rászokok a rezsós szendvicsekre, a tejbárok lengyel nyelvű, turistaijesztgető menüjén felismerem az általam preferált levesekre vonatkozó betűsorokat, lassacskán megtanulom az állomások sorrendjét és nem rezzenek össze, ha jegyellenőrt látok (pedig két büntetés után teljesen érthető lenne). Utánanézek a cserjéknek a parkokban, letesztelek legalább három félkész pierogit a Biedronkából. És mászkálok is, viszonylag sokat, megnézem a Varsó legszebb posztmodern épületének ítélt egyetemi könyvtárat, a sellőt az óvárosban, négy darab télikabátot turkálok (darabja 20 złoty), átsétálok a Visztula gyaloghídján a Prága negyedbe, beülök egy jótékonysági koncertre a Solatoriumba (ahol egy Kinga nevű lengyel lány győz meg, hogy maradjak még, akkor is, hogyha nem értem az eléggé hangsúlyos dalszöveget). Az Olimpia ócskapiacon karácsonyfadíszeket veszek a születendő unokaöcsémnek, végigpásztázom a gombakínálatot, hogy később napokig csak a vargányára gondoljak, megnézek egy mászótermet és megkóstolok mindent, ami rózsalekváros vagy pisztáciakrémes.

‍

‍

shed your past self and step into the new you (hirdetőtábla a Smyczkowa utcában)

A bölcsészkar okosépületében természetesen sokszor eltévedek, sőt a naivitásom újabb tanúbizonyságaként azt is egyből elhiszem, hogy az úgynevezett Ausztrál kert méretes, bumerángformájú ülőkéje két méter magasba tud emelkedni, hogyha bekapcsolják. Ilyen persze nincsen, de vannak büfék, a tetőkert, az órási ablakok, a minden emeleten különböző berendezésű relaxpontok, amik már első nap elég meggyőzőnek bizonyulnak. A lengyelajkú csoporttársaimmal magyarul beszélek, a bentlakásban angolul, a kocsmákban néha még románul is. Közben élvezem, hogy szűknek tűnik az automatizmusom, miszerint a másokkal való kapcsolataimat, de alapvetően a világ dolgaihoz való viszonyulásomat gyakran kizárólag a nyelv felől értelmezem: egyre fontosabbá válnak mindenféle gesztusok, ráérzések, együttműködések, amire – innen nézve – igencsak nagy szükségem volt.

‍

‍

E vers is valóság, akár az álmod / Az élet: szív és kés egy-szín alatt. / Szemeddel az egész tengert halászod / s horoggal mit fogsz? egynéhány halat. (Weöres Sándor: Dalok Na Conxy Pan-ból)

A második hetem kedd éjszakáján lefoglalok egy csütörtök reggeli Flixbust Gdańskba és egy ágyat egy újabb hostelben az óvárosban. Az út hosszúnak tűnik, öt órán keresztül meredten bámulok a lengyel erdőkre és kisvárosokra, a szállás viszont tetszik, lévén, hogy jóval a szezonon kívül vagyunk, a tízszemélyes női hálóban egyedül alhatok. Pár órával később, este egy grúz vendéglőben barátokra találok, így maradok le első nap a Balti-tenger látványáról – ami egy óra tömegközlekedéssel a belvárostól –, de megkóstolhatok mindenféle lengyel sört a Józef K-ban. Gdańsk olyan, mintha egy szórakoztató makettben sétálnék, az Opera Bałtyckánál egy operaművész énekli be a megálló nevét, a Teatr Miniaturánál pedig egy kisgyerek. A tenger és a partot övező tűlevelű erdő teljesen lenyűgöz. A város minden ízében jópofa, ez viszont nem az én jelzőm, hanem K.-é, akit Kolozsvárról ismerek, és teljesen véletlenül épp azon a két napon tartózkodik ott, amikor én is, úgyhogy jó érzés otthoni baráttal kávézni Lengyelországban.

‍

‍

Szóval éjszaka, szóval célirányosan hazafelé. Nehogy már valakinek a vadonban kelljen kutatnia utánam. (Ilma Rakusa: Magány pergő errel, 131. old.)

Nagyjából ez jellemzi az első egy hónapomat, az esti kijárásaim a Żabka-túrákra korlátozódnak. Ez így van minden nap, egészen addig, amíg a mosodában meg nem ismerem az olasz Alessiát, akivel közösen ülünk be egy kocsmába néhány sörre (aminek a találó nevét az abszurditás ködében-nek fordítja le a magyarnevű, de lengyel Ilona a dohányzószobában) és aki azonnal bepakol legalább három Erasmus-csoportba, innen pedig újabb és újabb történések sorozata látszik elkezdődni.  Ezen túl pedig vannak még terveim: lévén, hogy már otthon eléggé belebonyolódtam a Tokarczuk-regényekbe, nem akarom elszalasztani a lehetőséget, hogy közelebbről is megvizsgáljam a sziléziai tájakat. A kolozsvári Sancho, Uránia vagy Arta iránt táplált kötődéshez hasonlót nem érzek még egyik varsói kávézó vagy kocsma iránt sem, így a törzshelykeresés is várat magára. Ami ezután következik, arról nem írhatok, de Z. szerint az életem néha olyannak tűnik, mintha előre mások szórakoztatására írták volna meg, és jócskán tele van pakolva szappanopera-elemekkel, úgyhogy bízom benne, hogy egy hónap múlva ismét össze tudom foglalni, hogy mi történt a Varsó spin-off-ban.

‍