.svg)
Búcsú Csíky Andrástól
Csíky András eltávozott a láthatóan élők sorából.
Egy színművész esetében ennek a kijelentésnek felfokozott értelme van, hiszen a színész az, aki a takarásban levő, előlünk elrejtett minőségeit az emberi létezésnek színre hozza és láthatóvá teszi. Csíky András kivételesen gazdag pályája bővelkedik a színről színre látás nagy, mindannyiunk által felidézhető pillanataival.
A színház számos nyelvén beszélt, a Harag György-i mágikus realizmuson és az örkényi groteszken át a Mrożek, Ionesco vagy Beckett nevéhez köthető abszurdig. Valamennyi beszédmódot igényesen és színvonalasan érvényre juttatta a színpadon. Szellemben mindig fiatal maradt, sokunknál fiatalabb. Mesterségbeli tudásával sohasem biztosította be magát új és új kihívásokkal szemben, gyermeki tisztasággal fordult az ismeretlen felé.
„A születés izgalmát hordozza minden új, ismeretlen pillanat”, vallja az egyik nyilvános megszólalásában, majd az „igazságpillanatról” értekezik megejtő közvetlenséggel. A színház önmagával kötött szerződése az igazságpillanatban való részesülés és részesítés. Aki Csíky András próbáin alkotótársként vagy akár csak megfigyelőként részt vehetett, a jelentés megszületésének tüneményes eseményeit tapasztalhatta meg. Csíky András ugyanis különleges, mondhatni szokatlan érzéki intelligenciával bírt, mint nagyon kevesen a szakmában, de ezt nem csak a színházi professzióban juttatta érvényre. Nem pusztán a szakmai kereteket látványosan meghaladó eleven szellemére gondolok, és nem csak az elegáns és szubtilis humorral bíró társalgóra, hanem arra a finomságra, ahogyan a színházi tudást, ezt a mindentől elkülönböző létezés-impressziót közvetítette munkatársai és a közönség felé.
A próbák – kivétel nélkül valamennyi – Csíky András közelségében mindig nagy téttel, olykor bizony feszülten zajlottak. Amivel nem az állítom, hogy konfliktusokkal terheltek lettek volna, hanem ellenkezőleg, valahogy mindig nagy téttel bírtak és kifejezetten felemelőnek bizonyultak. Nem valamiféle alkotói pátoszra gondolok itt, hiszen Csiky András valódi művész volt, sohasem a nagyság élő szobraként tekintett önmagára. Próbái, keresései, a próbafolyamatban közzétett töprengései fölemeltek és belehelyeztek a megszülető jelentésbe, azaz a rejtőzködő valóság föltárulkozásába. És ez kivételes, meghatározó és az emberi lelket mélyen megérintő pillanat is egyszersmind.
Alkotói krédójának egyik kulcsszava a jelenlét volt. És lássuk be, nincs rejtélyesebb fogalma a színházi gyakorlatnak, mint maga a jelenlét. Hiszen hosszú ezer éveken át a prezencia nem az emberi, hanem az isteni jelenlét terminus technicusa volt, és azt a telített jelenidő-pillanatot írta le, amikor az isteni, azaz a Teremtő közvetlen közelségéből részesült a néző. Létezésünk iránti bizalom erősödik meg bennünk a jelenlét megtapasztalásában, és a közösségi felelősségünket teszi hathatóssá és eltökéltté egyszersmind.
Számos nagy ívű, formátumos szerepe sorából emeljük ki most, az elszakadás nehéz pillanatában az Evangéliumot átíró Félreértés című előadás öreg szolgáját, aki mindössze három szót ejt ki a színpadon. Csíky András viszont folyamatos és intenzív ottlétével az isteni jelenlétet nemcsak példázta, hanem mintegy meg is jelenítette a néző lelkében. Ez a szerepe mutatta meg koncentráltan, hogyan is gondolkozott és alkotott tapintatos kortársunk, Csíky András. Ő még a művészetét az Univerzum feltárulkozása reményében művelte, hiszen a megfoghatatlan jelenlét, vagy az ő szavával, ez a tudományosan bizonyíthatatlan, de tapasztalati szinten mégis dokumentálható matéria a bennünk és közöttünk áramló Lélek rejtett ténykedéseit hitelesítette. Annak a szubsztanciának a valóságosságát, amely belép ugyan az időbe, de nincs alávetve mégsem a múló idő törvényeinek. Sőt halálunk után is megőrzi arcunkat, valamint szemünk fényét, és magával viszi az Idő másik oldalára.
A színészi munkát, a számára mindig nagy jelentőséggel bíró sztanyiszlavszkiji esztétika nyomán, nyilvános gyónásnak tekintette. A szerep és a létrehozott forma a legmélyebb-emberi megragadását és megosztását jelentette számára. A próbák során fokozatosan alászállt a nyelv alattiba, a testi tapasztalatok homályos és rendezetlen tárházába, hogy azután onnan hozza felszínre a közös emberit, amit a diszkurzív tudás rendszerint elvét vagy félreért.
Csíky Andrást nem a halál ragadta ki a láthatóból. Ő már sokkal korábban, most már több mint másfél évtizede elhatározta, hogy nem lép többet színpadra, sem Kolozsváron, sem másutt. Távolmaradása, ez a megmásíthatatlan rejtőzködés és manifeszt egyedülállás feledhetetlen színpadi és filmszerepei mellett amolyan utolsó nagy alakításként, mondhatni magány-performanszként marad meg az emlékezetünkben.
Bizony mondom, nehéz örökség. Pályatársai tiszteletét és megbecsülését kiváltó alkotói éthoszánál is sokkal súlyosabb és nyugtalanítóbb etikai testamentum. Csaknem lehetetlen összevetni elragadó humorával, nagyvonalúságával és azzal az ugyancsak legendás pedagógiai odaadással, amire mára már jeles tanítványok hivatkoznak örömmel és hálával. Térbeli közelsége a színházhoz hiányát paradox módon izzó jelenlétté avatta. Számos későbbi előadásban éreztük a pótolhatatlan veszteséget, de ez a légszomj mintha folyamatosan Rilke archaikus Apolló-torzójának a felszólítását kiáltotta volna felénk: „Változtasd meg élted!”
Csíky András halálban véglegessé váló hiánya arra hívja fel a figyelmünket még egyszer és immár visszavonhatatlanul, hogy folyamatos félrehallásban élünk.
Kolozsvár, 2024. január 16.
