Járványévad Temesváron

Jelenet a Csak lazán! című előadásból
A temesvári színház 2020/2021-es évadába éppen annyi boldogság és szomorúság passzírozódott bele, amennyit elbírt az egyre soványabb testű magyar közönég.
És az utolsó félmondattal nem a társulatot dobálom – a járvány előtti évad műfajilag is a lehető legszerteágazóbb volt. Miközben tudom, a színháznak nem a néző feltétlen kiszolgálása a dolga, megfelelő arányban gyártani a vidám és szomorú játékokat.
De a szórványban a szokásosnál nehezebb az egyensúlyozás.
Az évad, mint ebben az időszakban az élet maga, kiszámíthatatlan volt és képernyős. Nem az ősztől nyárig tartó bemutatók, és rá a lenge nyár.
Temesváron a pandémia berobbanásától, vagyis Purcărete Tragédiájának első bemutatójától, a két héttel ezelőtt bemutatott Semmiig tartó időszakot tekintem a legutóbbi évadnak. Itt is volt minden, hosszú vesztegzár, beharangozott és lefújt előadások és elégtétel, hogy maszkban és megfelelő testhőmérséklettel mégis behatolhatunk a megérdemelt kulturális tereinkbe.
Már azt gondoltam, a reflexeim is megváltoztak. Legyen élő színész, valamilyen színtér – és ez maga a boldogság. De mégsem. A néző soha nem változik. A néző él-hal a jó előadásokért.

1. Az ember tragédiája. Purcărete plusz Visky

Érdekesen alakult a temesvári Tragédia eddigi története. Március 3-án és 4-én a fejünk búbjáig belemerítkeztünk – és azonnal bezárták a színházat. A második nekifutásnál, októberben, ugyanígy. Aztán egy online Interferenciák Kolozsváron, és most végre egy igazi fesztivál is, augusztus elején. Gyulán.
Az előadás ránk hagyott kérdései és felvetései sokáig mozgatták a közönséget, és ezúttal a megemésztésre is bőven jutott idő. Purcărete gyönyörűséges képes színháza és Visky András kortárs és feszes Tragédia-szövege és teológiája együtt mozdult, beszélt és mozgatott. Egy hatalmas tátongó sebet alkottak. Belőlünk.

2. Csak lazán!, Kedves Emőke

A sok fészis és honlapos hirdetés után, miszerint az éppen megnevezett periódusban az előadások elmaradnak, és megint, és újra, Kedves Emőke Csak lazán! című stúdiótermi produkciója felszabadító volt. Röviden mondom.
Kedves Emőke több figyelemre méltó előadást rendezett Temesváron, kiemelném a Lavinát és a Micimackót. Az a fajta rendező, aki prózai szövegek vagy egyszerűen nyugtalanító felvetések mentén szeret elindulni. A kész drámákat (a kortársakat is!) mellőzi, ami nem baj, de ehhez bizony (jó) dramaturg kell(ene).
A cím provokatív: Szabó Magda Mózes egy, huszonkettő című regénye a kiindulópont. A regénycím tipikusan protestáns/református, és a regény maga egyfajta Ábrahám–Izsák-parafrázisként tekint önmagára. Miközben nem érinti az eredeti témát, ugyanis a bibliai Ábrahám/Izsák – nem generációs történet. Kedves Emőke javaslata: térjünk vissza az eredeti felvetéshez, az áldozathozatalhoz és ennek lehetséges következményeihez. Nem a regény szövete foglalkoztatja és nem önmagában a generációk feszültséges tere. Míg a regény, a Mózes egy, huszonkettő a fiataloké, az Izsákoké lett, az előadás szerintem inkább a szülőké. A színpadon beszorított helyzetek/állapotok fogalmazódnak meg. A színpadi bukdácsolásokban magunkra ismerünk, átvilágítódunk. Egy fiatal testvérpár furcsa helyzetbe csöppen, szabadulnának az otthonból, de nem jut eszükbe jobb, mint kinézni egy partiképes fiatalembert, és megtervezni egy „véletlen” gyermeket. Minden összejön, bár időközben szinte minden el is vész, például a magzat. A fiútestvér nyugatra disszidál, itthon gyermeke születik, és a fiatal anya szülésben meghal. A húga sajátjaként neveli fel. Mignem hazajön az apa, és minden borul.
Jó a színészi játék, finom az animáció és a díszlet, a rendezés is koherens, és érzékeny témákat jár körül. Néhány elem mégis megakasztja az élvezetet. A jelenetek között suta, légüres kapkodást érzékelünk, hiányzik a kötés. És nem az derül ki, hogy ez tudatos döntés volna.
Másik gyenge pont: a szöveg. A sok bonyodalom hiába repíti a nézőt, ha maga a szöveg körülményes, és ez olykor a jelenetek ritmusát is megakasztja.
A végső jelenet pedig minden eszközében agyonbeszélt.
Mégis azzal zárom, hogy nagyokat nevettem és bosszankodtam. Belemerültem az előadás feminin érzékenységébe.

3. Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott, Adrian Sitaru

Nem részletezem, Karácsonyi Zsolt a Helikonban már írt az előadásról.
De az első pillanattól beleszerettem. Legyen ez egy vázlat vázlata.
Egy üvegdobozba zárt szobainstalláció, középpontban egy hatalmas asztallal, megrakva beszélgetőkkel és mindez – megkettőzve, kivetítve is. Az installáció fölött egy második, egy vetített verzió is lebeg. A kettő ugyanaz és nagyon nem.
A vetítés a természetes színeket hozza, az üvegdobozos egy sárgás szépiát. Az előttünk mozgó, üveg alatti testek azt sugallják, mindaz, amit kapunk, már egy értelmezett nyelv és narratíva. És éppen a vetített forma tünteti fel valóságosnak önmagát, a lebegő vászon a hitetés nyelvét választja. Miközben átverés, mindig egy meghatározott kameraállásból láttat – valamit/valakit.
Innentől kezdve mindarra rákérdezünk, fikció vagy valóság? A kettő egymásba ér (Asztali beszélgetések).
Teológiai és filozófiai kérdések röpködnek, sajátos utcai nyelven. Például: szabad akarat. A fölöttünk lebegő vetített valóság beindít bennünket, nézőket is, például látjuk: az életnek legalább két olvasata létezik.
A finishez közeledve a színészek kilépnek a szerepekből, oda-vissza közlekednek, és mi alaposan elbizonytalanodunk. Ha ők kihátrálhatnak, talán mi is?
Kár, hogy az utolsó húsz percben a túltolt irónia szétcsapja az előadást.

4. Semmi, Balázs Attila

Az azonos című (ifjúsági?) regény nagyot futott (Janne Teller: Semmi), első körben Dániában betiltották, és, ahogy ez lenni szokott, a tiltás hozzájárult a könyv bestsellerré válásához. A produkció fontos és rokonszenves gesztusa, hogy a nyolc, 2020-ban, frissen szerződtetett fiatal színészre szabja a darabot. A temesvári közönség előtti bemutatkozás pillanata volt ez, és felszabadultra sikerült. A szabadtér és nyolcuk közös nyelve sokat lendített a csetlős-botlós témán.
Az élet értelme? Van olyan?
Egy kamasz osztályközösség ennek jár utána, és eljut a beáldozós képletig. Mindenkinek annyit ér az élet, amennyit beáldoz. És felmutatják Pierre-nek, mire jutottak, ugyanis ő indította el a lavinát, nihilista mondataival és teátrális kivonulásával: hetekre felköltözött egy fára. Innen sodródnak a fiatalok, a feláldozott rituális/liturgikus eszközöktől a mutatóujjig mindent (ki)kérnek. A legfontosabbat bele, a közösbe. Villámgyorsan eljutnak az üzlet világába, az áldozati oltáruk művészeti kiállítássá alakul, tulajdonképpen kilóra kiárusítják mindannyiukat. A tragikus vég elkerülhetetlen, Pierre nihilizmusát társai megbüntetik.
Az előadás előtt nem olvastam a regényt, aztán szkeptikusan rákerestem. És milyen jó! Janne Teller az egyik kamaszlányon, Ágnesen keresztül egy naiv, koherens, hiteles nyelvet teremt, és egy feszült, mégis habókos atmoszférát.
Amit az előadás szövegébe nem sikerült átvinni. A deszkákon maga a(z erőltetett) sztori és a(z agyonbeszélt) kérdésfelvetések maradnak, és ez néha kevés. A sztorihoz nem sikerült színházi nyelvet teremteni.
Ugyanakkor az előadás nagyszerű lehetőség a város fiataljai számára, egy jó pszichológus kíséretében. Egy szeretettel készített és lendülettel megérkezett darabot láttunk.
Nemcsak a nyolcfős friss színészcsapat mutatkozott be, az alkotópáros is, Balázs Attila és Orbán Enikő, rendezőként/dramaturgként.
Azt hiszem, az évad véget ért.