.svg)
Szombat reggel apám egy lakáshirdetést mutat. Meg sem nézem a címet, nem is kell, ismerem ezeket a szobákat. A sötétbarnára mázolt ablakkeretekben most sárguló termopánablakok tartják a vaskaloriferek gyenge melegét. Vérízűek ott, ahonnan lepattogott a fehér olajfesték – vas lenne igazából, de nekem a vér volt hamarabb. A szintén sötétbarna avarmintás moketta helyére világosabb linóleum került, a hiányzó kazetták helyén megereszkedett, itt-ott biztos el is vékonyodott, az ingatlanközvetítő fényképein ezt nem látni. Még mindig a régi gyerekszobám a lakás legvilágosabb sarka, apám műhelynek becézett beugrójából eltűntek a polcok, a konyha vadpiros dísztéglát utánzó mázolmányát ugyanannyira nevetséges krémszínű olajfesték borítja, ki tudja, hány rétegben. A fürdőszobacsempe változatlan, kórházfehér, az összeillesztéseknél megfeketedett a kosztól vagy penésztől, így látszik, hogy ferdén illesztették össze.
Nem értek a márkákhoz, de hozzávetőlegesen úgy számoljuk, szüleim ezt akkor annyi pénzből vásárolták, amennyit most egy Kolozsvár melletti parkolóhelyre költöttünk. Úgy emlékeztem, a kétszobásunk tágasabb volt, de visszanézve a családi videófelvételeken, csodálkozom, hogy a nappaliban elfértek ennyien. Rácz nagyapám nótái biztos a legutolsó emeletig is felhallatszottak, de jó eséllyel a szomszédban is ugyanekkora hangzavar lehetett abban az órában. Az asztalon fantásüveg, benne mindenes házibor, piszkosnarancs színű szemcsékben örökíti meg a kamera. Már nem emlékeztem a bútorok helyére, állandóan csereberéltük, szobaforgatásnak neveztük, mi mással teltek volna a hétvégék a kétezres években. Ma egy ikeás furnírpolcot is nehezen tudok megmozdítani anélkül, hogy az egyre merészebb ívekben kanyarodó hátgerincem ne híresztelné a vesztét. Úszni kell, mondják, Szilágyi Pista bácsi minden reggel tornázott, mesélte Kara egyszer, amikor újabb otthonróldolgozós napot próbáltam kialkudni, pedig otthon is pontosan ugyanennyit ülök, ugyanilyen hőmérsékleten, és még nincs is, kire ráfogni az önpusztító szokásokat.
Apám szerint csillagászati árat kérnek a lakásért ahhoz képest, hogy ugyanúgy néz ki, mint húsz évvel ezelőtt, amikor a zétízesből átköltöztünk a kilencesbe, miközben mindketten tudjuk, Kolozsváron ennyiért olcsó üzletnek tűnne, és még el se jutna egy friss házaspárhoz, mire az ingatlanügynökök lecsapnának rá, és valaki befektetés nélkül kiadná egyetemistáknak, hogy tovább pusztuljon.
Ki sem akarom számolni, mekkorát ugrottak a lakhatásárak, és mennyibe kerül egy szoba, amibe néha besüt a nap. Ismét a bűnös mondat közelébe kerülünk, régen minden jobb volt, gondolnánk, leírom, de nem küldöm el, hamar továbbgörgetünk a hirdetések között. Azt sem írom meg nekik, hogy családi videófelvételeket nézek, az már majdnem azt jelentené, hogy régen tényleg minden jobb lett volna, és úgy érezném, valami hiányzik. A népes társaságot nézve a nappaliban megszámolom, hányan élnek még ma a családból, egy nagyszülőm a négyből, dédszülők már nincsenek, az utolsó dédnagymamám tartja a rekordot százkét évvel. A nagy öregek, akik mellett felnőttem, meghaltak, mielőtt megértettem volna a történeteiket, és akik közé felnőttként kerültem, már azok is.
A családi felvételeken Enya hipnotikus dallamai duruzsolnak a háttérben, gyerekkoromban ezzel altattak el, megszokásból maradhatott a magnóban. Ma is Enya zenéjét hallgatom, amikor olvasok, írok vagy csak rendet kell teremtenem a fejemben. Behunyom a szemem, felhangosítom a zenét, hogy elnyomja, ahogy a háttérben Zágon gépies mozdulatokkal görbíti le egy leendő portfolió elemeit, ahány oldal, annyiszor kontrollkú, akár száz is. Valahol mélyen még mindig emlékszem ezekre a halandzsanyelven szóló varázsigékre, az Orinoco Flow sem a tengerpartra vagy messzi, ecsettel rajzolt hajóutakra repít, hanem az avarmintás sötétbarna mocheta durva szövésére, érzem a csergék szálait a számban, cigifüstöt a konyhából. Látom magam, ahogy barbár módon kitépem a videókazettákat a vitrinből, egyenként megkóstolom mindegyiket, és nem tudom elképzelni azt az önzetlen szeretetet, amitől ezt anno türelemmel és gyönyörködve nézhették, és nem akartak azonnal eltakarítani onnan, mielőtt felfedező körutam még azt a keveset is tönkre vágná a lakásban, ami valaha befért oda.
Elkészül a portfolió, a férfi megpihen. Karomon halk pittyenés, okosóra jelzi, hogy ideje felállnom – legalább egy percig járkálnom kell, hogy megdicsérjen. Ahhoz ennyi nem elég, hogy a hátam ne fájjon, de másra most nincs idő, a bankkölcsön nem fogja kifizetni magát, hazudja magának a kapitalizmus kényelmes leánya. Azért csak jobb saját lakásban, nyugtázzuk Zágonnal, ahogy összenézünk, szótlanul. A szomszédban gyerekek üvöltenek, felhangosítom a zenét, és bezárom a lakáshirdetést, mielőtt túl sokáig elvonná a figyelmem.
