Interjú Ozsváth Zsuzsával – Mozartra vasalni szombat délelőtt

Mit jelent számodra Várad?

Csupa olyasmit, amit egy szülőváros adhat: otthont, családot, barátokat, a felnövéssel való kísérletezést. Itt lettem először szerelmes, meg egyetemista, meg dolgozó ember. Várad stratégiailag jó helyen van: egy köpésre van Magyarország, és mondjuk Szentgyörgyig is csak tíz óra a vonatút. Repülővel két és fél óra London. Itteni első munkahelyem, a színház, megváltoztatta az életem. Megszerettem, a mindennapjaim részévé vált. Jó pár olyan értékes (és valljuk be, kevéssé értékes) embert ismertem meg e közegben, akik nélkül ma nem az volnék, aki vagyok. Legfontosabb emberi kapcsolataimnak köze van Váradhoz. És itt most megjegyezném, hogy nem vagyok lokálpatrióta. Nekem az otthon nem Várad konkrétsága, hanem egy olyan hely, ahol van legalább egy ember, aki szeret. És akit szeretek. Egy hely frekventálása ismerősséget ébreszt a lélekben. És ha valahol kiismerem magam, és még jó társaságban is vagyok, az otthonos. Arányaiban nyilván a szülővárosom a legotthonosabb. Megbízható. Megbízhatóan tör össze, vagy épp veregeti meg a vállam. Mint egy nagyon közel álló személy, akivel szemben leomlanak a falak. Pedig Várad nekem fal is. És sokszor, bevallom, rendkívül szorongató.

Hogyan navigálsz álom és valóság között – hol helyezkedik el az átjáró?

Lefekszem aludni, aztán felkelek, és hát az átjáróm tök kényelmes ágy, ortopéd matraccal, a puhát nem szeretem, kényelmetlen a hátamnak. Szeretek aludni, igénylem a sok alvást, bár, ha elhanyagolom a magnebéhatot, elég szarul alszom, ez tény. Sok dolog kavarog bennem, és a nappal legtöbbször nem elég a feldolgozáshoz, éjszaka nyom le a feszkó. Tudom, hogy nem feltétlenül az alvási szokásaim a kérdés, de átvezetőnek szükséges. Most jön a lényeg: álomnak azt tartom, amit képtelen vagyok megtenni jelen időben. Az álom így tehát lehetőség. Vagy egy emlék szándékos módosítása… ha úgy tetszik, dramatizálása. A költészet kiváló eszköz egy átdolgozott valóság (álom) felépítéséhez, elvégre amit szépirodalmi szándékkal írok, az fikcióvá avanzsál – mindegy, hogy mondjuk valóságos töltete is van; nem a valóság érdekel engem (minket?), hanem az, amivé formálni lehetséges. Az átjáró tehát – ezen logika mezsgyéjén – én volnék, azaz aki alkotásra adja a fejét. (Platón bedugja a fejét a kulcslyukon.)

Testünk cella, fekszünk benne, mint egy nyolcas. Csontvázunk betonvas. Hogyan játszanak mégis velünk? Te hogy vagy képes játszani?

Játszani lehet szépen és csúnyán is. Játszhatom azt, hogy Barbie leszakítja Ken fejét, aztán átmegy a hulláján egy piros matchboxszal. Ez rendben van, gyerekként belefér, felnőttként már kevésbé, de az ember kiválóan alkalmazkodik a körülményekhez, éppen ezért számos legális módot talál ki embertársa meggyötrésére – akár tudatosan, akár nem. És hát tele vagyunk nyolc napon túl gyógyuló pszichés sérülésekkel. Ha valaki játszik velem, azt jelenti, kétes szándékkal viseltetik irányomban. Ez elég perverz dolog, és egy ilyen szituációban legalább egy ember sérül. De szerintem kettő is. Persze amennyiben hangnemet váltok, és azt mondom, te meg én játszunk, közös beleegyezéssel, az más. És még mindig nem a plüsscicákra gondolok. A másik: nagyon fontos, hogy képes legyek játszani. Úgy értem, játékosnak lenni. És most a kíváncsiság hajtóerejére gondolok. Hogy érdekelnek dolgok. Hogy szabadjára engedem a fantáziám, kifosztom a konyhát, és az ott talált dolgokból plakátot tervezek. Keresem a dolgok fonákját, a humort, a különös összefüggéseket. Megpróbálok abból meríteni, amit az okosok úgy mondanak, hogy belső gyermek (de én ettől a kifejezéstől falra mászok, sajnos). Az ezzel a valamivel való barátkozásban egyébként sokat segített a hétéves bábszínházi karrierem. Hálás vagyok ezért a világlátásért.

Mit viszel magaddal 2022-ben, mik az inspirációid?

Káosz, világégés… ja nem. Tigris éve van, jelentsen ez akármit is, én oroszlán vagyok, de azt sajnos nem tartják a kínaiak. Az utóbbi két évem nagyjából az állandó egzisztenciális kétségekről szólt, különféle okok miatt. Nos, a kétségek még mindig fennállnak, de már, kis túlzással, észre sem veszem a szorongást. Mindent meg lehet szokni. Viszont erősödtem is. Nem döntenek le a lábamról a rossz dolgok, illetve nem annyira, mert van mibe kapaszkodnom. Magamba. Is. És abba, hogy egyre több hülyeségnek nem tulajdonítok akkora jelentőséget, mint évekkel ezelőtt. Ha akarok, tudok kezelni necces helyzeteket. Hosszú és küzdelmes tanulópályán vagyok, tudom, de kezdem megsejteni, hogy van erőm. Ezt mindenképp magammal viszem. Meg embereket, kirándulásokat, zenéket, képeket, filmeket, előadásokat, szövegeket. Művészet nélkül elég szar hely lenne a világ. Mozartra vasalni szombat délelőtt egészen isteni! Ha arra gondolok, hogy még mennyi képet kell megfestenem, verset megírnom vagy adaptációkon töprengenem, feldobódok a Holdig. Csak legyen időm mindenre, na ez a nehezebb, ha az ember hatezer dolgot csinál párhuzamosan. Azon mosolyogtam valamelyik nap, hogy mennyire vagány, hogy kaptam Móricz-ösztöndíjat, de még vagányabb lenne, ha pár plusz órát/napot is kapnék hozzá. És nyugalmat. De az már az én melóm.

Ozsváth Zsuzsa 1992-ben született Nagyváradon. Író, költő, képzőművész. Szövegeit az Élet és Irodalom, Jelenkor, Irodalmi Szemle, Szifonline, Kulter, Látó, Helikon, Játéktér közölte. 2020-ban látott napvilágot első kötete a FISZ gondozásában Előző részek címmel.

‍