.svg)
Amalia Crișan: Fa
„mi a pálya?”
(fluor – mizu)
ez a tökéletes érintés lehetetlensége
a halogén éjszakák áttörése
a kérdés ami az otthon és
a megtalálás ami az otthon
szétfeszítése az állkapcsok
és ajkak közé merevedett
fényelnyelő zúzódások
irányvektora ahogy
kettészeli a tetszhalott
csillagképeket a
mindig tökéletlen
vákuumokban zuhanó
szubatomi részecskéket
az elektronegatív
molekulák reakciógörcseit
ahogy mint műanyag
olvad össze két test
az androgün végjátékában
ahol két nő és
két férfi is lehet
egy test és ezzel
már viszony jön létre
a környezettel ahonnan
nincs kiút csak a kérdés
monotóniája a kérdés
ismétlése a kérdés
megemészthetetlensége
a tökéletes vákuum
a kérdés amely
elnyeli a válaszlehetőségeket
elnyeli a visszacsatolásokat
a szituacionalitás zártságába
való visszalépés
kötelezettsége és
lehetetlensége
a mindig száraz
kenyerek és a mindig
hideg levesek felszínén
a megkeményedett
zsírréteg hullámzásai
és törései tanítják meg
az otthont a testek mélyén
és a testeken túli anyagforgalomban
a pályák kiszámíthatatlansága
és kiismerhetetlensége
az állandó oszcillálás
a hang megrekedése
a szótagok közé
a lábak kényszeres
indulása a tánc
és az idegrángás
közti átmenet
a történetmesélés
mindegyre önmagába
való visszafordulása
és a hinni akarás
hullámaiban a
viszonyrendszerek
meghatározása
a idő ciklicitásában
a mindig lecsapódó
nyirkos bűntudat a falakon
az egyetlen bizonyosság
a visszaverődés
a szégyen lebegő
húrjainak rezgése
a hívás megtagadhatatlansága
a félhomály takarója
a reggelek amikor
az ágy gravitációja
sokszorosára növekedik
az ablakok amik felugranak
és az ablakok amin kiugranak
ahol csak a pavlovi
reflexek keltik
életre a nyelvet
és táplálják a legfertőzöttebb
mondatokat is
amikor felesleges
hibát keresni bármiben
a tudat hogy aki
ennyire szép
az valahol biztos
nagyon el kell legyen baszva
a depresszió menekültkérelme
az ijedt odasimulásokban
és a mindig idegen
tusolófülkék tapadási
együtthatója a mellkasban
tátongó szakadék az állat
szája amelynek
fogai helyén felhők
vannak és villámlás a kényszer
olyan bőrfelületet
találni amit még
addig senki sem
csókolt ez még
nem fegyelmi
viszony a tudat hogy nem
csak az ágy közös
de a párna is
átveszi a nyálszagot
az idő amiből
csak kicsúszni szabad
mert már sosem lehet
édes tejet inni mert
mindig megsavanyszik a szájban
mert ebben a neonfényű
üvegházban csak egyre olvad
a smink a hús az
elkeseredés az otthon
a keresztkérdésekbe rejtett
rémület amíg csak
két test marad amely
kutatja a szétszórt alkatrészek
és a talpak összjátékát
a formák alkalmazkodási vágyát
az összeillesztések közötti
örökös réseket a mozdulatsorok
végességét és a variációk
végtelenségét a műanyag
legkülönfélébb
felhasználási lehetőségeit
