.svg)
Az éjjel álmomban megírtam régen halogatott Hátsó ablakomat. A Helikon „nagysikerű” pályázatáról szólt. Emlékszem, a szerkesztőségben ültem egyedül, szombaton. Szorgos hivatalnokok amúgy is péntek éjszaka töltögetik fel a döntéseket, igazán beleférhet nekem is a hét végi munka, gondoltam. Csend volt, a szerkesztőség hátsó ablakán ömlött be a déli verőfény. Ha egyedül vagyok, szeretek ott ücsörögni.
Hogy mit írtam arról, hogyan nem nyertünk egy árva fityinget sem a pályázaton, nem emlékszem, csak hogy két összeragasztott Helikon-matricára körmöltem le.
Egyenesen gépbe nem ment, mindig is utáltam, ha villog a kurzor az üres lapon, a fejemben rögvest összekeverednek a szavak, pláne, ha nyomaszt a többszörösen túllépett határidő. Majd otthon leírom, gondoltam. A címére viszont emlékszem, pedig általában bajban vagyok a címekkel, többet agyalok rajtuk, mint magukon a szövegeken: Így neveld a sárkányod: támogatás 2.0
Éjszaka volt, mikor hazaindultam – jó sokáig tarthatott megírni, pamflet volt, rötyörésztem magamban, nem lehetett olyan rossz. A Virág utca sarkán belefutottam ifjú kollégánkba, Zalánba, aki rögvest meginvitált kedvenc kocsmájába. Már láttam ott párszor, az utcáról, az Isztriai-félsziget egyik kis falucskájának zegzugos kocsmájában, bentről mindig zongoraszó hallatszott, a szűk szobákban könyvek, egy-egy kis asztal mellett rozzant székek, az omladozó kőfalakon mindenütt burjánzó zöld. Az ablakokban nincs üveg, itt soha nincs tél és hideg, minek.
Itt írja egyik kolleginája az erdélyi bábjátszás történetét, újságolja Zalán, nehezen lel hozzá forrásokat, hát kitalál hajdan volt előadásokat, színészeket, betétdalokat, zongorán ott helyben el is játssza.
Bent nincs hely, de az egyik teraszon rábukkanunk Evelinre, a földön gubbaszt egyedül, olvas. Valami román könyvet, de hogy mit, nem árulja el, élvezettel hallgatja, ahogy Zalán románul házi almát kínál a bájos pincérlánynak, cserébe sört kér.
– Megírtam a Hátsó ablakomat – mutatom nekik a gyűrött fecnit. Evelin győzköd, írjam ott helyben le. Előveszem a laptopot – és itt az álmom édesded hortyogás szakítja meg. Visszamenekülnék, olyan közel a szöveg. Nem megy. Próbálom rögzíteni a foszlányokat, mormolom a mondatokat magamban. Minél távolabb kerülök az álomtól, annál kevesebbre emlékszem. Megrémülök, elvesztem az oly nehezen megtalált szövegem. S olyat csinálok, mint államvizsgát író negyedéves korom óta soha – hajnali fél négykor kimászom az ágyból s előkotrom a sötétben a laptopot.
S miközben most próbálom megírni az utolsó mondatot, s nem bánkódni afelett, hogy mégis odalett az irományom, eszembe jut az álombéli szöveg utolsó mondatfoszlánya, vagy inkább csak hangulatképe.
Hétfő reggel, a szerkesztőségbe betérve az asztalomnál hatalmasra nőtt mélyzöld lufi ül, nyuszi(sárkány?)fülei a plafont súrolják. Jókedvű, kajánul rám vigyorog. Ezentúl ő írja a pályázatokat, mondja. Kedvem lenne egy gombostűvel kiszúrni.
Kb. annyi értelme volna, mint újabb és újabb pályázatokat írni.
Hajnali negyed négyet mutat az óra, mire befejezem a szövegem. Elkezdődött a téli időszámítás.
