Így nem mentjük meg a világot

Márton Árpád: Ötlettöredék

‍
Csütörtök dél van, és épp halálosan unatkozom. Illetve, a hivatalos változat szerint online oktatásban részesülök, a laptopomból kiszűrődik a tanár magyarázata, de ilyen későn már képtelenség figyelni. Vasárnap esténként hagyományosan elhatározom, hogy következő héten minden órára oda fogok figyelni. Kedden dél fele módosítom az elhatározást arra, hogy aktívan fogok nemfigyelni, az unalmas órák közben megírom a házikat, és letakarítom az asztalomat, mert már áll rajta a por. Csütörtök délre jutok el oda, hogy inkább túlélésre játszom, és kötök ki Facebookon.

Tulajdonképpen utálom a Facebookot. Azt mondják, az Instagram árt az embernek a legtöbbet, mert csupa tökéletesre retusált kép van rajta, és automatikusan úgy érzed tőle, hogy te nem vagy elég, hogy sosem lesz ilyen jó életed, eltorzul az önképed, aztán nézheted magad, de az igazság az, hogy egy torz önkép semmi ahhoz képest a tömény embergyűlölethez képest, amit a Facebook vált ki belőlem. Épp egy (egyébként nem túl jelentős poszt alatt kialakult) 500 feletti kommentes vitát olvasok. Beismerem, öngyilkos ötlet, de a nagy facebookos veszekedések olyanok, mint egy bokszmeccs. Ha ránézel a tévére, és pont az megy benne, nem fogsz elkapcsolni vagy mást csinálni, mert letaglóz az a tömény adrenalin, ami árad belőle. Az embert borzasztóan érdekli a saját állati énje, a legállatibbak pedig harc közben vagyunk. Legyen szó konkrét harcról, egy gondosan megkomponált sporteseményről, az utcán egymással üvöltöző részegekről, vagy éppen egy kommentháborúról, a többség meg fog állni, és szájtátva bámul/olvas, ő is csatlakozik, vagy elhagyja a helyszínt, de a szeme sarkából azért végig lopva figyel. Az ilyesmit nem tudjuk, és nem is akarjuk csak úgy figyelmen kívül hagyni.

Olvasom a kommenteket, és egyre inkább eltölt az undor. Nem, ez nem az az adrenalinlöket, amit vártam. Hol van a pro- és kontraérvek zápora, a metsző irónia, a sok változatos érzelem, aztán a megkötött kompromisszumok, a kibékült ellenfelek és az a pár örök ellenség, aki képtelen abbahagyni, és napokig párbajoznak egymással? Ugyanaz a csalódás már nagyon-nagyon sokadjára: az izgalmas, szabályos szópárbaj helyett egy nagy adag… nem is tudom, mi ez, de ezt kaptam. A többség, úgy nézem, el se olvasta a posztot, csak belevetette magát az alatta kialakult össznépi anyázásba. Undorító.

A kommentelőket (leszámítva azt az elenyésző százalékot, akik próbálnak emberek módjára kommunikálni) két csoportra lehet osztani: a szótárasokra és a szótárhiányosokra. Az előbbiek szerintem reggeltől estig öltönyt hordanak, és kizárólag szakkifejezésekben és archaizmusokban kommunikálnak. Ők azok, akik pillanatragasztóval rögzítették saját magukat a kulturális magas lovon, és minden szavukból árad a lenézés az „egyszerű nép” iránt. Sosem mulasztják el megjegyezni a vitapartnerük helyesírási hibáit (akkor sem, ha egyértelmű, hogy csak elgépelés volt), ők maguk pedig olyan kínosan ügyelnek a magyar nyelvhasználat összes szabályára, hogy a mondataikban csak úgy hemzsegnek a pontosvesszők és nagykötőjelek (természetesen az átlagemberek által használt írásjelek mellett). Mindig magázódnak, de sosem udvariasságból, ezzel is csak a saját fensőbbségüket jelzik. Szótár kell ahhoz, hogy a tenyérbemászóan nyakatekert szövegeik értelmét kibogozd. A szótárhiányosok azok, akiknek az ember szívesen küldene karácsonyra egy magyar helyesírási szótárat. Minősíthetetlen stílusban szidják a vitapartnerük felmenőit, a nagybetűt, az ékezeteket és az írásjeleket hírből sem ismerik. Ők azok, akik a muszájt ly-nal, a melyiket pedig ly nélkül írják. Mindenkit tegeznek, sőt becéznek (XY-kámnak és faszikámnak egyaránt), és az időjárásról sem tudnak kőbunkó személyeskedés nélkül beszélni. Nem is tudom, melyik az undorítóbb. És sajnos mostanság minden ártatlan bejegyzés alatt ott burjánzanak a szótárasok és a szótárhiányosok végtermékei.

Sikerül annyira felhúznom magam rajtuk (mondtam én, hogy a Facebook a legrosszabbat hozza ki az emberből), hogy elhatározom: mozgalmat fogok indítani. Sütisütő mozgalmat a facebookos gyűlölet ellen. Valahányszor ideges leszek facebookozás után, sütök valamit. Csinálok egy oldalt is. „Eleged van abból, hogy hiába kommentelsz, semmi sem változik? Süss egy sütit! A sütés előnyei a kommentháborúzással szemben: 1. Az édességtől a szervezet boldogsághormont termel, így vidám leszel. 2. Közös programlehetőséget jelent a barátaiddal/családoddal. 3. Ha te nem szereted az édességet, megédesítheted vele mások életét. 4. A sütés új, izgalmas kihívások elé állít. 5. Idővel híres cukrász lehetsz. Hallottál már híres kommentelőkről? Én sem.” Ha majd elég népszerű lesz a mozgalom, indítok egy kihívást: rá kell írni a nap legunszimpatikusabb kommentelőjére, és elkérni a kedvenc tortareceptjét. 24 órán belül meg kell sütni, és valami kedves üzenettel díszíteni. #makecakesnotwar. Pár hónap múlva Amerikában is felkapják, az egész világ süt gyűlölködés helyett. Egy év múlva a Facebook a szabad és udvarias véleménynyilvánítás fellegvárává válik.

Azt hiszem, kicsit elkalandoztam, mert képzeletben épp a Nobel-békedíjat veszem át (csak egy pillanatig merül fel bennem, hogy valahol azt olvastam, a royal eseményekre kalapban kell menni, nekem pedig minden kalap szörnyen áll), a svéd király mosolyogva rázza a kezem, és legalább 100 újságíró kíváncsi rá, hogy sikerült megteremtenem az online világbékét, mikor meghallom, hogy szólít a tanár. Egy pillanat alatt visszazuhanok a színes szappanbuborékomból az átlagos csütörtök délbe. Egészen élesen látom magam kalappal a fejemen, tényleg szörnyen nézek ki, és ugyanebben a pillanatban rájövök, hogy az egész sütésnek semmi értelme. Ha meg is csinálnám az oldalt, akkor se érdekelne senkit. Miért pont nekem sikerülne?!
Másodszor is szólít.

– Elnézést, szakadozott! – direkt nem mondom, hogy az internet, nem szeretnék hazudni, a figyelmem pedig tényleg szakadozik. Hosszú, kimerevített pillanat következik. Nézem az arcát a képernyőn, és akaratlanul is elgondolkozom rajta, hogy vajon tavaly februárban is ilyen fáradt és öreg volt-e. Aztán bevillan, hogy biztos ő is engem néz, nem akarom, hogy észrevegye: én is fáradtnak, öregnek és nagyon-nagyon tehetetlennek érzem magam, úgyhogy inkább megszólalok:

– Meg tudná ismételni a kérdést? – Teljesen természetesnek hat a hangom, de volt egy évem rá, hogy megtanuljam. Ő is nyugodt, megismétli a kérdést, válaszolok, megy tovább az óra.

Így működik: én úgy teszek, mintha figyeltem volna, ő cserébe úgy, mintha nem tudná, hogy hazudok. Egy éve játszom én a diákot, ő a tanárt és mindketten azt, hogy ez így természetes, és minden a legnagyobb rendben van, miközben szép lassan minden színes szappanbuborékunk kipukkad, és menthetetlenül fáradtak és öregek leszünk. Ma tényleg nagyon meg akartam váltani a világot. Egy egész osztály szeme láttára épült fel és omlott össze a zseniális tervem. A bekapcsolt kamera előtt. Mert ez az, amit nem lát a webkamera: minket. Az álmainkat és a képzeletbeli kudarcainkat, amik miatt aztán meg sem próbáljuk. Az én sütős tervemért nem nagy kár. De félek, hogy valahol, egy másik kamera mögött egy olyan szappanbuborék pukkadt ki végleg, amivel tényleg meg lehetett volna váltani a világot.

‍

Balázs Hanna Imola 2004-ben született Kolozsváron. Jelenleg az Apáczai Csere János Elméleti Líceum diákja. A Helikon Amit nem lát a webkamera címmel meghirdetett pályázatának különdíjasa.