.svg)
Merészkedlek ily módon megszólítani, mert bár egyre fogyunk, még vagyunk néhányan, akik nem felejtettük el azt az ántivilágot, amikor – függetlenül attól, hogy ki mit gondolt magában – elvtársnak tituláltuk egymást. Az egész erdélyi szellemi prérin, talán még azon is túl, beleértve a tollforgatók csalitosát is, csak Te voltál következetesen „Fodor úr”. Mint örökös úr, méltán elvárhatod, hogy barátaid, akik közé magamat is számolom, ma is megurazzanak.
Nyolcvanadik születésem napjára megeresztett szíves köszöntődet a magam módján – quisque pro moribus – megköszönöm. Persze hogy emlékszem arra a szép napra, amelyen rám nyitottad az Ifjúsági Könyvkiadó szerkesztőségének ajtaját, s letettél az asztalomra egy vékonyka kéziratot azzal a Fodor urasan szerény meghagyással, hogy olvassam el, ha van rá időm. Egy Fodor-kéziratra ne lett volna? Már fél óra múlva – mint gyémántbányász, aki a szokásos szemcsék közt meglelte a Dél Csillagát – hívtalak telefonon, és kertelés nélkül kijelentettem, amit ma is vallok, remekművet alkottál. Mivel szeretek fantasztikus helyzeteket kitalálni magamnak, pár évvel ezelőtt arra gondoltam, hogy ha minden korszerű kommunikációs eszköz nélkül kitennének egy lakatlan szigetre, és csak három szépirodalmi művet vihetnék magammal, Az ember tragédiáját, Saint-Exupéry A kis hercegét és a Csipikét tenném a tarsolyomba. Mert a magány, amiben hál’ istennek életemben nem volt részem, talán arra való, hogy tulajdon ember voltával szembesüljön a remete. No de nem vagyok én a hajdani humanisták kései lelki rokona! Erasmus, Janus Pannonius és társai mintegy kötelező retorikával ilyeténképpen magasztalták szemtől szembe egymást. Én csak megköszönöm, mert jólesik, hogy nem feledkeztél meg arról, amit szerkesztői pályafutásom legnagyobb szerencséjének tartok.
Annak is örülök, hogy kimondtad, amit én magamról tudtam ugyan, de az öndicséret bűze nélkül még csak célozgatások formájában sem tehettem közhírré: valóban irodalmunk csodabogarának tekintett a skatulyázáshoz szokott szemlélet. Talán mert kedvemet leltem, hogy szakadatlanul méricskéljem, „itt és most” hol húzódik az a bizonyos zsdanovi fal. Nem akartam sem sokkal előtte megtorpanni, sem a homlokomat beleverni valami ideológiai kulimászba. Kérdezed, mi tett ifjúsági íróvá? Talán ez a méricskélő természetem.
Arra hamar rájöttem, hogy csak nőknek és fiataloknak érdemes írni, csak az ő többségük hívő és nem okoskodó olvasó. De ezt már a 19. század almanachírói, divatlapszerkesztői és szerzői is tudták. Ugyancsak a 19. században, de már a vége felé megfogalmazást nyert, hogy „minden hazugság, semmi sem való, csak a mese örökkévaló”. Ha a 20. század a 19.-nek annyi ígéretes bölcselmét hajlított a horror igájába, én miért vetném el eme szelíd tettekre bátorító intelmét? Elvégre tudtam magamról, hogy ha alkalmam nyílik rá, szeretek mesélni. De mesével a nőknél (hacsak nem egyenes ágú leszármazottaim) csak átmeneti sikereim voltak. Te, aki régóta ismersz bennünket, tudhatod, hogy immár csaknem hat évtizede milyen kitartóan és milyen mérsékelt sikerrel próbálgatom hat szép unokám nagyanyjának szívét a meséimmel meghódítani.
Fiatal szívekbe, ifjú elmékbe csempésztem hát kitalált hőseim gondját-baját. Kitalált hőseim aztán vér szerinti gyermekeimnél hamarabb a saját lábukra kaptak és önfejűbbeknek is bizonyultak. Nekem csak hagyni kellett, hogy járják a hajlamaik szerinti utat. Hagyni és lejegyezni. Közben magam is meglepődtem, hogy a körülmények mi minden váratlanságot kihoztak gyakran hétköznapias jellemükből. Meggyőztek arról, amit mindig is sejtettem, hogy nincsenek szürke kisemberek, csak rendkívüliek és rendkívüliebbek. Így aztán épületesen elszórakoztam derék hőseimmel, a hitványabbakat is beleértve.
Némi közérdeklődést is támasztottam irányukba. Kettő-négy kiadásban, közel félmillió példányban kerültek történeteim a fiatal olvasók asztalára. Persze a fiatalságot nem az évek számával mérem. Legtöbb hősömnek is csak a szíve volt fiatal. Én pedig Zágontól Budapestig nyugodtan néztem ifjú olvasóim szemébe, miközben tudva tudtam, hogy ideológiailag nálam kitanultabb bírálóim szerint a könyveimhez szédített fiatalok erkölcsét megrontom, mert forradalmár hősök helyett opportunista maszek ezermestereket állítok eléjük példaképül stb. Bogaras vagy csodabogaras elvetemültségemre jellemző, hogy a sok jó tanács ellenére a négy évtized alatt megért újrakiadásokon mit sem változtattam. Nem haladtak a korral, mint bírálóik. Nyugodt lelkiismerettel maradhattak az egyszeri megmódoltságukban, ahogy világra jöttek.
Egy Téged közvetlenül érintő kötetemmel kapcsolatban engem nagyra becsülő bírálóm annak idején azért sajnálkozott, hogy többre hivatott tehetségemmel felcsaptam krimiírónak. Pedig csak egy szakmai szempontból is különös, nagyméretű bűnügy elbeszélésével visszalopakodtam első nyilvános szerelmem ágyába. Én ugyanis doktori diplomám és ötévi katedrai gyakorlatom szerint kriminalista volnék. Méghozzá olyan, akinek egy Angliába emigrált tanítványa idővel a lutoni rendőrség bűnügyi osztályának vezetője lett. Ő lepett meg a cheddingtoni vonatrablás sajtójával és az Interpol zárójelentésével. Így lehettél Te, kedves kolozsvári Fodor úr, Angliában egy angol bűnügy társasági megvitatásánál „döntőbíró”. Ehhez képest mindketten fütyülhetünk a tehetségemet féltő derék látájner bírálóm aggodalmára, akinek lila gőze nem volt arról, mi a különbség a bűnügyi dokumentumregény és a krimi között.
Úgy tűnik, elég jól kiméricskéltem, hol húzódik az a bizonyos fal, mert nagyon nem ütöttem bele a homlokomat. Csak 1988-ban jött rá irodalmunk megyei helytartója, hogy valami nincs rendben a könyveim körül. Valakik segíthettek neki, mert egy szót sem tudott magyarul, de azért elrendelte, hogy több más mesélőkedvű, versfaragó társaiméval együtt vegyék ki a közkönyvtárak katalógusaiból az én írásaim céduláit is. De én ezt észre se vettem. Rendszerváltás után olvastam a Tribunában.
Igazi bajba csak az utóbbi fél évtizedben kerültem. 1990 előtt – és erre büszkén emlékszem – tudtommal csak velem fordult elő, hogy a Korunk szerkesztősége egyik bírálatom alá odalábjegyzetelte, hogy leközlik ugyan, de nem értenek vele egyet. Persze az írásaimat azután is simán közölték. Most viszont szezon után egy évtizeddel, az egyik napilapunkban lapidáris egyszerűséggel lekommunistáztak. Én ugyanis, ha tollat veszek a kezembe, fütyülök arra, hogy emléktáblák leleplezése alkalmával és piros betűs ünnepeken ki hogyan szónokol. Ha múltat idézek, vallom, hogy ami megtörtént, megtörtént. Még akkor is megtörtént, ha ma szeretnénk, hogy másként történt volna.
A háborús emlékirataim felől is érdeklődtél. Azt hiszem, azokkal is valami hasonló lehet a hiba. Meggyőződésem, velünk az történt, hogy egy gyáva, kezdeményezésre képtelen és koncepciótlan politikai elit nem tudta, mit kezdjen a korszerűtlenül felszerelt, de fegyelmezett és áldozatkész haderejével, és végül közönséges gonosztevők, ámokfutók kezére játszotta a népet, nemzetet és hazát. Magyarország a második világháború egyetlen olyan hatalmaként lépte át az ezredfordulót, amely semmilyen hivatalos elismerésben nem részesítette a veteránjait. Ezek után nyilván a vitézkötéses cécók, az utóbbi időben divatba jött pompázások csak nosztalgiázó öregurak szívét melengetik meg. Talán az sem semmi.
Persze emlékirataimmal én sem akartam körbekalapozni a nemzetet. Maholnap már nem is igen van kinek kalapoznom, hiszen arany igazság, hogy döglött lónak nem kell a patkó. Én csak megemlékeztem hát azokról a kortársaimról, akik, miután a háború forgatagából előkerültek, eltakarították a romokat, felépítették a hazát, úgy, hogy jövőbe vetett hitük hiányában nem kellett iskolákat bezáratni. Róluk írtam meg, hogyan éltek s mit míveltek, amikor fiatal életük a történelem forgatagában nem először a „két pogány közt egy hazáért” szorítójába került. Nem feledhettem, hogy mikor mindeme muszájok megestek velünk és rajtunk, azt az ifjúságunkat éltük, amelyet, akárcsak a születést vagy a halált, minden embernek csak egyszer osztanak ki az istenek.
Igen ám, de vén író, még ha negyedszázadig könyvszerkesztő is volt, már nem az apa szigorával, inkább a nagyapák ellágyulásával szemléli késői magzatait. Visszaemlékezéseim négy külön történetbe kerekített kéziratát el-elküldözgettem a Magyar Írók Szövetsége és a Magyar Honvédelmi Minisztérium által közösen kiírt pályázatokra, ahol becsülettel helyt is álltak. Most már zavartalanul gyönyörködhetem bennük, mint agg apa a kidiplomásított, de egyébként tétlenül lézengő fiaiban. A határon innen és túlra kiadókhoz beküldött kéziratokra érkezett válaszokból azt kellett leszűrnöm, nem az ilyesféle munkákat részesítik előnyben. Közben egyik-másik lektorom arra is figyelmeztetett, hogy amit én társaimmal együtt a tulajdon bőrömön megtapasztaltam, az máshol másként vagyon megírva. Ilyenkor örülök, hogy nem vagyok előadóművész, aki vagy azon melegében learatja a tapsot, vagy soha. Szerencsére vér szerinti gyermekeim derűlátásából és bátorságából hat unokára futotta. Tehát bizonyára néhány dédunokát is remélhetek. Köztük talán olyat is, aki kíváncsi lesz egyszer dédapja ifjan viselt dolgaira. Ez jelentheti születésem utáni százhúsz-százharminc évi olvasottságomat. Erdélyi magyar írónak ez már a halhatatlanság előszobája.
Apropó, a halál. Apolló szent madaráról, a hattyúról, amint Te is tudod, az a hír járja, hogy bár egész életét Apolló berkeiben némán éli le, halála előtt elzengi a maga hattyúdalát (cantus cygneus). Csakhogy akit a poesis múzsája még végső kétségbeesésében sem csókolt homlokon, nem költő. A legjobb esetben rímfaragó. Még élete vége felé is nem cantus, csak rigmus, azaz cantata tör elő a torkából. Nézd el hát, ha mint meghitt barátomnak nyolcvanadik életévemet betöltvén eldúdolom az én cantata cygneámat:
Kívánhat-e ember többet,
fiatalon szép szerelmet,
jövőt bízó erős hitet,
hazát, házat, házanépet,
sok unokát, néhány könyvet,
derékaljnak szülőföldet.
Ebben meg is állapodhatunk, kedves barátom uram. Bízom benne, hogy mielőtt csakugyan sor kerülne elkántálnom a fenti rigmusokat, még koccintunk egyet immáron holtomiglan, holtodiglan tartó barátsággal.
Dáné Tibor
