.svg)
A fotó a Kolozs megyei Info Trafic Facebook-csoportból származik.
Egyfajta kolozsvári Robin Hoodnak néztük az elején. Nem az a hős, akit akartunk, hanem az, akire szükségünk volt. Mintha testközelből figyelnénk egy előttünk forgó lokálkrimit, kollégák a gyárban, szomszédok, még a húgomék is tudtak róla, hogy a környéken autókat rongálnak. Hetente felhívtak, hogy minden rendben, szeretném-e az udvarukban tartani a Fordom, de hát nem azért fizetek ötven eurót havonta, hogy ennyitől rémüldözni kezdjek. És egyébként is, engem nem bántana.
Csupán két hét leforgása alatt több autó került fel a kolozsvári csoportba, és mind ugyanazokkal a tünetekkel; kiszúrt kerékgumik, letörött ablaktörlők, a motorháztetőre karcolva az, hogy muie. A pórul esett sofőrök sokakból sajnálatot, a többségből vad antipátiát váltottak ki. Az internet mintha egy emberként okolná őket a történtekért: úgy kell nekik, ha nagyzolnak a járgányaikkal. Mattfekete BMW-k, gyöngyfehéren villogó Audik és egy magas piros Mercedes fordítva feltett kezdő jellel az ablakán: mind szabálytalanul parkoltak, mind megérdemlik, hogy megtapasztalják a hétköznapi ember jogszerű haragját. Ez volt a mi hősünk: a hétköznapi ember, aki, ha nem is ette meg a gazdagokat, legalább alaposan szétkaszabolta a javaikat.
Már csak a nevén nem tudtunk megegyezni: a csoportban egyesek Robinak, mások Robertónak nevezték, egy bajszos nacionalista szerint meg biztos Hunor, mert a székelyföldi autókat bezzeg nem bántja. Hamar közszavazásra bocsátottuk a név kérdését, a legtöbben a Robertóhoz ragaszkodtak, hiszen a Robi már foglalt volt, ő ablakmosószert és légfrissítőt árult a Főtéren, túl tiszta ahhoz, hogy belekeverjük ilyesmibe. Pár órán belül el is készült a Facebook-oldal egy karikatúrával, amelyen Roberto bicskával a kezében biciklifutárkodik, mellé képregénybe illő tipográfiával feltűntetve: Roberto, az aktivista. A borítóképet a lakótársam készítette, nagyon büszke volt magára, hogy végre mémoldalnak is tervezett arculatot. Roberto sötétbarna hajú volt, borostás, kigombolt virágos ingéből sötét szőrszálak kandikáltak ki, igazi modern Robin Hood. Páran ismét kifogásolták a nevet: egy szivárványos profilképű lány hosszú paragrafusokat gépelt arról, hogy Roberto nem lehet aktivista, csak annyit tesz, hogy szabálytalanul parkoló autókat vandalizál; ez még hőstettnek is sovány, nemhogy aktivizmusnak. A bajszos egyből belekötött, hogy Roberto az egyetlen aktivista, aki tesz is valamit, nem úgy, mint a buzi holddiétás állatvédők.
Robertónak jól kiforrott véleménye volt minden közéleti kérdésről: tudta, hogyan kell metrót meg autópályát építeni, milyen fontos helytörténeti támpontok alapján kell majd elnevezni a megállókat, hány centiméter magas a polgármester. Kifogástalan jártassága volt a főtéri klubok terén, néha még a művészkocsmákat is betalálta, ilyenkor merült fel bennünk, hogy többen kezelik Roberto oldalát. Aztán jött az első kényszerszünet: Roberto luxuskocsikat posztolt azzal a felirattal, hogy „még ez is olcsóbb, mint egy lakás Kolozsváron”. Egyszer még azt is eleresztette egy Tesla mellett, hogy „szúrnám a kerekeit, mint anyádat”. Tiltották is huszonnégy órára az oldalt gyűlöletbeszédért, amiért csoportban ismét hatalmas csetepaté indult, a bajszos véget nem érő posztokban fejtegette, hogy ez véleményterror, az amcsik el akarnak hallgattatni bennünket. Hosszú töprengés után a lakótársam írt az oldal adminisztrátorának, hogy vegyék le a nevét a leírásból, nem szeretné, ha kapcsolatba hoznák a mémoldallal. Mindeközben Roberto internetes népszerűsége egyszerre hanyatlott és virágzott. Az újabb mémblokk az albérletkérdést tematizálta: Roberto nyomortelepi tákolmányokat töltött fel azzal a felirattal, hogy „jó állapotú garzon kiadó, nem dohányzó, csendes lányoknak, nemrég renováltam, baráti áron 449 euró”. Az egyetemisták azonnal kisajátították a viccet, elkezdtek ők is mémeket küldeni Robertónak a saját ronda albérleteikről, hátha kikerülnek az oldalra. Páran kifogásolták, hogy nem ér ilyesmin röhögni, többen azt, hogy egy viccen csak egyszer nevetünk, egyébként is, ki engedte be az egyetemistákat ide, ez a kolozsváriak csoportja, és az ég szerelmére, álljunk már le ezzel a robertós baromsággal.
Ezt követően ugrott meg drasztikusan a napi esetszám. Roberto azokról is posztolt, akik egyszerre két parkolóhelyet foglaltak el, mozgássérülteknek fenntartott helyre álltak, vagy akiknek a kocsijuk már egy utánfutón lötyögött Szamosfalvára, mert tilosban parkolt. „Még így is olcsóbb, mintha Roberto intézett volna el” – állt a leírásban. Az utolsó csepp a pohárban egy Fehér megyei Audi volt, amelyik két helyet foglalt el egy pláza parkolójában. Azonnal felkerült a fotója a csoportba azzal a felirattal, hogy „Roberto, dolgod van”. És Roberto, mintha csak az internet buzdítására várva, munkához is látott, az Audi másnap ismét felkerült a csoportba, kiszúrt kerekekkel, letört ablaktörlőkkel, összekarcolva, ezúttal szabályos párhuzamban a parkolócsíkok között. Már nem csak a szabálytalanul parkoló drága autókat vette célba, hanem mindet: marosiak, szebeniek, szatmáriak, szilágyságiak, és párak örömére még a székelyek is. A tizenéves dízeleket is ugyanolyan állapotban találták, mint a kicsi városi elektromos autókat. Egyre nehezebb lett mentségeket találni Robertónak, igen, fogjuk rá, hogy a dízelek miatt ennyire szennyezett a város, miért nem lehet busszal vagy biciklivel járni. De nehéz volt palástolni a feszélyt, még virtuálisan is: érződött a tagokon, hogy lassan kezdenek félni Roberto kiszámíthatatlan támadásaitól.
Nem telt el két hét, már a kolozsvári rendszámú autók is felkerültek a csoportba. Felhívtam a húgomat, hogy mégiscsak átvinném az udvarba az autót, és egyúttal el is hoznám a régi biciklimet. A csoportban alig esett szó Robertóról, az autórongálások mégsem szüneteltek. A Fehér megyei Audi tulajdonosa feltöltötte a biztonsági kamerájának felvételeit. Kiderült, hogy egy mozgássérült sofőrről van szó, aki azért vett igénybe két parkolóhelyet, mert másképp nem tudott volna kiszállni, a speciális helyek pedig mind foglaltak voltak. Az is kiderült továbbá, hogy a valódi Roberto meg sem közelítette internetes hasonmásának sármját: lepukkant balkáni külső, fekete csíkos Adidas felső, szürke mackónadrág, szinte kopaszra nyírt haj. Egy régi biciklivel járta az utcát, rutinosan mozgott az autók között, szakmunkáshoz illő precizitással törte az ablaktörlőket, a muiét is úgy kaparta fel, mintha dedikálna. Kicsit nehezen találta egyensúlyát a biciklin, részeg lehetett, bolond vagy mindkettő. Többen panaszkodtak, ilyen ez a híres-neves, ötcsillagos Kolozsvár, hát ezért fizetünk ennyit. Roberto Facebook-oldalát még aznap törölték mind a négy és fél ezer követővel.
Három napot kellett várni, mire a rendőrség letartóztatta Lakatos Alexandrut, más néven: Sanyót. Sanyó nem tudta utolérni Roberto népszerűségét, pedig megjelent a ProTV öt órás híreiben is. Megkérdezték a szomszédjait, gondolták-e volna, hogy képes lenne ilyesmire, mind azt mondták, hogy nem, cumsecade fiúcska volt, kicsit zárkózott. Megkérdezték az édesanyját is, aki évek óta Sanyóval élt egy garzonlakásban, szociális segélyből, ami arra sem volt elég, hogy fedje Sanyó gyógyszereit, nemhogy a megfelelő kezelését, vagy harminchét drágábbnál drágább autó javítását. A tévés riportban szó sem esett a Roberto-mémoldalról, mégis egymás után osztották a kolozsváriak csoportjába, „na, nézzétek, itt van a híres Roberto”, „ennek szurkoltatok ennyien”. Valaki felvetette, hogy a kolozsváriak igazán gyűjthetnének pénzt Robertónak, vagyis Sanyónak, vagyis az édesanyjának, hogy tudják kifizetni a károkat. A szivárványos profilképű lány azonnal csatlakozott a kezdeményezéshez, írt is egy cikket, amiben alaposan le is szólta a román hatóságokat, amiért ilyen inkompetens az egészségügyi rendszer, hogy egy mentális zavarral küzdő férfi nem kapja meg a szükséges segítséget, alapítványt is indít Mi vagyunk Roberto néven. Aztán lassan elakadt a szervezkedés, a közösségi szellemet felváltotta a mindennapos duzzogás pár lezárt utca vagy apró közúti baleset miatt. Egy férfi, aki egy krémszínű Mercedest választott profilképnek, beírta, hogy az ilyen férget addig kell verni, amíg mozog, nehogy már mártírt akarjunk csinálni belőle, de a szivárványlány kérésére őt is kitiltották a csoportból.
Hetekig nem történt semmi, így elmentem húgomékhoz az autómért. Megkérdezte, mi újság a városban, tudok-e valamit arról a Robiról, aki tönkretette azt a sok kocsit. A húgomhoz nehezen jutnak el a hírek, néha irigyelem is, hogy falun él. Bevallottam, hogy nem tudtam, és ne is kérdezze többet, nem akarok fellépni az internetre, túl sokat böngésztem az utóbbi időben. Kérdezzen egyéb rutinkérdéseket, hogy tetszik a munkahelyem, van-e végre valakim, megy jól a bicikli? Amióta eltűnt Roberto, kevesebbet beszéltünk. Nem küldünk egymásnak mémeket. Most is nehezen találunk új témát, másfél óra erőlködés után megköszönöm neki, hogy befogadta az autómat erre a pár hétre. Kicsit madárszaros, és a motorháztetőre felmászott a húgom macskája, így tappancsnyomok maradtak rajta, de nem vészes, tizenöt lej az autómosó, az eső ingyen esik. Történt már nagyobb igazságtalanság is ennél.
