.svg)
Idelenn
fekszel a fűben,
fejed fölött tölgy lombja
/óriás tenyere,
tündér palástja/
játszik a fénnyel,
árnyat vet arcodon,
meséket ró ábrák nyelvén,
kacskaringókat sikerít
bőr redőibe,
pecsétet nyom
szemhéjak árkusára
/sugárcsipke,
homály-útvesztő
készül talán/
alattad sekély öntőforma
süpped gyep bársonyába,
hús, csont és képzelet tölti ki
test alakú föld-edényedet,
fűszőnyeghez válik hasonlatossá
mindaz, amit magadnak tartasz
/amit magadról tartasz/
míg átengedsz tested eresztékein
szitáló napfényt, hullongó időt…
felhők között eközben lúdcsapat-ék
halad dél felé, éppen arra tart
parányi repülők raja, nyomukban
kondenzcsíkon egyensúlyoznak
pelyhedző kölyökangyalok,
sikkantásaik visszhangoznak,
lépteik ütemére hintál
rét, erdő, hegy, földgolyó,
tárul a menny, tágul a világűr,
távolodnak egymástól
szomszédos galaxisok,
és fejed fölött a tölgy
meg-megborzong cseppet,
fülelsz: akár nyár végi zápor,
körötted hullni kezd a makk
Szépia
mi lesz, vajon mi lesz a régi képpel,
amit ezerszer láttál már képzeletben,
mialatt restiben ülve vártad a hajnali gyorsat,
de sehol egy sípjel, kerekek csikordulása,
csak a hangosbemondó hangja recseg,
éteri hangon kántálja, hogy valahol
/ a sötétség bugyraiban talán /
eltévedtek az éjjelente járó vonatok,
összekuszálódtak végtelen sín-vérerek,
álmos utasok keringenek szántók,
mezők barázdái közt, vesztegelnek
vakvágányra siklott, koszlott vonatok,
az állomás peronja pedig fakó és magányos,
akár ottfelejtett test a boncasztalon
A nagy fogás
a hal csontvázát kifőzték, majd
magukkal cipelték a biológusok
a hal bőrét felfújták, kiszárították,
léghajót eszkábáltak belőle a falusiak,
alákötöztek hevenyészett vesszőkosarat,
abba telerótt cetliket szórtak, azután
szélnek eresztették a hal-léghajót,
csak úgy szelte az ég háborgó óceánját,
úsztatta az öles betűket a Jóistenhez
a hal szemeiből nyakravaló készült,
Tündeléptű viselte ünnepnapokon,
néha hajnalonta is, amikor kellett valaki,
aki képes fellebbenteni az idő fátylát,
kifaggatni a némaságra ítélt varjakat,
megfigyelni lékek kavargó mélyét,
recsegve repedő rianásokat
a hal beleiből finom húrokat sodortak,
lágy hangon szólalt meg így a hangszer,
mesélt is, cirregve, alig hallhatóan, akár
tikkasztó nyárestéken a tücsökhegedű
a hal pikkelyei útipénz gyanánt kerültek
halottak szemhéjára, ily módon váltva ki
a bebocsáttatás díját a túlvilágra
a hal húsa annál a halásznál maradt,
akinek sikerült a martonosi révnél
lélekvesztőjébe rántani a tiszai szörnyet,
nem fogyasztották el, falást sem evett
belőle senki, babonás borzongással
vödrözték vissza a folyó sodrásába
/emberi arca volt, mondták, és pillangó
formájú lélek szállt ki belőle, amint egy
bontókés felmetszette a has puha szöveteit/
