Husz János máglyája

Nagy Gábor: Jelenet (2010)

A Fiastyúk utca lakói, függetlenül attól, hogy ki mit gondolt Kalomfir Jolán néniről, az idősödő fuvolaművészről, az utca büszkeségéről; pártállásától, jobb vagy silányabb meggyőződésétől, pénztárcájától (lényeges szempont!) és a hatalomban való részesedésétől, érelmeszesedésétől, kőtári tagságától vagy marokszedői múltjától függetlenül, nos az utcában lakók arra az elhatározásra jutottak, hogy segélyezni fogják idősödő napjaiban Jolán nénit. Ezt a döntést pedig akkor hozták – igaz, nem minden vonakodás nélkül – amikor összegyűltek egy szépséges júniusi délutánon, azon idő ölében, mikoron a földieprek pattanásig feszültnek a környező kiskertekben és a buszsofőrök zsebében nejlonzacskó nélkül, éktelen foltot hagyva új formaruhájukon, mely nem kevés pénzébe került az önkormányzatnak és többek között a Fiastyúk utca lakóinak, akik mind Rubinháza adófizető lakói közé számítódtak joggal és gőggel, gyomorégve vagy cirótikus rohamok közepette.

A régen felhagyott záportározóban elég vontatottan gyülekeztek, holott öt órára hívta össze az utcafelelős a fiastyúkokat, ahogyan a házasembereket nevezték maguk között a lakók, dacára annak, hogy már elkongatta a városháza tornya az ötöt, lassacskán poroszkáltak a záportározó felé, amely az utca végében omladozott, ugyanis régen látott már záport az építmény, s teljesen értelmét veszítette, mióta felépült Lenarduzzi mester tervei szerint az új betongát, mely mögött kövér földeket lehetett bérelni, ha még valakinek kedve támadt volna egy kis kertészkedésre, hajlongásra, gazdálkodói gőgölésre. (Régen majdnem mindenkinek volt fekvősége, sőt a városlakók rangját, becsületét a földek nagyságával mérték, de mára ez a szép méricskélés teljesen elenyészett, csupán Kalomfir Jolán néni tartotta észbe a földhöz kapcsolódó polgárvirtusokat.)

Beszélgetve, tréfálkozva jődögéltek, holott K. Jolánka ügye igazából villámgyors és határozott döntést kívánt, ugyanis ő volt az utca egyetlen nevezetessége, ha nem számítjuk azt, hogy hevert még az utca felvégén egy tömör szemétkupac, amit állítólag – a rossz nyelvek szerint – még Husz János konstanzi megégetésére készített elő az egykori városvezetés, jobban mondva az akkor még kerteletlen mezőpacni kiskirályai. Félvállról vagy sántikálva, fontoskodó buzgalmat mímelve, makacs gyomorégéstől kísérve sétáltak, mások habzó tudatcsonkok között osonva, de mégiscsak kortesbeszédre készültek, nem minden gyanú- és tyúkperrel a hátuk mögött, pedig Jolánka néni ügye egyszerű volt és átlátható: az éhhalál szélén darvadozott, kisnyugdíját – páratlan művészi pályafutásából csúfot űzött az utókorral átmázolt hivatal – rendszeresen ellopta a pénzespostás. Minden héten másvalaki állította égre-földre esküdözve magáról érces tenorral vagy behízelgő mégis téliesített bariton hangsúllyal, hogy ő a nyugdíjosztály újonnan kinevezett kegydíjkézbesítője, sőt valódinak látszó megbízólevelet is felmutatott a kételkedők előtt.

Jolánka polgártárs kötögetésből, krumplihámozásból, madárhangutánzásból élt, ezzel egészítette ki szűkös keresetét, azaz ez volt összjövedelme, hiszen, mint már ezeken az oldalakon szó esett róla, a pénzespostások bandája rendszeresen eltulajdonította, zsebre vágta, elsinkófálta, meglovasította a néni hatvankét év alatt összefuvolázott művészi nyugdíját. Annak idején lehetett volna hárfás is, de háború befejezését követő félnapban, amikor döntenie kellett, milyen hangszert választ a néhai Garincsa Trunkeltné asszony zeneóvodájában, kiderült, hogy Rubinháza villanyhálózatát a németek felrobbantották kivonulásuk előtt félórával, és nem volt az egész városban, de még a környéken sem félszáz méterrel több drót, éppen ennyi hiányzott a bekötéshez. Ekkor Paczolay Laji illegális villanyszerelő és zenekedvelő ötletére leszedték a város egyetlen hitelesített görög gyártmányú hárfájáról a húrokat, igazi minardoszi ezüsthuzalok voltak, és azzal sikerült Rubinházán végül is helyreállítani úgy-ahogy az áramszolgáltatást, „fényszimfóniával árasztva el a főteret” – írták a korabeli lapok egymással versengve –, és a Fiastyúk utcát is.

Amikor néhány bekezdéssel korábban azt állítottuk, hogy egyhangúlag megszavazták Yolande de Kalomphyr (művésznév) segélyezését, éltének meghosszabbítását, az éhhalálból bizonytalan, de mégis járható kivezetőutat ajánlva az aggosodó fuvolillának, akkortájt nem mondtunk igazat. Ezzel szemben, midőn arra tettünk célzást, hogy némelyek „a tudatcsonkok között osonva kortesbeszédre” készültek, akkor már valamivel több került az igazság kelyhébe. Számos tanítványa akadt Jolánka néninek és sokan kerültek ki a Fiastyúk utcából is, a világ több pontján, nagy koncerttermekben és arénákban, de a nápolyi szemétégetőben és a toszkán vonógyantázók között is akadt ki őt mesterének tartotta. Ezekkel aztán tényleg semmi baj sem volt, amint megtudták, hogy tanítójuk az éhhalállal naponta farkasszemet néz, azonnal felajánlották, hogy magukhoz veszik néhány hétre, felhizlalják, megerősítik és úgy küldik vissza szülőhazájába, mindannyiuk kedves rubintos házába. Az ajánlatot Jolánka néni hálatelt szívvel fogadta, összecsomagolta fog- és fuvolófényező keféjét, két cserebugyit és egy csomag kétszersültet, amitől soha semmilyen körülmények között sem vált volna meg, ugyanis ez emlékeztette őt a művészi alázatra. Köztudomású volt vagy sem, de kétszer sült bele nyilvános fellépései során a művészi előadásba, egyszer a brit trónörökös pár ezüstlakodalmán, máccor pedig a sziámi ikrek javára adott kívánságkoncerten, ekkor ugyanis a világ vezető orvosai tiltakoztak a sziámi ikrek szétválasztása ellen és azt kívánták Kalomphyr Jolánka nénitől, hogy fuvolajátékával szerelje le a kísérletező hajlamú párizsi sarlatánokat, akiknek gondozásába és morfológiai megfigyelésébe adta világ közvéleménye a szerencsétlenül összenőtt távol-keletieket. A belesülés dacára hallatlan és kirobbanó sikere volt, mert hiszen a jó ügyet szolgálta, a jó oldalon állt, jó helyen volt jobb időkben, nem mint árva és megcsonkolt hazája. (Rubinházát tudni illik a trebizondai béke megrövidítette, a szomszédos Nagyganajoshoz csatolta a legzsírosabb városi földeket a Konczelek túlpartján.)

Jolánka néni két év alatt körbejárta volt és még életben levő tanítványainak honát mind az öt világrészen, furcsa módon mindenütt csupán két hétig tartották, majd továbbpostázták. Nem tudni, ha kenyéradó gazdái már eléggé föltápláltnak ítélték az elszállt rövid idő ellenére, vagy ha Jolánka drága kívánkozott máshová, nem tudjuk, mi volt az oka a művész asszony sűrű továbbutaztatásának, ugyanis a vendéglátók, akiknél egyszer megfordult a palotákban, patiókban, haciendákon, felhőkarcolókban és a nyolcvanszemélyes ebédlőasztalok körül, soha többé nem nyilatkoztatták ki abbéli óhajukat, hogy ismételten visszafogadnák, amíg újra élet- és műerőre kap, mi több, elhallgattak, nem válaszoltak a városlakók érdeklődésére vagy a Fiastyúk utcai szomszédok, barátok és bámulók leveleire.

Éppen ez a szokatlan és furcsa elidegenüléssel járó folyamat vezetett odáig, hogy egy adott ponton – térbelileg és időrendileg egyaránt – elfogytak a külhoni támogatók, a régi tanítványok sora elapadt, és újra csak itt volt a Fiastyúk utca szavazópolgárainak nyakán és hátán a gond – nono, azért tehernek nem nevezhetnők, rótta meg Malaczky Vitus szociális gondozó az utca morgolódó lakóit –, hogyan tovább, mi a teendő, ki folytassa és mivel, és más ilyen okoskodó kérdések merültek fel a záportározóban gyülekező városiak előtt. Az egyetértés sima tengerfelszínét nyugtalanító szellő gyűrögette, fodrozta. Távolról talán még a szemnek is tetsző volt, de közelebb hajolva hőseink leheletéhez, megcsapott valami ápor. A tározó falán izzadtságcseppek jelentek meg, vagy tán a felelős és komoly férfiak homlokával tévesztettük volna össze? Az égen a bodor lila hasú felhők helyett súlyos viharral tömött felhők úsztak különös alakzatban, zivatarkötelékben, ám egyelőre még nem eresztették ki bombaterhüket a békétlen városra.

Ekkor állott fel Paczolay Laji, anélkül, hogy az elnöklő Malaczky Vitus szociális gondozótól engedélyt kért volna, és azt javasolta, hogy a Fiastyúk utcai majd a városban található önkéntesek vegyék társadalmi gondozásba Kalomfir Jolánkát múlhatatlan érdemei és jelentős zenei múltja beszámításával. Hiába, Paczolay Laji a villany bevezetése után rohamosan ugrált feljebb és magasabbra a társadalmi megvetés és az állami megbecsülés létrafokain, míg mintegy huszonkilenc utca alkotta kerület pártgyeplőit tették a markába. Beszédébe is olyan szavak férkőztek, mint amelyeket a hivatalos nyelvtörők szoktak használni nyilvános fertőzéseikben, ezért merészelt olyanokat hangoztatni az öreg záportározó sokat próbált falai között, mint „társadalmi gondozás”, a kivételes zenei múltat, a tehetséget pedig egyenesen a nyugdíjszámítás elvei szerint méltányolta.

Javaslata ennek ellenére szótöbbséggel átment, és a határozatot írásba is foglalták. Ezek után kisebb tülekedés lett úrrá a résztvevőkön, ugyanis minden önkéntes elsőként akarta teljesíteni kötelességét – mert annak érezték: kedves kötelességüknek – a vendéglátást. A lista hosszúra nyúlt, többen titokban meg is jegyezték, hogy Jolánka néni valószínűleg nem is fog eljutni a névjegyzék utolsó lapjain szereplő szeretetteljes családok ápolati körébe, hiszen már eléggé zsugorodnak magánidősíkjai, sőt azalatt sem szünetelt a zsugorodás, míg a záportározóban tartott a tanácskozás; mintha újabb és kíméletlenebb aggulási jelek-jelzések, szemnek szóló figyelmeztetések jelentek volna meg hámsejtjei alatt és szeme körül. Ugyanis Jolánka néni is jelen volt a róla szóló tanácskozáson – „így demokratikus és méltányos” magyarázta az újabban demokrata vendéghajjal hivalkodó volt villanyszerelő –, egy üvegfalú hárfatokba helyezték el, minden szót hallhatott, hála modern hallókészülékének, mely az ólomfalat is szitává silányítja, de beleszólni nem engedték, mert ezt követeli a modern és pártatlan alkotmányos forma: róla, vele, de tulajdonképpen nélküle.

Ki mondta, hogy a történelem nem ismétli önmagát? Hja, Rubinházán ez a szabály is kibicsaklott, szétesett. Kalomfir Jolánka néni elég hamar a végére jutott a listán szereplő családok (türelmének), s talán hét hónap sem telt el a záportározóba összehívott értekezlet óta, máris ott állt az ügy, ahol a kezdet kezdetén. Nem akadt önkéntes, jótevő, nagy lélek, támogató, könyörületes szívű egyén vagy családi közösség, mely magához fogadta volna Jolánka nénit. Azt hihetnéd, hogy a város lakói csak szájaltak, fecsegtek, a dolgok nem-ismeretében utaltak Jolánka néni művészetére, de mikor szembesültek az agg művész naponkénti gyakorlásával, nem bírták elviselni hetvenhat óránál tovább a hangtámadást, mely a valóságban csupán egy szimmetrikusan alácsordogáló zenecsermely csevegését jelentette volna.

Nem, erről szó sem volt. Jolánka néni művészi pályaíve leszálló ágában fuvoláját felajánlotta az őt is fölnevelő zeneiskolának, amely hálatelt tüdővel el is fogadta, s azóta is ez a hála szólaltatja meg a fuvola sípját. A művészet felkent apostolnője tulajdonképpen szobájában olvasgatott, üldögélt, fuvolakesztyűket kötött vándorzenészeknek, és csak olykor kukkantott ki a konyhába, nézett be óvatosan a fedők alá, kavart egyet a rotyogó mungó-szószon (kedvencén), s adott önzetlenül, szerény egyszerűséggel, kissé Miss Marpel-ös mosolygással tanácsokat, ötleteket a ház asszonyának, cselédnek, szakácsnak, kuktának, inasnak, lakájnak, uradalmi béresnek (a rendszerváltás óta ismét fölvették az elfogadott és javallt foglalkozások közé; nem is fordult elő egyetlen munkanélküli sem Rubinházán!) az európai viselkedéskultúra és polgári öntudat kimeríthetetlen tárházából. Megosztotta velük a koncerttermek izgalmát, azt a jóleső bizsergést, amit ajkaiban érzett, mielőtt kilépett volna a hangversenydobogóra, élénk színekben festette le, szinte tapinthatóvá tette a versenylázat, úgy hogy a ház asszonya, a cselédek és szakácsok, kukták és inasok, lakájok és uradalmi béresek (ebben a sorrendben) be is szedtek nyomban egy-két ezüstlapon sorakozó középerős 50 milligrammos nyugtatót, hogy az együttérzés izgalmai erőt ne vegyenek rajtuk időnap előtt...

De tulajdonképpen nem tudjuk pontosan mi bőszítette fel a humanizmus és philantroposz elkötelezettjeit, mitől váltak tüskéssé és türelmetlenné, mi változott meg lelkükben, s miért nem akartak többé hallani sem Yolande de Kalomphyr asszony fölsegéléséről. Hagyták volna elpusztulni.

Mint annyiszor az idők folyamán, mióta a világban a polgárok akarata szent, a polgármesteri hivatalnak kellett közbelépnie. Erre figyelmeztette a város sok laskát nyelt törvényhatóságát és a pókhasú közgyűlést az Idősödő Művészek Világ­szövetsége (Monteverde-i székhellyel) is.

A záportározó meglepő hamarsággal megtelt lélekkel. Mindenki ott volt a Fiastyúk utcából, az egykori önkéntesek, a városvédők, a zöldszervezetek és a helytörténészek, s itt tolongott az a meghatározhatatlan pártállású tömeg is, amely kisszékkel felfegyverkezve jelent meg, mások háromlábú suszterüleptartót cipeltek magukkal – hosszú bucsálkodásra számított mindenki, elvégre előadta magát egy közügy, amelyhez mindenkinek köze, érzelmi viszonyulása van végre-valahára –, de nem kevesen a záportározó szélére ültek ki, oda, ahová kölyökkorukban másztak fel utoljára a nagymamák rémüldözése közepette.

Ki kíván szólni? – kérdezte Malaczky Vitus, és szinte biztos volt, hogy erőteljesen kell majd serkenteni a közönséget, hogy valaki elsőnek törje meg az egyhangú alapzsivajt. Tévedett. Sőt a napirendben is felborult. Sokan arra voltak kíváncsiak – kihasználva, hogy a polgármester is jelen van a közmeghallgatáson – mi történik azzal az állítólagos szemétkupaccal, melynek tömörségét a történelmi idő teremtette meg, és amelyet meg nem erősített hírek szerint a prágai kormány meg szeretne vásárolni Rubinházától. Jelentős összeget kínált fel, állítólag kőkemény válságálló valutában, hiszen a többi máglya még 1415. július 6-án elégett Konstantzban, ez lehet az egyetlen autentikus középkori eredetű tűzrakás, amelyet maga Zsigmond király rendelt Rubinházától.

A polgármestert váratlanul érte a kérdés, amit a hátsó sorokból tett fel valaki többek bekiabálása, helyeslése mellett. Válaszában rutinosan beszélt mellé: kijelentette, a város nem szorul idegen pénzekre, az uniós pályázatok szépen tejelnek, nincsen késésben a hivatal a lehívásokkal, a beruházások terén pompásan állunk... Itt azonban félbeszakították, elég a sikerpropagandából, elég a fényezésből, a szemétkupac sorsára vagyunk kíváncsiak!
Nos uraim, az olaszok is kérték, azok ugyanis Nápolyban, a Giordano Bruno emlékház kertjében akarják kiállítani, de a helytörténeti múzeum igazgatója megüzente, hogy Rubinháza soha nem adja nevét a történelemhamisításhoz. Soha!

Többen tapsoltak, mások habzó szájjal üvöltötték: Nem adjuk a cseheknek sem. Még mit nem, Kassa után ez is kellene nekik. A félművelt ultrák nem voltak tisztában azzal, hogy Kassa miként helyezkedik el a rendszerváltások után megújított európai atlasz lapjain.

A lárma lángtengerében a polgármester egyszer csak intett, mindkét kezét felemelte, odaszólt a mellette ácsorgó városházi szóvivőnek, hogy mondja be mindkét nyelven: a máglyát a környezetvédelmi miniszter az ország fővárosába, egy speciális szemétégetőben akarja megsemmisíteni. Igaz, tette hozzá, mi is föllobbanthatjuk, de ismeretlen középkori betegségek, járványok fertőzésgócát rejtheti a klíma felmelegedése folytán a halmaz.

Gyújtsuk fel? Semmisítsük meg? – kérdezték az emberek döbbenten egymástól. Még ez se maradjon nekünk? Hát már mindenből kiforgatnának?! – háborodtak fel a lokálpatrióták és a múzeumőrök.

Mint már annyiszor a város hivatalosan bejegyzett és törzskönyvezett elmebetege, az egykor európai és amerikai kutatóintézetek által foglalkoztatott Bolond Franci találta fején a szöget. – Ha már el kell égetni, legyen mulatság, legyen vérbeli középkori fesztivál, nem valami nyálas utánzat, tévés pacsmagolás. Égessünk boszorkányt íziben. Hajrá, fiúk!

Értem én – okvetetlenkedett 21. századi racionalizmussal az ideges polgármester. – De hát ki legyen a megpörkölésre kiszemelt boszi? Kire gondolt Francikám?

A város egyemberként kiáltott fel.