Hullócsillag

– egy katonatörténet –
Bágyadt, júniusi délután volt, amikor a katonai konvoj keresztülrobogott az erdőn. Nagyszabású hadgyakorlatot tartottak a Vértesben; a dicsőséges Magyar Néphadsereg összes fegyverneme felvonult, hogy helytálljon. Éspedig jelesen. Az elmúlt pár napban szüntelen ágyúdörgéstől és géppuskaropogástól visszhangoztak a hegyek, majd, mikor a sortüzektől kielégült vezérkar rábólintott, elhallgattak a fegyverek, a katonák pedig parancsot kaptak, hogy térjenek vissza a laktanyába. A Csákvári úton zúgó konvoj is így tett; a három Deimosz rádióskocsi Tata felé tartott éppen.
Pintér Géza hadnagy a vezérjármű anyósülésén ült, és az egyenruháját vizsgálgatta. Egyetlen apró gyűrődést sem talált a szürkészöld anyagon, de elsősorban nem is ez érdekelte. A közel hatvan­éves férfi azért rendezgette öltözékét, hogy az minél előnyösebben mutasson rajta. Különösen a váll-lapokra ügyelt; próbálta őket úgy igazítani, hogy mindenki láthassa a fényesre suvickolt, hatalmas aranycsillagokat. A csillagokat, nos, azokat igazán fontosnak tartotta. Így amikor a visszapillantó tükörben látta, hogy sikerrel járt, büszkén elmosolyodott, majd hátradőlt, és szemét lehunyva élvezte a szélvédőn át ragyogó, kora nyári napsütést. Úgy érezte, boldog, és szó, ami szó, erre minden oka megvolt.
Pintér Gézát úgy egy hónappal korábban nevezték ki hadnaggyá. Pontosan negyven évet szolgált le katonaként; a ranglétra legalján kezdte, onnan lépdelt egyre feljebb. Kitartó és megbízható ember volt, a parancsnokai mindig elismerően szóltak a munkájáról. Épp ezért teljesen magától értődőnek tűnt, hogy négyévtizedes jubilálása elismeréseképp a jó öreg Pintér törzszászlóst, bár főiskolára sose járt, tiszti rangra emelte a vezetőség. A döntést a tiszttársaktól az alárendeltekig mindenki elfogadta, sőt helyeselte. Leginkább persze maga az újdonsült hadnagy, akivel, mondani se kell, madarat lehetett volna fogatni örömében.
Most, a rádióskocsi sofőrje mellett ülve, a hadgyakorlatra is örömmel gondolt vissza. Akkor először érezte igazán, milyen magasra jutott, hisz bármerre volt éppen dolga, mindenhol előre tisztelegtek neki a bakák, majd még utána is fordultak, hogy megbámulhassák a csillagjait. Csak úgy lubickolt az őt övező figyelemben. Az meg aztán kimondottan jólesett neki, hogy közvetlen alárendeltjei is jobban felnéztek rá, mint korábban. Mi tagadás, szerette, ha szerették. Igencsak vidáman csillant fel hát a szeme, amikor hirtelen eszébe jutott, hogyan tudná még tovább fokozni a tiszteletüket.
Pintér hadnagy jól átgondolta a dolgot, és végül úgy megtetszett neki a saját ötlete, hogy minden további nélkül a belső kommunikációra való rádiómikrofonért nyúlt. Tudniillik, csak így tudott beszélni a fiúkkal, akik hátul ültek, egy leválasztott kabinban.
– Parancs! – reccsent a rádióban az egyikük hangja szinte azonnal.
Pintér hadnagy nem tudta eldönteni, a két rádiós srác közül melyiket is hallja épp, így hát tippelt egyet:
– Te vagy az, Zotya?
– Igenis, hadnagy elvtárs! – érkezett a válasz.
Pintér hadnagy helyeslően biccentett.
– Jól tévedek, hogy civilben te valahol ezen a környéken laksz? – kérdezte kedélyeskedve.
– Jelentem, igen, hadnagy elvtárs – felelte Zotya. – A szüleimmel együtt tősgyökeres oroszlányiak vagyunk, ott élünk egy tanácsi lakásban.
– De mintha egyszer azt mondtad volna, hogy telketek is van – vonta össze a szemöldökét a hadnagy.
– Jelentem, van, hadnagy elvtárs. Kinn a városhatárban.
– Úgy. És mit gondolsz, a szüleid most is ott vannak?
Zotya hangja egy kicsit zavartan csengett, mikor válaszolt:
– Jelentem, egy ilyen szép napon máshol nem is igen lehetnének.
Pintér hadnagy pontosan ebben a válaszban reménykedett.
– És vajon mit szólnának, ha meglátogatnánk őket? – tette fel a főkérdést.
Úgy fél percig csend volt a vonal túlsó oldalán; csak a szokásos sercegést lehetett hallani. Aztán végül megszólalt Zotya, meglepettséggel vegyes hálával telve:
– Hadnagy elvtárs… ez igazán nagy megtiszteltetés lenne nekik… nekünk…
Pintér hadnagy ekkor már teli szájjal vigyorgott.
– Hát, akkor rajtam ne múljék, kedves fiam!
Azzal, meg sem várva, hogy Zotya köszönetet rebeghessen, bontotta a vonalat. Gondolta, így sokkal nagylelkűbb ember hatását kelti, és valószínűleg igaza is volt. Ennél szebb befejezést nem is kaphatna ez a csodálatos hadgyakorlat – ujjongott magában, majd tenyerét dörzsölgetve a sofőrhöz fordult.
– No, hallottad, teszünk egy kis kitérőt.
A sofőr bólintott, de kisvártatva megkérdezte:
– A többi kocsi is?
– Hova gondolsz, fiacskám! – röhögött fel a hadnagy. – Ők húzzanak csak vissza a laktanyába! A végén még kihűl az esti kakaójuk, igaz-e?
Így esett, hogy a Csákvári út végében, egy rövid rádiós eligazítás után, a konvoj kettévált. A kísérőkocsik jobbra fordultak, hogy szép lassan elpöfögjenek Tatára, a vezérjármű pedig balra vette az irányt – arra, amerre, a térkép szerint legalábbis, egy kis bányászvárosnak kellett lennie.
Oroszlány határában csakugyan rendre sorakoztak a hosszúkás telkek. Szépen megnyírt gyep, precízen metszett fák és szabályosan rendezett veteményesek váltogatták egymást, ameddig csak a szem ellátott a dimbes-dombos környéken. A dolgozó nép szorgosan művelte a neki jutó földet; amint lejárt a napi műszak, a városlakók, minden otthoni nyűgöt hátrahagyva, tömegestül tódultak ki a szabadba, hogy itt lehessenek. Örültek a nyárnak, a jóidőnek és persze a remek társaságnak. Mert hiszen azt senki se vitatta, hogy a kertészkedés legélvezetesebb része a kerítés melletti diskurálás volt.
Jakab István nyugdíjas bányász is így vélekedett. A férfi épp egy jó kis viccet mesélt a szomszédjának, amikor felesége megzavarta.
– Papa! – zengett Sára mama hangja a kerti házikóból. – Kérsz teát?
Jakab István felsóhajtott. Igaz, igaz, megszomjazott a munkában, de akkor már inkább egy üveg hideg sört ivott volna, semmint teát. Persze tudta, hogy ezzel nemigen érdemes előhozakodnia, úgyhogy csak megadóan legyintett:
– Hogyne, hogyne.
– Akkor rakjál tüzet! – kiáltotta vissza Sára mama.
A szomszéd hangosan felröhögött, Jakab István meg dohogni kezdett:
– Ja, hogy ez így megy! Hát erre várhatsz, anyukám.
Már éppen befejezte volna a viccet, amikor ismét megzavarták. Ezúttal viszont nem a felesége, hanem valami furcsa zaj vonta el a figyelmét. A dombok mögül halk, majd egyre erősödő morgást hozott magával a langyos szellő. Olyan volt, mint egy teherautó motorjának a búgása. És valóban! Nem telt sok időbe, és egy méregzöld GAZ-66-os bukkant fel a látóhatáron. A méretes jármű méltóságteljesen bukdácsolt a poros úton; téglatestalakú hátsó részének tetején csak úgy hajlongtak a hosszabb-rövidebb antennák meg a miegymás mütyürök. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a hadsereg kötelékéből jött.
– Na mi van, kitört a nagy vértesi háború? – heherészett Jakab István.
– Nem tudom – ingatta a fejét a szomszéd, majd a nyugdíjas bányász vállára csapott. – Te, ez ide jön, hozzátok!
– Ne hülyíts! Már mér’ jönne ide? – méltatlankodott Jakab, ám jóformán még ki sem nyögte, a Deimosz, mert hiszen az volt, már le is fékezett, méghozzá épp az ő kertkapuja előtt.
– Nofene!
A szomszéddal egy darabig megilletődve nézték az ormótlan gépet, de aztán szép lassan megindultak felé, hisz mégiscsak ők voltak itthon. Bár ott húzódott köztük a vékony drótkerítés, egymás mellett haladtak, s így egyszerre is értek a telek elejébe, ahol a szomszéd hirtelen megértette, miért jöttek a katonák:
– Hé! – kiáltotta, és a zöld jármű szélvédője felé bökött. – Az ott nem a te fiad?
Jakab István hitetlenkedve pillantott oda, majd elkerekedett szemmel maga is felkiáltott:
– Hát de bizony, hogy az! A Zotya!
Nyílt a Deimosz ajtaja, és egy nyurga fiatalember ugrott le a porba. Valóban Zotya volt az, akit az utolsó tíz percben előre hívtak a vezetőfülkébe, hogy mutassa az utat. Jakab István köpni-nyelni nem tudott meglepetésében, de öntudatlanul is fia felé nyújtotta a jobbját. Zotya azonban nem az apja karját ragadta meg először, hanem egy másik, egyenruhás férfiét, akinek segített lekászálódni a magas járműről.
– Hadnagy elvtárs – mondta eztán büszkén –, engedje meg, hogy bemutassam az édesapámat. Papa, ő itt a parancsnokom, Pintér hadnagy.
És csakugyan: Pintér Géza hadnagy ott állt a nyugdíjas bányász előtt – teljes életnagyságban, a maga százhatvan centijével, egyenes háttal és behúzott pocakkal. A szúrós tekintetű tiszt egyenruhája makulátlan volt, aranycsillagjai szemet bántóan szikráztak a délutáni napsütésben. Egy szó, mint száz: tekintélyt parancsoló látványt nyújtott, épp olyat, amilyet szeretett volna.
– Örvendek! – vakkantotta határozottan, majd kezet rázott Jakabbal és a szomszéddal. Sára mamának valami „kezét csókolom”-félét mormogott.
Mert ekkorra persze már az asszony is kiszaladt a kisházból, hogy ugyan mi a csuda történt. És amikor látta, hogy kis túlzással tényleg csoda történt, szinte sírva fakadt, úgy megörült egyszem fiának. Keblére ölelte és össze-vissza csókolta a rég nem látott Zotyát, aztán meg szidni kezdte, amiért nem értesítette őket előre, s így, készületlenül, szégyenben maradnak a hadnagy elvtárs előtt.
– De hát hogyan szólhattam volna, drága mama, amikor egészen fél órával ezelőttig én sem tudtam, hogy jövünk? – vonogatta a vállát a magas fiú. – Az egész a hadnagy elvtárs ötlete volt.
Sára mama persze rögtön Pintér hadnagyhoz fordult, hogy hálálkodni kezdjen, de az lovagiasan leintette.
– Ugyan, nem tesz semmit. Hiszen csak egy órácskára ugrottunk be, aztán újra vár a szolgálat!
A házigazdák nem késlekedtek sokat, rögtön felajánlották, hogy mindenkit körbevezetnek. Időközben ugyanis megszaporodtak egy kissé a Jakab-porta előtt. A Deimoszból kiszállt a sofőr és még egy kiskopasz, akit Laci néven mutattak be; no meg innen is, onnan is kíváncsiskodó szomszédok érkeztek, elvégre hamar híre ment, hogy Jakabékhoz kiszállt a katonaság. A kis csapat sorra megszemlézte a szépen ápolt fűszerkertet, a vígan termő gyümölcsfákat és Jakab István szőlőlugasát. Pintér hadnagy természetesen legelöl lépdelt, és a helyiek nagy örömére elismerő bólintásokkal jelezte, hogy tetszett neki, amit látott. De hogyisne tetszett volna minden, amikor így körülrajongták? Jól alakultak a dolgok, ezek az emberek terv szerint belátták, milyen nagy úr is ő. A tiszt tartása egyre peckesebb lett, a kerti házikóba végül már egyenesen úgy kukkantott be, mintha az övé lett volna.
Egyetlen helyiség volt az egész és jóformán üres. Mindössze féltucat kéziszerszám, egy kopott heverő és egy régi sparhelt kapott benne helyet, amúgy a festés már málladozott, a kisablakon pedig jókora repedés húzódott. Talán csak annyi volt érdekes, hogy már bevezették az áramot, szóval a plafonról lógó, csupasz villanykörte tényleg működött, és a sarokban álló ötvenliteres Lehel hűtő is lágyan duruzsolt.
Pintér hadnagy körbenézett, s megint csak bólintott. Sára mama meg zavarban volt, nem tudta, hogyan lehetne a hadnagy kedvében járni.
– Nem szomjas, hadnagy elvtárs? – kérdezte, miközben a sparhelten pihenő, üres kannáért nyúlt.
Pintér hadnagy megnyalta a szája szélét.
– Hát, mi tagadás, egy kicsit igen.
– Akkor főzök egy kis teát – serénykedett az asszony. – Az István úgyis mindjárt begyújt.
A hadnagy mosolygott, de nem egészen őszintén. Jakab Istvánnak meg csak ennyi kellett, rögtön a hűtőszekrényhez lépett.
– Ha meg nem sértem a hadnagy elvtársat, megkínálhatnám esetleg valami mással? – kérdezte, majd kitárta a hűtőajtót.
A kis gép gyomrában ott sorakoztak a gondosan egymás mellé helyezett Kőbányai sörösüvegek. És Pintér hadnagy mosolya máris teljesen őszinte volt. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy értsék egymást. A hadnagy bólintott, Jakab István pedig fejét csóválva pislantott a feleségére.
– Még hogy teát. Tudod, mikor, mama.
A többség lassan szétszéledt, Zotya meg felajánlotta Lacinak és a sofőrnek, hogy megmutatja nekik a környéket, ahol gyerekként játszott. Így végül csak hárman maradtak: Pintér hadnagy, Jakab István és a szomszéd. Fogták magukat, kiültek a cseresznyefa alatti kempingszékekbe, kortyolgatták a hideg sört, szívták a Fecske cigit, sőt még egy kis házipálinkát is kerítettek valahonnan. Jól mulattak, csak úgy repült az idő. A nap egyre lejjebb ereszkedett, fénye percről percre vörösebbé vált, de ők ezt észre sem vették. Csak bontogatták az újabb és újabb sörösüvegeket, itták a feleseket, közben meg hallgatták Pintér hadnagy áradozását a katonalétről. A tiszt ugyanis egyre növekvő hévvel magyarázta, hogy nincs is szebb élet a katonáénál, lényegében minden más dögunalmas, meg hát ennél tiszteletreméltóbb hivatást aligha találhat magának az ember. Aztán, mikor már a negyedik sörnél és a harmadik kupica töménynél tartott, meg is jegyezte:
– Tulajdonképpen jó lenne, ha tegeződhetnénk, de hát a Néphadsereg tisztje vagyok, és így valahogy nem igazán lenne illő. Megértik, ugye?
Jakab István és a szomszéd hevesen bólogattak, hogy hát persze, ők már most is épp eléggé meg vannak tisztelve. Úgyhogy ennyiben maradtak, Pintér hadnagy pedig lassan a vendéglátóira terelte a szót.
– És amúgy? – kérdezte egy kissé kásás hangon. – Amúgy milyen itt a maguk élete?
– Hát ezt meg hogy érti a hadnagy elvtárs? – pislogott rá a szomszéd.
– Hogy élnek, mit csinálnak, milyen a közhangulat? Tudják, effélék – legyintett Pintér nagyvonalúan.
– Ja, hogy úgy – értette meg Jakab. – Igazán kedves, hogy kérdezi, hadnagy elvtárs. Jól megvagyunk. Ez egy szép vidék, mindenki rendes, melós ember, nincs ok panaszra. Nem mondom, mozgalmasabb volt az élet, mikor még a bányánál dolgoztam, de hát, ha lejár az idő, akkor lejár.
– Ó, a bánya! – kiáltott fel Pintér hadnagy, úgy, hogy a másik kettő összerezzent ijedtében. – A bányászat az igen derék dolog! Kitermeli az erőforrást, biztosítja a hátországot. És én mondom, ez fontos! A katona csak így, egy erős országgal a háta mögött lehet eredményes.
És folytatta. Újabb történetek, újabb lelkesítő okfejtések következtek. Az igazat megvallva Jakab István és a szomszéd, akik nem ittak annyit, már kezdték egy kicsit unni. Épp ezért, amikor alkalom kínálkozott rá, rögtön félbeszakították a hadnagy ömlengését.
– Nahát, hadnagy elvtárs! – színlelt érdeklődést a nyugdíjas bányász. – Most látom csak, milyen szép pisztolya van.
Pintér hadnagy úgy pillantott a saját övén függő fegyvertáskára, mintha ő is csak most látta volna először. De aztán készségesen előhúzta a pisztolyt, s akárha aranykincset tartott volna, finoman körbe forgatta, hogy mindenki láthassa. Valóban csinos pisztoly volt, kilencmilliméteres, csak tisztek hordhattak ilyet.
– Gyönyörű – jegyezte meg Jakab István elismerően. – Emlékszem, a munkásőröknél mi is lőttünk ilyennel.
– Hogyhogy? – horkantott a hadnagy. – Maguk munkásőrök?
– Csak voltunk, hadnagy elvtárs, csak voltunk. Már onnan is nyugalmaztak minket.
– Ne sajnálják – legyintett erre Pintér hadnagy fölényesen. – A munkásőrség csak gyerekes játszadozás. Halovány kis árnyéka annak, ami tényleg számít. És mind tudjuk, mi számít.
Jakab István megvakarta a füle tövét.
– Tudja, hadnagy elvtárs, mi azért mégiscsak jól éreztük ott magunkat. Jó volt a társaság, meg hát ott tanultunk meg igazán jól lőni.
– Na de nem ilyennel – emelte büszkén maga elé a hadnagy a pisztolyát.
– De igen, hisz épp az imént mondtam – felelte a nyugdíjas bányász.
Pintér hadnagy ábrázata hirtelen elkomorult; a tiszt úgy érezte, mintha személyében sértették volna meg.
– Kérem, ez egy katonatiszti kézilőfegyver – a hangja egy kicsit akadozott. – Ilyennel holmi munkásőrök nem lövöldöznek.
Ekkor már Jakab István mellében is lüktetni kezdett valami önérzetféle.
– Márpedig szavamra mondom, hogy pont ilyenjeink voltak, és nem is bántunk velük olyan rosszul. Nekem legalábbis kifejezetten jók voltak a lőeredményeim.
A hadnagy nagyot húzott a sörösüvegből.
– Kötve hiszem én azt! Egy képzett katonánál – és itt elkezdte csapkodni a saját mellét – biztos nem lő jobban.
Jakab István felsóhajtott. Belátta, hogy ebbe kár volt belemennie, úgyhogy inkább visszakozott, és elismerte Pintér hadnagy fölényét. Ám a hadnagyba már befészkelte magát a bizonyítási vágy.
– Nem, nem – ingatta a fejét. – Látom, hogy nem hisznek nekem. De bebizonyítom, ha addig élek is, bebizonyítom!
Pintér hadnagy hadonászni kezdett a pisztollyal, amit Jakabék egyre növekvő aggodalommal néztek.
– Nem, hadnagy elvtárs, erre igazán semmi szükség – próbálták lebeszélni, de sikertelenül.
Pintér Géza hadnagy kiitta a maradék sört.
– Bebizonyítom, bebizonyítom – hajtogatta. – Csak hát hogyan?
Aztán tekintete a földön heverő, üres üvegekre tévedt, és már tudta, hogy hogyan.
Három telekkel odébb Zotyáék épp megpróbáltak a markukból etetni egy Gizi nevű kecskét, amikor meghallották: valami élesen csattant a Jakab-porta környékén. Majd újra, újra és megint csak újra.
–Te – fordult Zotyához Laci honvéd –, ez errefelé normális?
– Nemigen – ingatta a fejét Zotya. – Ez sokkal inkább…
De be se fejezhette, mert ekkor meglátta az édesanyját, aki karjával a magasban kalimpálva, lélekszakadva rohant feléjük a földúton.
– Zotya! Zotya! – óbégatott Sára mama. – Gyertek gyorsan, nagy a baj! Ez a ti hadnagyotok, ez megveszett!
– Mégis mi történt, mama? – kérdezte Zotya elkerekedett szemmel, de az asszony nem felelt, csak össze-vissza hadonászott, hogy tényleg jöjjenek már.
És a három katona ment, sőt rohant. Nem tudták pontosan, miért kell sietni, ám az éles csattanások egyre sűrűbben következtek egymás után, és ez baljós gondolatokat szült mindnyájuk fejében. Mikor erősen lihegve befutottak Jakabék telkére, látniuk kellett, hogy ki nem mondott sejtéseik beigazolódtak. A kert közepén ott találták Jakab Istvánt és a szomszédot, akik aggódva mutattak a pár lépéssel odébb imbolygó Pintér Géza hadnagyra. A tiszt épp azon volt, hogy kibiztosított pisztolyával eltalálja a kerítésoszlopokra felállított kőbányais üvegeket.
– Te jó ég! – szaladt oda Zotya az apjához. – Hát ez meg mit csinál?
– Láthatod – felelte a nyugdíjas bányász hamuszín arccal. – Bizonyít.
– És nem is olyan rosszul – tette hozzá a szomszéd. – Hatból kettőt még részegen is eltalált.
Újabb lövés dörrent, és egy barna üveg ezer szilánkra robbant.
– Pardon – böffent a szomszéd. – Hatból hármat.
Pintér hadnagy diadalittas vigyorral célozta meg a következő üveget, de a pisztoly ezúttal nem csattant, csak valami tompa kattanást hallatott. A hadnagy hangosan szentségelve vette tudomásul, hogy kifogyott a töltény, és sietve végigtapogatta zsebeit, cseretár után kutatva. Szerencsére nem talált, így a többiek azt hitték, fellélegezhetnek. De Pintér Géza hadnagy nem adta fel ilyen könnyen. Lassan megfordult, és amilyen ünnepélyesen csak tudott, megszólalt:
– Zotya, add a gépfegyvert!
A fiatal honvédek elsápadva néztek egymásra. Valóban volt három AMD-65-ösük, ám azokat kimondottan azért tartották, hogy szükség esetén megvédhessék a Deimosz szovjet gyártmányú kódológépét a rendszer ellenségeitől. Eddig még egyikük sem gondolt rá, hogy sörös­üvegek leszedésére is jók lennének, de ezt őszintén szólva nem most akarták kipróbálni.
– Hadnagy elvtárs – mondta Zotya –, izé, ez talán nem olyan jó ötlet.
Pintér hadnagy erre dühösen felhorkant, és megigazította a váll-lapjait, amelyeken a csillagok amúgy már nem tűntek olyan fényesnek.
– Talán nem volt világos, de ez egy rohadt parancs!
Zotya előbb Pintér hadnagy vizenyős szemébe nézett, utána szegény, megriadt szüleire, végül ismét a hadnagyra. És döntött. Kihúzta magát, nyelt egyet, majd megszólalt:
– Akkor tisztelettel megtagadom.
A hirtelen beállt csendet szinte tapintani lehetett. A szomszédság, amely a nagy lármára persze megint összeszaladt, még levegőt se mert venni, úgy várta, mi lesz most ebből. A hadnagy feje egyik pillanatról a másikra olyan vörössé vált, mint a paradicsomok a veteményesben. A halántéka szemmel láthatóan lüktetett, a tekintete meg szikrákat szórt. Aztán egy adag nyál kíséretében kitört belőle a szeszszagú harag:
– Én vagyok a parancsnokod, baszd meg! Engedelmeskedj!
A fiú hátrált ugyan egy lépést, de kitartott:
– Nem!
– Zotya, a kurva anyád picsáját!
Pintér hadnagy keze előrelendült, és a honvéd mellének szegezte a pisztolyt. Sára mama velőtrázó sikolyt hallatott, s mi tagadás, Zotya ereiben is meghűlt a vér, jóllehet tudta, nincs golyó a fegyverben. De ez akkor sem volt tréfa.
– Fiúk, a Deimoszba, most! – kiáltotta a nyugdíjas bányász.
Nem kellett kétszer mondania, Zotya, Laci honvéd és a sofőr már iszkolt is a rádióskocsi felé. Pintér hadnagy meg persze rögtön utánuk vetődött, ám Jakab István résen volt, és még idejében elkapta a grabancát.
– Lassan a testtel, hékás! – rivallt rá a hevesen kapálódzó tisztre, és igen, csakugyan így nevezte: hékás.
A termetes exbányász könnyedén elbánhatott volna az egyenruhás férfival, ám miután Zotyáék mögött becsukódott a Deimosz rádióskabinjának ajtaja, elengedte, hadd csináljon, amit akar. Pintér hadnagyban még mindig dolgozott valami megfoghatatlan indulat, úgyhogy minden izmát megfeszítette, és teljes erőből nekirohant a kocsi zárt ajtajának. Hatalmasat koppant, de ez csöppet sem érdekelte. Csak ütötte, rúgta a méregzöld lemezfalat, ahol érte.
– Engedjetek be, ti kis senkik, hogy száradna le a faszotok!
Odabenn a fiúk hallották a káromkodást, a dörömbölést; érezték, ahogy rezeg a kocsi a rá mért ütésektől. Mi tagadás, eléggé ijesztő volt. Kis idő elteltével, mikor még nem szűnt az ostrom, Laci honvéd tette fel a bátortalan kérdést:
– Nem kéne engedelmeskedni?
Zotya idegesen legyintett:
– Azt mondod, adjuk oda neki a géppisztolyt? Egyet lő vele, és még a Gizi kecskét is szétbassza! Ugyan már!
– De hát akkor mégis mit csináljunk?
– Várjunk – vonta meg a vállát Zotya.
– Ennyi? Csak várunk?
Csend. Faldörgés. Csend. Faldörgés. Csend.
– Kopasz vagy te még, Laci. Ilyenkor csak várni lehet.
És a dörömbölés kisvártatva végleg abbamaradt.
A nap lassan a látóhatár alá bukott, s bár nyugaton még lilásan derengett az ég alja, kelet felől már érkezett a fekete nyári éj. Szépen elcsendesedett minden, csak a tücskök ciripeltek halkan a fűszernövények közt. Olyan meghitt béke ereszkedett a tájra, hogy Zotyáék úgy érezték, itt az idő előbújni a Deimoszból. Pintér Géza a porban ült, hátát a rádióskocsi hatalmas kerekének döntve. Kopaszodó feje lehorgadt, egyenruháját pedig koszfoltok és gyűrődések csúfították. Rémes volt ránézni.
A szomszédság tisztes távolságban, jó pár méterrel odébb állt, és csendben várta, mi lesz ezután. Jakab István azonban a fia mellé lépett, úgy kérdezte:
– Most már elviszitek innét, ugye?
Zotya bólintott.
– Igen, ideje visszamenni Tatára. Úgy látom, kitombolta magát.
– Az nem kifejezés!
Mindannyian a hadnagy fölé hajoltak, hogy valahogy megmozdíthassák. Ám nem jártak sikerrel. Pintér kis termete ellenére is nehéz volt, ráadásul semmi jelét sem adta annak, hogy tudatában lett volna, mi folyik körülötte. Tegyük hozzá, nem is csoda, hiszen csak úgy bűzlött a szesztől.
– Elveszik – nyöszörögte, miközben rángatták. – Elveszik.
Mindenki értetlenül meredt rá.
– Mi van? Mi baja? – kérdezgették egymástól.
– Elveszik – motyogta ismét. – Ha ez kiderül… elveszik a csillagokat.
És akkor már megértették, sőt mi több, át is érezték, ami az összetört tiszt lelkét marta.
– No – enyhült meg Zotya hangja –, nincsen semmi baj, az ilyesmi mindenkivel megesik. Mi ugyan nem mondjuk el senkinek. És a papáék sem. Igaz, papa?
– Igaz, vagyis nem, persze hogy nem mondjuk – morogta Jakab István, majd halkan még hozzátette: – De most már tényleg menjetek.
Laci honvédnak azonban volt még egy kínos kérdése:
– És mi lesz a hiányzó töltényekkel? Azokkal hogy fogunk elszámolni?
Zotya ingerült pillantást vetett rá.
– Laci, attól, hogy kopasz vagy, még nem kell balfasznak lenned. Egy rekesz sör a lőszertárosnak, azt’ csókolom! Megfelel így?
Lacinak innentől nem volt több kérdése.
Újból nekiveselkedtek, és ezúttal sikerült is talpra rántaniuk Pintért. A hadnagy ekkor ímmel-ámmal leporolta, majd meg is igazította az egyenruháját. A váll-lapokhoz azonban nem nyúlt; mintha félt volna megérinteni a csillagokat. Mikor ezzel végzett, rogyadozó léptekkel indult meg a Deimosz sofőrfülkéje felé. Közben nem szólt senkihez, tekintetét a földre szegezte. Ám végül aztán mégiscsak megfordult, és felnézett a mögötte álló fiúkra.
– Zotya – mondta halkan.
– Parancs, hadnagy elvtárs.
– Adj egy cigit… kérlek.

Dénes Gergő 1998-ban született. Gyerekkorát Oroszlányban töltötte, Tatán végezte a középiskolát. Jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi Karán hallgat filozófiát.