Hulló falevelek

Aznapra hóesést jósoltak a meteoro­logoszok. Pedig március volt és nemzeti ünnepre készült minden rendes magyar. Még a hulló falevelek is átváltoztak. Aznap. Ősz sem volt, mégis hullott az égből valami dallam, rendes ritmusban, mintha valaki megrázott volna egy fát csak azért, hogy akkor és ott egy zongorára hullva elbódítsa és megrázza a jelenlévőket. Mert az időjárás független volt az időtől: aki belépett abba a kávézóba, elveszítette kapcsolatát a jelennel, rögtön a mostba került, és ezzel kivonta magát a világegyenletből ama időtlen boldogságba, ahol emlékek szárnyán repülve mindenki megtalálta a számára éppen időszerű életet. Logisztikailag eltávolodott és csak volt, egy jelen valóságban érzékelve egyszerre az összes időjárásbeli életet, amit a meteorologoszok előre megjósoltak. Varázslat éje, idő és tér egymásba révedése, ráadásul nemzeti ünnepen.
Jelen falevelek egy zongorára hullottak le, éppen a megfelelő billentyűkre. A billentés nagyon fontos, a levelek éppen úgy érkeztek, ahogyan kellett. Koppanva vagy csak simogatva a megfelelő hangot. Adélka ezért szerette azt a helyet, mert a falevelek zongoráztak néha, amikor éppen arra járt és megpihent egy fárasztó nap után.
A Jelen és a Most két mulatóhely Budapesten, topográfiailag nem messze egymástól, éppen csak annyi távolságra, hogy aki az egyikben leül és rendel egy sört, már ne legyen kedve átmenni a másikba. A sör, főleg, ha barna, röghöz köt.
A történet mégsem maradhat ennyiben, hogy hullanak a falevelek, az ismert téma megjelenik, majd szépen mindenki hazamegy a moziból, ahol Doktor Zsivágó éjfekete szeme virraszt, aztán nem tud elaludni senki nőnemű lény, mert éget és húsba mar Omar Sharif fekete szemének tüze.
Aznap Adélka elhatározás nélküliségben volt éppen, hagyta, hogy sodorják az események, egy falevél akart lenni, egy hang a zongorán, dúr vagy moll, mindegy, oda hull, ahová éppen esik; barátai a mostani jelenbe vágytak, hát velük tartott ő is.
Simon aznap odakozmált tejet ivott. Egy nehéz napra készült, egyedül kellett helytállnia a Mostban, a hóban, doktor zsivágó helyett, aki valami időjárásbeli eltolódásból kifolyólag az úton ragadt és nem tudott szerelmének kellő figyelmet szentelni eme megszentelt márciusban, ahol a magyar és orosz lélek egybefonódását észlelték a meteorologoszok, felhők formájában. Keleten az ég borult, hajóvonták találkozása tilos. Ez egy érthetetlen mondat, ami végigkíséri gyerekkorunkat, a hajóvonta fogalma a tilos fogalmával együtt már sok, és senki nem érti, hogyan került a szövegbe a vízállásjelentés eme érthetetlen, de sokszor ismételt mondata, ami bevésődött mindenki agyába, aki Kossuth Rádiót hallgatott ebédidőben. Ez egy korosztály, egy korszak gyengéje, akár a Delta vagy a Kinyerma.
Simon egész napját meghatározta az odakozmált tej íze, olyannyira, hogy amint egy percre felszabadult a felszolgálás kötelezettsége alól, rögtön a zongorához ült és a hulló faleveleket játszotta mindenféle elgondolásban. Játszott a Mostban, ujjai hullló falevélként simultak a billentyűzetre.
Ez hiba volt, mert Adélkát elsodorták a bús-melankóliák, hajlamos volt eme érzésbe beleveszni, akár egy eltévedt partizán, akit tévedésből egy másik erdőbe ugrott le a repülőgép torkából. Az új táj havas volt és főleg ismeretlen, a küldetés pedig emígyen céljafosztott, a túlélés szele viszont keményen belecsapott az arcába.
A Mostban egy kép függött a falon, Adélka egykori önmaga, a kétségbeesett, halálba induló nő arca, ő volt ott, aki egykoron nekivágott a csatamezőnek elhagyottan és csalódottan, mint egy partizán, akit egy másik helyre dobtak le és nem tudja küldetését teljesíteni, mert nem ott van, ahol lennie kellene. A kép megigézte és felidézte Adélkában az elmúltat, könnyes szeme mindig odatévedt, miközben szürcsölte a teáját és hallgatta a hulló falevelek sustorgását a hó alatt. Mert mindent betemetett a hó.
Omar Sharif közben a szemeiben ég, és nem tudja, merre tovább, hogyan érhetné el a vonatot, amelyről már régen lekésett, hóhelyzet van.
Simon zongorázik az egész jelenethez. A hó szakad és vigasztal, a hulló falevelek hullanak és vigasztalnak, Adélka hullatja könnyeit és vigasztalja Simont, a zongoristát, aki az odakozmált tej miatt csak egyetlen dallamot képes játszani, többféle elgondolásban.
Ki nyer ma?