Homomami (Próza Jankó Szép Yvette fordításában)

Monológ az anyaságról

‍

3. FEJEZET: Csukott ajtó

Amikor reggel kinyitom a hálószoba ajtaját, Mimi nyávogva fogad, én rásziszegek, hogy sssiccc, de ugyan mit ért ő ebből? Amíg kávét próbálok főzni, ott sündörög a lábam körül. Kezemben a kiskanál, legszívesebben a fejéhez vágnám, teljes erőmből! Dögöljön meg, hagyja abba ezt a koldulászást! A kicsinek rossz éjszakája volt, nem bírt visszaaludni az éjjel, először egy jó órát virrasztottunk, aztán még kettőt. 5 óra 48 perckor pedig arra ébredek, hogy köhögnöm kell, macskaszőr birizgálja a torkomat. És most ez az átkozott jószág még a vécébe is bepofátlankodik utánam, ki kell kergetnem. Ha minden jól megy, még tudok pisilni, mielőtt a gyerekek felébrednek.

Akkor kezdődött, amikor kiköltöztünk a központból ide, Maunulába, a családosok paradicsomába. Hirtelen úgy éreztem, hogy minden határ elmosódik körülöttem. És már nem voltam jó anya. Előrehajolok, hogy bezárjam a mosdó ajtaját.

„Összegyűlöm.” A tegnapi hangokat nem állítja meg a zárt ajtó. A kicsit, a lányomat bevittem hordozóban a vécére, mert ha egyedül hagyom a padlón, úgy sír, hogy a szívem szakad bele. A baba persze nem szereti ezt a helyzetet. Nyöszörög. Megtörölni magamat sem egyszerű így, kenguruüzemmódban.

– Összegyűlöm – jelenik meg a fiam az ajtóban.

Kezében a bátyám családi képe, egy műteremben készült fotó.

– Ne, azt nem szabad összegyűrni!

A fiam a szemembe néz, és tovább gyűrögeti a képet. Nem tudok felállni a vécéről, nem érem el a fotót, ideges leszek:

– Hagyd abba, ne gyűrd össze!

A fiam a szemembe néz, és tovább nyomkodja a képet a nyirkos ujjaival. Mást nem tudok csinálni, becsukom az ajtót. Ő megpróbálja kinyitni, én belülről tartom a kilincset. Ő erre megijed.

– Nyisd ki az ajtót, nyisd ki, anya!

Kinyitom az ajtót. A fiam tovább gyötri a képet, most már csak egy rücskös galacsin az egész. Teljesen tehetetlen vagyok.

– Nagyon elszomorít, hogy nem hallgatsz rám, amikor azt mondom, hogy ne gyűrd össze.

És akkor azt látom, a szomorúságom hatással van rá. A hangom remeg – vagy én remegtetem vajon? –, ahogy azt mondom:

– Az a kép nagyon fontos volt nekem és maminak, most pedig tönkrement.

Az elcsukló hangomtól a fiam elkomolyodik, megijed, lazulni kezd a szorítása a fénykép körül. Most már van egy módszerem arra, hogy manipuláljam a gyereket.

A fiam eleve nyűgösen ébred a déli alvás után. A mozdulatai görcsösek, kiszámíthatatlanok, nem lehet megsimogatni, pedig meg kellene simogatni, nem szabad ölbe venni, pedig muszáj ölbe venni. Az ilyen dührohamok közben elveszíti a beszédképességét, minden üvöltésként jön ki a száján.

– Sírhatsz, csak ne üvölts!

Ő üvölt.

– Anyának fáj a füle, nem szabad üvölteni.

Erre még hangosabban üvölt. A fülemre szorítom a kezemet. Ez számára azt jelenti, hogy magára hagyom, tudom. Provokálja, amit csinálok, elvörösödött arccal a kezemen keresztül üvölti a fülembe, mennyire nem tetszik neki. Valamiféle hiperállapotba túrázza magát, a szeme tele kétségbeeséssel, egészen eltűnik benne. Leveszem a kezem a fülemről.

– Anyának muszáj volt, fáj az üvöltés – hazudom.

A valóságban azért dugtam be a fülemet, mert nem engedelmeskedett nekem. Fél órával később, amikor a legnagyobb dühroham lecsillapodott, a fiam a tükörben nézi magát, ahogy sír. Folytatja a sírást még azután is, hogy kifogy a könnyekből, erőlteti.

– Ebből a szememből mál nem folyik víz! – mondja vigasztalanul.

– Lehet, hogy elmúlt a bánatod? – kockáztatom meg, de ő nem hagyja magát:

– Nem, a bánat még nem múlt el, több vizet akajok!

A boltban észreveszem, hogy a fiam folyamatosan figyeli a hangulatomat, meg is simogatja az arcomat, amikor lehajolok az alsó polcon sorakozó húsvéti csibékhez.

– Nézd, de aranyos csibék!

A fiam örül az újra megtalált könnyedségnek a hangomban.

– Ez lesz a mi húsvéti szokásunk, minden húsvétkor a frissen sarjadt fűbe ültetjük a csibéket.

A fiam maga akarja vinni őket, büszkén magyarázza a kishúgának:

– És ha megeszik a fliss sajjat… sajtot a füvön, akkol megtanulnak lepülni.

Este odahívom magam mellé a kanapéra a fiamat, hogy bekrémezzük a viszkető könyökhajlatát, ő vonakodik, nem szereti a kenekedést.

– Én akalom – nyúl a krémért ellentmondást nem tűrően.

Odaadom neki a tubust. Ő megnyomja, erre fehér kenőcskukac bújik elő belőle.

– Ez az, jól csinálod! – lelkendezem.

A tubusnyomkodás eltereli a figyelmét a kiütéseiről. Érzem, ahogy ez a váratlan boldogságpillanat bevésődik az emlékezetembe: a könyökhajlat, az atópiás dermatitis, a barna kanapé, a fiam büszkeségtől kipirult arca, a kislányom elragadtatott kacarászása.

– Még egyszer, és aztán nem kell tovább szorítanod.

A fiam megszorítja.

– Jó, most már elég.

Ő még mindig nyomja.

– Oké, köszönöm, anya most már elveszi ezt, ne szorítsd már tovább!

Ő teljes erőből szorongatja, a tubusból kicsusszan egy hosszú, kövér, fehér hernyó.

– A frrrrancba márrr – ropogtatom a betűket, kirántom a fiam kezéből a tubust, és felpattanok.

– A kuhurrrva életbe – szűröm a fogam között a káromkodást, háttal a gyerekeknek.

– Hova tegyük ezt? – kérdezi a fiam elvékonyodott, aggódó hangon. Komoly problémaként kezeli a dolgot, amilyennek azt én is beállítottam az imént. – Tegyük vissza – javasolja.

– Nem lehet visszatenni.

Ezt hallva sírásra görbül a szája. Nevetséges mennyiségű, diónyi kenőcs, de én akkora ügyet csináltam belőle, hogy most már jobb ebben a mederben folytatni a játékot, összegyűjteni ezt a kincset érő anyagot. Beteszem a krémet egy régi, levágott végű tubusba. A megkönnyebbülés a fiam arcán szívbemarkoló.

Nézem a gyereket, ahogy a mesecsatornát bámulja. Az álmos szemeit, a kopott, robotmintás gatyáját, a röplabdás pólóját: a Valepa csapat meze kicsiben, de ez a piros egyáltalán nem az ő színe. A mintás Marimekko-zokniját, a hosszú szárát ráhúztam az alsónadrágja szárára. Kicsit görnyedten gubbaszt ott. A keze időnként elkalandozik a testén, ha viszket valamije, vagy meg kell dörzsölnie a szemét. A feje picit félrebillen, úgy koncentrál. Az arcizmai folyamatosan apró rezdülésekkel követik azt, amit lát, úgy beleéli magát. Nagyszerű érzés lehetett összenyomni a tubust, és nézni, ahogy a vastag, fehér kenőcs kitekergőzik a szűk száján. Ezt saját kezűleg véghezvinni.

A hálószobában felsír a kislányom. Felsóhajtok. Tíz. Óra. Egyedül. A gyerekekkel. Indul. Most. Kijövök a mosdóból. Mimi az előszobában a földön heverő újságon játszik egy húsvéti csibével, darabokra karmolja a hagyományt. Helsingin Sanomat. Miért is hagytam magam rábeszélni arra, hogy előfizessek erre a vaskos napilapra, amikor úgysincs időm beleolvasni. Reggelente mindig azzal hitegeti magát az ember, hogy talán majd ma kínálkozik erre egy perc. Nem kínálkozik.

‍

‍

Részletek Heini Junkkaala Homoäiti [Homomami] c. monodrámájából. A darab jogait az Agency North ügynökség képviseli. 

‍